Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2063)
Bogarászni a bogarak szoktak, hasonlóan
tenni akkor szoktunk, mikor látszólag céltalan
a mozgásunk, mint az övék mindig, mégis nekünk
eredményt hoz általában, bár céltalan kezdjük.
Az állatokat pedig alaposan csak tudós
szakemberek vizsgálják, mi csak rájuk tekintünk,
aztán hasonlítgatunk, és emlegetünk hangya-
szorgalmat, birkatürelmet, lóugrást, sasszemet.
Mégis, iskolában sokat tanítanak róluk
nekünk, ne legyünk analfabéták növények és
állatok ismerete terén, tudjunk olvasni
alakzatból, színből, méretből és mozgás szerint.
Vannak, akik, bár nem szakmájuk, nagy ismerettel
rendelkeznek, de a természet olyan sokrétű,
hogy az átlagember megelégszik csak szerényen
tájékozott lenni, segít a nyelvi fordulat.
Szóláshasonlatok, tanulságos állatmesék,
mind-mind olyan éles képet vetít elénk, miből
magát az eseményt, történést is magunk előtt
látjuk, mégha nem volt is alkalmunk tényleg látni.
Kakas a szemétdombon kukorékol, ember meg
kétes értékű felhalmozott állítás hegyen,
s ha nem ért a gereblyéhez, csak mint tyúk kapirgál,
bármilyen sikerét világgá kotkodácsolja.
Ne ordíts, te marha! ne mint fába szorult féreg,
csak nem szarvasbőgés van nálad? visít a malac,
halkabban nem vagy képes? bőg a szamár eső lesz,
éhes disznó makkal álmodik, kutya vacsorája.
Ne nézz madárnak, miből lesz a cserebogár? és
nehogy sárgarigó fészekbe tapossunk, holló
a hollónak, madárlátta, gólya hozta, galamb-
szelíd, szarka, kiénekli a sajtot a szádból.
Elefánt a porcelánboltban és tigrisbukfenc,
zsiráfnyakú, görényszagú, egérhangú, ürge,
medvepuszi, polipkar, pókhálóláb, kövület,
struccpolitika, nyúlcipő, Piroska s a farkas.
Macska-egérharc, kutyafuttában, papagájszáj,
majmolás, kevés a fóka, sok az eszkimó, nem
eszi meg a kutya a telet, kígyótestű,
kaméleon, gólyaláb, mint hörcsög, két pofára.
Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, kóró,
ördögszekér, savanyú a szőlő, jegenyefák
nem nőnek égig, hervadása liliomhullás
volt, csalánba nem üt a ménkű, felveri a gaz.
Mennyit játszunk az állatokkal még felnőttként is,
hogy szeretjük a virágokat, a zöldet, erdőt,
behozni a természetet kicsit a szobába,
legalább karácsonykor, fenyő- és gyertyaillat!
Meg aztán minden más illat, gyümölcsöké, de a
sokféle körte már eltűnt, ezerféle szilva,
szőlő, és a színpompás kert, tele értékekkel, hogy
tavasztól őszig nyújtja a friss, ízes csodákat.
Istálló, tyúkól, galambdúc, disznóól sincs már a
hátsó udvaron, térkő géphintó alá, fölé
garázs, a nyelv még őrzi, állatkert, fűvészkert
mesterségesen, ha kihalnak, mi következünk?[1]
[1] Ezután kimentem a kertbe szőlőt szemelni mustnak, és a forró napsütésben ezernyi darázs jött az édes illatra és szálldosott meztelen felsőtestem körül, de nem szúrtak meg, lekötötte őket a szőlőízlelés, amikor bevillant, hogy lehet, az iménti írással: darázsfészekbe nyúltam?
