Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2060)

Ránk löki magát, górja, szórja, avagy belőlünk

fakad, belső óra, hóra, úr a’ – önállóság

mindkét esetben, helyen megilleti, használja

is bőszen, mindent maga alá rendel tudtunkkal.

Nagy kérdés, kell-e hozzá a világ, vagy azt is ő

fűzi fel láncszerűvé, magából gombolyítva,

szövi sűrűre, hogy érintkezve, súrlódva a

szálak térré égnek-forrnak össze szüntelenül.

Körülbelül eddig tud elmenni a képzelet,

hogy bele lásson a mindenség forgatagába,

mintha joga lenne hozzá abból a szűkösen

mért kitekintésmódból, ahogy kilát a világra.

Végsősoron persze sem az ingermennyiség, sem

azok minősége nem fő tényező, egyesítő

erőt képző, képpé tevő agyműködésünket kell

dicsérnünk, képzeteink valós összhangzatáért.

Hogy azokban az elvi meglátásokban is az

idő lenne mozgatóként megbújva, kihúzva

a tárgyból éppúgy, mint önmagából a szellemiség

meghatározó mivoltát, magát látva benne.

Ahogy felnő, változik, gyarapodik tudása,

és az meg a világra vonatkozásban érti

meg a lényeget, az életritmus, szakaszos

létezés kiváltó oka az elégtelenség.

Semmiből sincs elég jó végetlenséghez, hanem

újat kell kezdeni másban, csak a követelmény

támasztója végtelenség birtoklója, vagy nem,

hanem mi látjuk bele, mintha tényleg létezne.

Jól van, nincs, de akkor mi tartja folytonosságban

össze, időtlenséget kizárva belőle, és

mégis -tól, -ig játékban, örök visszatérésben,

a megszakítottságot micsoda hidalja át?

A vanság, mondja a pongyola bölcselet, Kelet

és Nyugat ebben tér el nagyon, vagy tért el eddig,

mert egységesülni látszik emberiség már

abban, hogy az adottságot haszonért megbontsa.

Fellépjen magyarázattal, összefüggést nyújtva

fogódzónak hozzá kül- és belvilág között, hol

az ember két világ polgára, csillagok alatt

élő és belül parányokat szaporító lény.

De hagyományosan még működik a mindkettőt

mellőző, kikerülő felfogás, tudatosság-

mentesség, ösztönösség vádat kapva amonnan,

de innen nem érezve Én s Nem-Én különbségét.

A kiküszöbölt idő örök jelent jelent, de

nem örökösséget, folyamathosszabbítás átkát,

mi falra hány borsó-beavatkozás lenne a

megragadhatatlanba, a felfoghatatlanba.

Így néven nevezve pedig kívül maradnak a

kudarcon, csalódáson, mi már mutatkozik az

egészre nézve, hol ugyanarra az egészre

viszont igen leselkedik rész keltette veszély.

Mert nem saját magukkal kell versenyezniük, ha

ők a versenyt nem ismerik, hanem történelem

során keletkezett nagyhatalmakkal, átvéve

cél- és eszközrendszerüket önkritika nélkül.

Azt elnyomottjaik szolgáltathatnák, ha lenne

fogalmuk róla, mi miért történik velük, így

múlt el mindig a világ dicsősége, most is

ez vár ránk, mert csak mi örök, az lehet Nagy Úr.