Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 525.

525.

Hogy mekkora az emberi hatékonyság,

manapság tudjuk csak igazán lemérni,

egyre jobban látjuk, mily messziről jöttünk,

s mily távlatok nyílnak, ha népünk megéli.

Igen mélyre nyúló s igen széles skálán

sorolható csak fel mindaz a képesség,

amely még az állatvilágból jön talán,

s hosszú a sor, mit ott hiába keresnél.

Ezért lett az ember Isten teremtménye,

önképébe nem fért saját érdemeként,

hogy végtelenül kutatja a világot,

s megjegyzi az összes szellemi eredményt.

Így hát a múltba is csak nemzedékekkel

számolva haladt vissza, idő s terület

összefonódva alkotta mindennapok

keretét, s mindez ma már emlék-kövület.

Nincs is nevünk a jégkorszaki világból,

pláne „tulajdonnév”, modernség alkotás,

mert a régiségben, s a középkorban is,

feladathoz járult anyagi patkolás.

Hogy ez mikor vált szét, s lettek földi kincsek,

s tanulmányozandó kettős társadalom

rákfenéjeként szedi még áldozatát,

szemérmesen hallgat a szakirodalom.

Pedig az egységre legnagyobb szükség van,

hogy sokmilliárdan jó irányba húzzuk

emberiség szekerét, s hogy az merre van,

észerő tárja, ha bitóra nem húzzuk.