Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 865.

865.

Heggyé növekedett tulajdonság-sereg,

rengeteg meglévő, tovább fejleszthető

képesség: egyszerűen mondva – emberek,

s növekvő építményünk fölött nincs tető.

Ha csak a legmegszokottabbakat nézzük,

hogy tárgyakat látunk és közöttük járunk,

eszközt készítünk és ételünket főzzük,

mennyi-mennyi örök titokra találunk.

Nem is beszélve az első gondolatról,

mi annak idején egy fejből kipattant,

lemondhatunk megfejtési gyakorlatról,

de részünkké váltan lett az halhatatlan.

Mintha a kaptár sötétjéből szeretnénk

megmagyarázni a fényesség világát,

hol méhekként dolgozik vakon az elménk,

teljesítve feladatok véges számát.

Mégis, ha kívülről figyeljük magunkat,

végtelen mozgástér nyílik meg előttünk,

bevesszük a játékba sokaságunkat,

valósággá váltjuk, hogy terveket szőttünk.

Pontos útvonala van a boldogságnak,

inkább ösztönösen szoktunk rátalálni,

gyűjtői vagyunk világ virágporának,

de csak bensőnkben tud az nektárrá válni.

Gazdag világunkban az anyag megmarad,

s szükségszerűen lesz szükséglet szűkössé,

ha a környezet végveszély felé halad,

s tévedés-szenvedély teheti bűnössé,

aki elfelejti a mindig volt falat,

de lélekjelenléten igen sok múlhat,

mert a változás állandó újabb alak,

min jövőt ugrik jelen, teremtve múltat.