Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2083)

Mennyit látunk előre, s mennyit nézünk hátra, nem

igazán érdekfeszítő kérdés önmagában,

az sem, hogy oldalra, széltében tekintünk

természetes módon gyakran, és még van sok irány

említetteken kívül, északkelet, délnyugat,

és a többi, de ha tengerre hajózol, észak-

északkelet, északkelet-kelet és hasonlók

révén finomodik út- és célmeghatározás.

Tehát könnyen belátható törvényszerűség, hogy

nagyléptékben pontosabb iránykijelölés

szükséges, mint kicsiben, illetve már meglévő

utak esetében megszoktuk, hogy vannak, és fel

sem merül, hogy másfelé menjünk, nem toronyiránt

fut az út mindig persze, kikerül akadályt

jelentő tereptárgyat, de térképet nézve

hajlamosak vagyunk egyenes vonalat húzni.

Ami a tengeren viszont érvényes gyakorlat,

de ott kell aztán igazán észnél lenni, mert

egy-két fokot hibádzik a haladási nyilunk,

s az út végére érve másik kontinens köszönt.

Nohát, mindezzel ugyanígy kellene lennünk az

elvont, gondolkodási területen is, egyrész

tudatosítani, ha nagyarányú a tárgykör,

s akkor nem elnagyolt döntésre bízni magunkat,

hanem megkeresni a jelenség saját szintű

mozgás-összefüggés szerkezeti elemeit,

s azok közötti szerepünk, beavatkozásunk

számára megtalálni a helyes lépéseket.

Mi kicsi, kisebb, vagy nagyobb, netán óriási,

célszerűen megválogatott és eredményes

legyen, hogy kitartson az erőnk, létrejöjjön a

kívánt cél, teljesülhessen az elképzelésünk.

És másrészt ebben nagy szerepe lehet az okos

oldalpillantásoknak, hogy mire számíthatunk,

és kire, a múltbanézés sem öncélú ábránd,

de bizony minta-és tapasztalat-felidézés.

Az is fontos, hogy lássuk a végét a dolognak,

mikorra sikerül, ne legyen belőle, amint

sokszor előfordul, például végetérhetetlen

építkezés, hogy soha nincs befejezve a ház.

Körbe kell tekintenünk, szemellenzőtlen,

hogy bele lássunk a rejtett zugokba is, hittel

fordulni ismert dolgok felé, köztük kell legyen

még valami, újabb bolygó, létfontosságú szer.

Emlékezés-nyilvántartás egyoldalúságát

is le kell győznünk, a csak a szépre emlékezem

helyett, jó és rossz között meglátni fokozatot,

és vállalni mindent, ami elvezetett eddig.

Beszűkülés-mentességünkhöz pedig, ha lehet, 

afelé kell törekednünk, hogy elérjük, gömbnek

lássuk a világot, melynek közepéből nézünk

minden lehetséges sugárirányban kifelé.

Ekkor lehetünk megelégedettek magunkkal,

lesz igazán jelentősége az életünknek,

így ott megtalálhatjuk boldogító helyünket,

és minden mást, amit létezésünk nyújthat nekünk.