Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 485.

485.

Hogy honnan is jöttünk, honnan is vagyunk mi,

egyáltalán nem földrajztudomány kérdés,

nincsenek benne ezer kilométerek,

inkább a hagyományos emberség féltés.

Mert onnan jövünk, a barlangok mélyéről,

hol nem volt még se fűtés, se világítás,

állatbőrökben vészeltünk át hideget,

s kellett beszédizom és torok tágítás.

Okosan gyűjtögettünk, futva vadásztunk,

magunknak készítettünk jó eszközöket,

ismertük a tájat, mint a tenyerünket,

egységbe forrasztott a szellemi közeg.

Onnan, a hegyes-dombos vidékről jövünk,

ahol az erdővel barátságban voltunk,

házunk oszlopait földbe süllyesztettük,

a napjainkat Hold-naptárral számoltuk.

Állatokkal jó barátságot ápoltunk

ha lehetett, vadak ellen védekeztünk,

a tüzet igen sok mindenre használtuk,

ösztönösen gyógyfüvekkel fűszereztünk.

A csendes és nagy vizek partjáról jövünk,

mikor még a folyók igen lassan folytak,

hogy a bő haláldást kedvünkre átadják,

mocsarat képezve bőszen kanyarogtak.

A gabonatáblák közepéről jövünk,

hol kézzel gyomláltuk ki a káros gyomot,

a konyhakertekből, hol minden megtermett,

s mikor az életünk alig hagyott nyomot.

A fenntarthatóság lényegéből vagyunk,

üres fényűzőket mindig elkergettünk,

mi abban látjuk a világ szabadságát,

ha előre is, hátra is tekinthetünk.