Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1856)

Elméd előterében állók eltakarhatják

a hátrább levőket, tőled függ, kiket és miket

engedsz előre, bárha minden oda törekszik,

és mindenki szeretné, sokat gondoljanak rá.

Ismert emberekről – s tárgyakról – van szó, nemcsak

nekünk kedves hozzátartozókról, barátokról,

ismerősökről, hanem egyoldalú kapcsolat

is szerepel ilyenformán, sőt túlnyomó lehet.

Rajongás valaki, valami iránt háttérbe

szorít minden mást, kitölti a szivet, a lelket,

s modern időkben nyilvánosan lehet vállalni,

de előtte akként csak vallásos áhítat volt.

Nem véletlenül, hanem szükségből alakult úgy,

hogy nem fecsérelhették egymásra, állatokra

vagy élettelen dolgokra a felfokozottság

állapotát, ne tárgyát, alanyát erősítse.

A világ is mulandó, a természet változik,

emberi teljesítmény egyszer adódót kelthet,

Isten hitiránya, eredménye örök, teljes,

messzesége pedig szabad teret hagy tettekre.

Ha emberért bolondulsz, nagyot tévedhetsz róla,

nemcsak emberfeletti tulajdonság hiánya

miatt, ha kiderül előtt-utóbb, de hogy saját

értéked nem kerülhet összehasonlításra.

Nemcsak kiegészíti, pótolja, amit te nem

tudsz, nemcsak örömforrás vele foglalkozni, de

bénító lehet rád nézve, nem utánozhatod,

oly tökéletes, teljesen elvész önbizalmad.

Mert hamis az ugrás a te képességed és az

imádott ember között, megtévesztéssel terhes

őt többre, téged kevesebbre mérve, kishitű

leszel, tehetetlenséget takar istenítés.

Ám istenimádat nem jár ezzel, mert olyan nagy a

távolság, minőségi különbség egynapon nem

említhető, viszont emiatt inkább biztatást,

ösztönzést érzünk tőle, ami valós segítség.

Az elvont messzeség egyúttal a szellemi

kapcsolat lehetőségét adja, míg a hús-vér

emberkiválóságtól ilyet nem várhatunk, csak

fényképét birtokoljuk, és ő nem tud mirólunk.

Isten viszont igen, hiszen szellemi kapcsolat

van köztünk, műveltség-függően többet tudhatok

róla, elvárásairól, követelményéről

felém, mint ténylegesen ismeretlen emberről.

Parttalan, csapongó odaadás helyett ezért

helyesebb, célra vezet szeretettel fordulni

olyanok és olyasmik felé, akik példaképek,

vágyakozunk megszerzésükre, szeretnénk őket.

Így kerülnek, szeretetünk által előtérbe

bennünk valakik, valamik, de látjuk mögöttük

a többit, az egész mindenséget, s nem általuk

vagyunk valakik, nem olvadunk bele imádatukba.

Mindez tehát nem valamiféle parancsolat

teljesítése, hanem kimunkált folyamaté,

velünk főszerepben, ahol párt és társakat az

ő viszontszeretetük segít választani.