Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 984.

984.

Autód karbantartása ma olyan, mint régen lovad gondozása

volt, előbbit pénztárcád köszöni meg végül, mert kevesebbet

kell majd a javítóműhelyben belőle kivenned, míg utóbbi

maga lesz neked hálás és nem sántul le szándékosan, mint

hírlik e ravaszság, s autód is ritkábban robban le, „hagy ott”.

Karban tartani a gyereket szokták, még mielőtt karon ülő

nem lesz, s az autónál használt szó mutatja, hogy ugyanoly

gonddal kellene járművünket is kezelni, ismertek is ilyen

túlzások, fogkefével a résekbe benyúlni, és egyebek, míg

a ló járműnek már kiment divatból, de luxusként jelen van.

Apám kovács volt, és a patkolásnál sokat jelen voltam, ma is

orromban az izzó vastól perzselődő köröm szaga, mit akkor

illatnak éreztem, bevallom, és kicsit fájt nekem a patkószeg

a patakörömbe verve, bár tudhattam, hogy a ló nem is érzi,

és előbb kopott el maga a patkó, mint a szeg kihullt volna.

De a mondókában mégis így szerepel, mit a költő helyesen

érzékeltet, mennyire fontos az alaplépés nemcsak csatában,

hanem egész életünkben, amin ma inkább azt kell érteni,

hogy időben kell pótolni elkopott patkót, gépkocsi-olajat,

akut, hűtővizet, sőt esőben az ablakmosóvíz is szükséges.

Manapság már egyre ritkább, hogy javíttatás közben lehet

ismerkedni az ott várakozó többi tulajjal, mert időpontra

lehet érkezni, és van több kocsiállás is, kiiktatódott mára

az ilyen kapcsolatépítési alkalom, nem beszélve arról, hogy

ötven éve még azonos márkák találkozva fényt villantottak.

A mi kovácsműhelyünk a házunkban volt, míg el nem vitte

a szerszámokat az erőszakos kollektivizálás, ott igen sokan

megfordultak, jó volt hallgatni történeteiket, ezek többnyire

a két világháború körül forogtak, mert még éltek azok is,

akik az elsőben harcoltak, összevetették a tapasztalatokat.

Azt már csak apámtól hallottakból tudom, hogy még egy

miniszterelnök és lova is megfordult a keze alatt, szomszéd

tanyán volt a kastélya, ahonnan átlovagolt néha patkoltatni,

és szívesen elbeszélgetett ő is az emberekkel, kár, hogy aztán

tragikus vége lett, tette hozzá halkan, új rendszer kivégezte.

Még tapasztaltam, hogy a szervízben mennyire megnyílnak

az emberek és olyat is elmondanak valamiért, amit talán még

a barátaiknak se, valamiféle vetélkedés, nagyotmondás folyt,

s műhelyünkben is megtudtam csoda részleteket a háborúról,

mint mentek át a Donon „nyelvért”, majd vitték oda vissza.

Még a másodikban is a lovak szerepet kaptak, így kovácsra

ott is szükség volt, ki tudja, talán ezért maradhatott életben

az én apám és lehettem fia, mert a lovak kissé hátrább voltak

és velük ő is a fronttól, de az ágyúzás őket sem kímélte persze,

volt olyan, ki egy éjszaka alatt megőszült a fülsiketítő zajban.

Szerencsére a régi szervizekben legfeljebb a túráztatás zaját

kellett néha elviselni, esetleg kalapáltak is, de nem úgy szólt,

mint annak idején az üllőn a kalapács-zene, és aztán ma már

üvegfal választ el, kávéautomata áll rendelkezésre, süppedős

fotel, mi lesz velünk, ha villanyautó nem fog soha elromlani.

Azért valami tanulságot csak le lehetne vonni, hogy meg kell

becsülnünk, amink van, autót lemosni, kitakarítani, ám már az

is gépesített megoldású, de legalább az még, aki lovardába jár,

nemcsak lovagol, csutakolja is a lovát, és ha így felszabadult

sok időnk, fordítsuk azt egymásra, de véletlenül se robotunkra.