Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 582.

582.

Szóvirágos mezőn nem szoktam sétálni,

hol mint méhek, hasonlatok döngicsélnek,

oly gondolatokkal szeretnék helytállni,

melyek egyenesen, magukért beszélnek.

Mert ha ilyet írok, mindenki megérti,

ha nem hajlok öncélú okoskodásra,

és mondataimat bután nem kísérti

ugyanazt mondani mindig, egyre-másra.

Mert más dolog hosszan kifejteni eszmét,

amihez kellenek építő szaktagok,

úgy rakva össze őket egymást követvén,

hogy következményként igazságot kapok.

Ha igazamat eleve tudni vélem

és mintha istenként, kinyilatkoztatom,

alárendelve annak a mindenséget,

olvasóm színes képekkel kápráztatom.

Másként nyilvánul itt hosszú tapasztalat

eredményeként mutatkozó tanulság,

mintha csak pillanatnyi elme-villanat,

s nem adja semmilyen élethelyzet kulcsát.

Hiszen beszédünk épp nem játék szavakkal,

igen mélyre mennek gyökszó gyökerei,

mai valóságból darabokat szabdal,

vagy részleteit értelmessé tereli.

Inkább attól válik színessé világunk,

amihez képzelet szállít dús anyagot,

magunk kereshetjük, mások által látjuk

minden jelenségben a jelentés-magot.