Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 233.

 233.

Akkor lett az ember, mikor a folyóban,

meglátta magát a tükröt tartó tóban,

midőn azt, hogy magát látja, megtudta,

s a jelenséget másnak is megmutatta.

Amikor felnézett a csillagos égre,

hol fénypontok maradtak éjjel is égve,

alakzataikból szép mennyei tábort,

mesebeli történeteket varázsolt.

És az volt a történeteinek csúcsa,

hogy a főszereplők megjelentek újra,

és fátylat borítottak az elmúlt évre,

mert az újdonság született meg a fényre.

Igaz, ezt csak a hideg tél mutathatta,

déli vidéken a Nap ugyanazt adta

mindig, a kemény életű zord északon

osztozhatott a sorsa a négy évszakon.

Honnan van tehát az értelem csodája:

a megfigyelten, hogy mi jön nemsokára,

amikor ugyanaz másként ismétlődött,

rájött, felszámolva tudatlanság-csődöt.

Azóta minden évben megünnepeljük,

hogy csillagoknak vándorolni van kedvük

körben az égen, élükön a Napunkkal,

fényét vesztő, s karácsonykor megújulttal.