Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1927)

Nehéz elképzelni a mindennapokat kétszáz,

négyszáz vagy ezer évvel ezelőtt, leírások

nem pótolják az átélés élményét, így abban

nem lehet részünk időutazás hiányában.

Viszont ily kíváncsiságunk szomszédaink felé

könnyen kielégíthető átruccanva oda,

s távolibb országok, más földrészek népe hogyan

él, már helyszínre utazva tanulmányozható.

Mennek is sokan, de legtöbb csak azt nézi, amit

mutatnak neki a helyiek, kirakat lett a

világ, a hirdetésekben látottat keresik,

nagy kérdés, mi értelme van ennek az egésznek.

Van, és fontos dolog odafigyelni egymásra,

az ilyen válogatott érdekességekre is,

hiszen az, valószínű, máshol nem található,

vagy ha ugyanazt másképp csinálják, mint ahogy mi.

És aztán ott vannak a gyűjtemények kortársi

és múltbeli művészektől, rangja van annak, hogy

megnézted az eredetit, – amit fényképről már

jól ismersz, – mint élő koncerten zenét hallgatni.

Azt a hangulatot is visszaadják e művek,

mi születésükkor felkeltődött a művészben,

hiszen ő igazán gyermeke volt korszakának,

érzékenység-tehetségét őrzi alkotása.

Aztán egyfajta vallástörténet is árad e

művekből, istenszobrokból, kultikus tárgyakból,

más kérdés, hogy ezeket máshová vitték, mint hol

keletkeztek, más tollával ékes múzeumba.

Eredetibb mindenképpen helyben felkeresni

a természet csodáiként kínált szép tájakat, 

de ha ott már megteremtették a kényelmünket

„a természet lágy ölén”, felemás lesz az értés.

Azért magunkat ne veszítsük el, elmerülve

bármely érdekességben, ahogy múltba sem szabad

feledkeznünk tanulmányozva azt, egyensúlyunk

visszaáll, visszalendülünk, bárhová jutottunk.

Saját jelenünk kell legyen valódi otthonunk,

hogy végtelenül meghosszabbodjon életidőnk,

bejárjuk az emberi érzések, gondolatok

legjobb és legtöbb vidékét, örömben tanyázva.