Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1857)

Olyan régi az ember, hogy sokféleségét sem

tudjuk számba venni, nemhogy egyedei számát

megbecsülni, nemzedékváltás hosszát kellene

jól megállapítani, valamint népességet

egy-egy meghatározott korszakban és földrészen,

ahol és amikor alkalmas volt az életre,

esetleg kedvezőbb, mint máshol, máskor, létszámot

viszont helyi közösségek színvonala adott.

Nem arról van szó, hogy nem lennénk képesek ilyen

részletekbe menő vizsgálatra, minden hegy és

folyóvölgy, dombság és síkság eltartóképesség

szerinti elemzésére, hanem hogy nincs ilyen,

el sem kezdtük, mert lenéztük a régmúlt emberét,

torzonborz ősembernek képzelten ábrázolva,

gyilkos hajlamúnak beállítva, erőszakot

alkalmazóként, más törzsekkel háborúzóként.

Egyszóval olyanként, amilyenek mi vagyunk, bár

esetleg nem valljuk be, de visszavetítjük a

beláthatatlan, ellenőrizhetetlen múltba

a minket jellemző elítélendő jelleget.

Sőt, mintha bűnbakot is csinálnának belőlük, mert

mi már megszelídültek vagyunk, de még hatnak ránk

azok a gyökerek, és a tudattalanba

szorultan azért néha visszatér a hatásuk.

Mintha nem lépten-nyomon előtörő s ható

minták lennének a felelősek, szemérmesen

elfordultunk állam általi halálbüntetés

alkalmazásától, csakhogy „jó fiúnak” tűnjünk.

Mintha a fojtogató létfeltételek, hitel-

csapda és rabszolgaként dolgoztatás természet-

meghosszabbítás lenne, életmódként számunkra,

másoknak meg másként, jólét magas fokán élve,

s ha ennek fenntartása mesterséges, erőszak

felhasználásával is történik időnként, tesz

róla a helyzetet értékelő elbeszélés,

hogy szükségszerűségként fogadjuk állapotunk.

Ellenérveket lesöpör a csillagokba vetett

hit, hogy azok járásának ismerete és más

fontos tudás birtoklása miatt van kiváltság,

ami tehát így azonos a kiválósággal.

Később kiválasztottsággal, hiszen mind többen és

többen tudták megtanulni és nyújtani, néha

még jobban is, amit fölöttük állóktól láttak,

amint katona- és papként alkalmazva lettek.

Avagy magukat munkáltatták ilyenként, jogot

gyakorolva nép fölött, egymással is harcolva

elsőbbségért, s e hármas tábor jelentette a

rendet, még ha a harmadikra hivatkozva is.

De a szellemi természetünk forrása sosem

jött le az égből, s kitalálták, hogy az csak idők

múltán vette fel rá méltókkal a kapcsolatot,

jutalmul megerősítve őket érdemekben.

Ebbe pedig nem fért bele az ősemberlét,

ami az alapja valójában minden későbbi

vívmánynak, s ahogy ma már minden ember érték, úgy

az esetükben is meg kell ezzel ismerkednünk.