Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2031)

Mit nem találnak, ha keresik egyéltalán

lapostelefont görgetők, hiszen bejön oda,

úgy látszik, minden világesemény, s ismerőstől

vélemény a hazaiakkal kapcsolatosan?

Mozgóképpel és hanggal, de a kép mindig

meghatározó, mert a rápillantás tényleg csak

pillanatnyi és lapoz tovább, átlátható a

fénykép, kissé megakaszt, ha címet kell olvasni.

Savanyú hab a tortán, hogy a cím nem árul el,

csak keveset, hogy feltétlen oda kattints, mert az

talán érdekelhet, meg kell nézni, s ha megálltál,

rád vetik magukat a reklámok könyörtelen.

Még szomorúbb, és már tény, hogy a címet fokozó

módban írják, lehetőleg minden rekord éppen

ott dől meg, és aztán elesek lehetőségtől

elszalasztva, vagy világvégről jön értesítés.

De ha kilépsz a szabadlevegőre, csak felhős

az idő, nincs égzengés és földindulás, hazug

beállítás áldozata lettél, a valahol

majd előfordulót az egészre terítették.

Azaz mintha rettegés is tényező lenne

a hírek tálalásakor, mostani háborús

környezetben vissza is élnek vele azonmód,

pedig nincs ellenséges katona a kert alatt.

A háló, amit hálózatként érzékelünk, mert

mindenünnen ugyanaz a hatás ér bennünket,

még nem is a legnagyobb rossz fojtogatásával,

nagyobb, mély, lelkibb hiány, mi miatt pörget a nép.

Igen, igen, egyidejű lapossággal van baj,

hogy az eseményeknek csak felszínes értéke,

értelmezése jön, vagy még az se, csak zúdulnak

ránk, hogy azonnal elfelejtjük, amit épp látunk.

A tömegmészárlást is persze, ha új és újabb

katasztrófára kellene figyelmünket adni,

e széltében-hosszában kiterjedés viszont

gondolattalanságával akar célba érni.

Oda is ér, a mellékelt ábra szerint, azaz

míg ki nem esik a kezéből, tartja a delikvens,

de ösztönösen védekezik ellene azzal,

hogy megállíthatatlanul pörget, nem néz semmit.

Hogy ne a semmit nézze ahhoz képest, amit ez

a nagyszerű készülék s remek felhasználási

képessége, lehetőségei nyújthatnának, 

ki kell mondani, a gondolatról van itt most szó.

Nem digitális zabra és szénára vágyunk, mit

a vályúban elénk löknek, mégha az csili-vili

is, már majdnem jószagú és sokszor borzongató,

hanem emberlét valós csúcsteljesítményére.

Ami a gondolkodás, és annak eredménye

az igazi kíváncsiság kielégítő, és

nemcsak a világirodalom nagyjairól van

szó, bárki lehet számunkra jó gondolat-közlő.

Épp ez benne a szép manapság, hogy annyi helyről

léphet mélyenszántó elme s vidám létérintés

felénk, eszmefeldolgozást keres önkéntelen 

a sokaság, mit nem talál, örök út-mutatást.