Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2059)

Mit hagyunk itt, ha elmegyünk? – nem jól fogalmazott,

egyes szám első személyben kell ezt megkérdezni,

ha egyáltalán, ha jó a kérdés, itt maradunk

ugyanis a hagyatékunkban, a mások lelkében.

Már most azért tevékenykedsz, minden tovább éljen,

ami kedves neked, megalapozottan álljon,

megerősítve az áthidalók, legyen benne

erő a jövő viharában, kihívásokban.

A választ továbbélő emberek űzik-hajtják,

leginkább a példáddal tudsz hatni rájuk, ők is

vállalják a szembenézést, de hogy miként, azt már

ők döntik el, s hogy legyen döntésük, abban segíthetsz.

Meg hogy ők megszülessenek, nem a tárgyi világ

fenntartása legnagyobb tette egy-egy nemzedék

tagjainak, de hogy élő emberek létére

ne kelljen aggódva figyelni, folytatódnak-e.

Azaz a legfontosabb az alkotás, addig még

nem voltat létrehozni, kicseréled a bútort

lakodba költözve, s a gyermeked meg téged mint

„régi bútort” vált fel újra, természetrend szerint.

Van persze átmenet, igen hosszú idő lehet,

mialatt mindketten teszitek a dolgotokat,

de ne csináljunk úgy, mint az öreg rocksztárok, hogy

romjaikon játszanak, elvéve helyet jobbtól. 

Van hanyatlás és van annak kegyes kipótlása,

tisztelet az addigi eredménynek, hiszen azt

folytatja fiatalabb, és emeltebb színvonal

sincs alacsonyabb nélkül, tehát megbecsülendő.

És van olyan nézőpont is, ahonnan egyforma

az élete az embernek minden korszakban, mert

épp oly közel van a földhöz és messze az égtől,

ki- s majd belégzi őt végtelen világ tüdeje.

Az örökös lét kezdettel és véggel ellátva

adja nekünk létezésünk, mint minden másnak is,

a fűszáltól a csillagokig meghatározott

az életrajz, kivételt a lelkünk képez ebben.

Ezzel itt, amit olvasol, amit írok, hogy az

ész bennünk öröklétről tudósít, túláradó

módon, azaz vita tárgya lehet a teremtés

valamiből vagy a semmiből lett-e végezve.

És hogy önmagát létre tudta-e hozni, ami

elménkben megjelenik, a gondolat, mielőtt

világot alkotott magának, nagy örömünkre,

mert így mi is részesülünk test által szellemből.

Ez biztosítékunk, ezen eszmei tényező

tehát, hogy életünk értékes, megtapasztalni

lényegét érdemünk, együttességünkben pedig

több lehet, mint az élet puszta továbbadása.

Maga az elvontság válaszhona, s már mindegy, hogy

összességünk önállóan hozta létre, kapta,

vagy a kettő keveréke, ránk hasonlít minden,

megengedett nekünk hasonlítás élvezete.

Feladat, másként mondva kiinduló mérce,

s ha már a világ végét mérjük, kiválóságunk

mutatja eszünk erejét, valóság meglétét,

hol nagyszerű eltölteni életünk idejét.

Így hát benne voltunk és maradunk a világban

öröktől fogva és örökétig, megértését

elsajátítva, ez létezés elvi oldala,

hová, ha éltünk, eljutottunk, s ott is maradunk.