Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2062)
Bár nem tudom, mi lenne a jobb hasonlat, felfújt
disznóhólyag, léggömb, vagy léghajó kiszúrása,
kilyukasztása, kilukadása, de megtörtént
már, nyilvánvaló, landolunk cikk-cakkban, vagy lassan.
Nevetségesen lufiként, vagy méltóságosan,
mint lyukas léghajó, ha kifogyott a hajtógáz,
süllyedünk egyre. Már azzal elkezdtük, leöltük
népeink színe-virágát két világháború
borzalmait elszenvedve, s abból nem tanulva
harcias világgá akartuk átépíteni
az egész bolygót, annak többségét szenvedtetve,
de jöttek Kolbék, Ghandik, Teréz anyák, hétköznap
szentjei, emberiségnek elkötelezettek
és nemzetüknek,[1] társnemzetek hosszú sorával
az együttműködésben érdekeltek, mindenki
javára termelni és elosztani kölcsönös
elv alapján, egymást felemelni békés úton.
Mert csak az járható, az emberséges; fegyverek
ütötte seb által nemcsak a katona vérzik,
a földfelszín is himlőhelyessé válik, mintha
tejbegríz vagy puliszka fortyogna, összeérő
krátereket hagy maga után örök háború,
győzelmi mámor alatt, legyőzöttség logikája
mentén alig maradt valami vívmányainkból.
Mert az ilyen berendezkedés fenntartásához
el kell sorvasztani a lelket, kiteljesedés
igen sokba kerülne egyénenként, valamit
löknek közös vályúba elénk, fogyasszuk hűen,
gépiesen, szolgálva tőlünk idegen érdeket,
mert különben semmivé tesznek, nem is létezel.
Eddig ilyen hangot megütni helyzetünk józan
megítélésében istenkáromlásnak hatott,
de most megtörtént a földi természetességet
képviselők, megtartók egyesülése végre.
Akkor is üdvözöljük, ha minket is látszólag
rosszul érint, mert az elnyomó rendszerek közé
szorulva mintha mi is részüket képeznénk, de
minden a szándékon múlik, és az részünkről jó.
Számtalan kezdeményezéssel bizonyítottuk
már, s további jelzője, mennyit szenvedtettek miket
e felfogásunkért, amit szívünk-lelkünk mutat,
műveltségünk és nyelvünk, embertárs szeretetét.
Mintha azt a bizonyos vallási örömhírt nem is
kellett volna kitalálni és mesterségesen
terjeszteni, mert benne leledzett eredeti
embermivoltunkban, minek mi őrei voltunk,
s maradtunk hatalmi viharok alatt megbújva,
hogy villámcsapás sújtottaként vesztes csatákat
kellett ünnepelnünk, azaz rajtunk győzőket, hogy
tönkretegyék szellemiségünket örökre.
Sorsunk széles emberiségével azonosan
mostantól már a reménykedés tágyának fényes
eljövetelét képes idézni, emelkedni
könnyebb módú jólétben, tudást jóra fordítva.
Nem kell ahhoz égi magaságba emelkedni,
hogy emelkedett lélekkel éljük életünket,
ahol az embermilliárdok a végtelenség
tudatának áldásában részesülnek, de az
érzetét is elsajátíthatják tartalmi súly
tapasztalata révén, ha mindenkinek jobb lesz.
[1] Mindszenty József hercegprímás, Pesti Srácok, stb.
