Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 257.

 257.

Ember és világa ma is oly egyforma

az egész földkerekségen, egybeforrva

építi, teremti, szenvedi, élvezi

javait: a legmagasabbra szintezi.

Lehet, hogy maradt még elmaradott része,

de oda se törhet be pusztítás vésze,

mert felelősségvállalást kölcsönösen

viszünk: így előbbre jutunk, mint önösen.

Ily egyformák voltunk mindig, régmúltbani

különbséget hódítás akart mutatni,

hogy megindokoljon fegyveres pusztítást,

meghamisította az időszámítást.

Közelit vitt beláthatatlan távolra,

térben is az ismeretlenségbe tolva,

mert ahogy még ma is igen különbözünk,

attól még mindig volt egymáshoz nagy közünk.

Értelmünk erejét mindenben láthatjuk,

ha maradványoknak igaz képét adjuk,

képét, elvét, magyarázatát, nem távol

attól, hol mindenkori létünk pislákol.

Mert a természetünk igen kemény falat

von körénk, össz-eszünknek is túl nagy falat

lehet néha kihívás, mihez hasonlót

megoldottak – bár furcsán – hozzánk hasonlók.