Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 270.

 270.

Örökös adventté változik életünk,

alapelemünkké lett a várakozás,

mert semmilyen ízében nem jó, ami van,

és vannak is, akik ígérik a csodát.

Hagytuk elromolni ezt a szép világot,

kívül-belül megtagadva természetet,

olyan magasra építettünk, s mélységbe,

ami már meghaladja a képzeletet,

és szintén felülmúlja az a gyorsaság,

amint száguldanak hordó eszközeink,

úgy éreztük, kinőttük már országunkat,

felkeresve a Föld összes kerekeit.

Már-már lelkünkből is ki akartunk bújni,

örökölt emberségünket levetkezni,

közös tudatunk hasznos kalandozása

helyett vészes egyénibe temetkezni.

Közben függővé váltunk majd’ minden téren,

magunk alkotta hiteink kényeitől,

s amikor bálványokként fejünkre nőttek,

látjuk, hogy dől a rendszer, s nem tudjuk, mitől.

És a nagy kór szétterjed mindenkire,

ha nem előzzük meg. Ha nem megváltásra

várunk, ingyen gyógyra, úgy a jó is lehet

kezdeményezett, győztes: szívünket tárja.