Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 986.

986.

Ahogy a beszédnek, úgy az írásnak is van története, de az írás

fejlődése nem úgy volt, ahogy tudtuk eddig, hanem úgy, ahogy

az ugrálós némafilmből mai mozi lett, eleinte nem fogalmazott

meg nagy összefüggő ügyeket, hanem előbb képekben közölték

a tartalmakat – Képes Bibliaként –, s azt másolta le aztán az írás.

Mert a képi ábrázolás, képzelőerő sokkal megelőzte az elvontabb

írás hasonló erős kifejező készségének kialakulását, persze hozzá

kell tennünk, hogy a beszéd létrejöttéről tudjuk a legkevesebbet,

legfeljebb a gyereknyelvből szoktunk rá visszakövetkeztetni, de

azért a bátrak e téren is nagyon magabiztos állításokat tesznek.

Nehéz elhinni, de nagy európai eposzok előbb rajzban terjedtek,

s azért a homéroszi (nem személy) jelenség, mert ama képekről

írták le a történetet, kiegészítve a szájhagyománnyal, sőt, a mai

vallás középkori terjedése közismerten így történt, s van nekünk

is erre jó kódexi példánk, tessék nézni az Anjou-legendáriumot.

Mindebből viszont az következhet, hogy az írást valójában csak

a reneszánsszal elkezdődött modern világ teljesítette ki, ezért jó

lenne, ha hiteles adatokat szerezhetnénk a kelet-ázsiai, leginkább

dél-ázsiai írott eposzokról, hogy százezres soraikat mikor írták,

hogyan keletkeztek és voltak-e azoknak is képekbeli előzeteseik.

Talán ezen ismeretszerzésnek azért nagy a tétje, azért kell helyre

tennünk a „mesés kelet” dolgait, mert már sejtjük, hogy nagyon

félre lettünk vezetve a gyarmatosítók által, amikor csak a vallási

vonatkozást közvetítették felénk, kiemelve az egzotikus jellegét,

mi lejáratás volt, hiszen az újkor a vallást elmaradottnak tekinti.

De mi volt ott valami más, többlet, amit el kellett titkolni eddig,

bizonyára a teljesebb élet, amit a hódítás legázolt, leigázott ott

is, mint előtte mifelénk tette gyakorta, amit az ottani fejlett írás

gyakorlata is kimutathatna, ha voltak nagylélegzetű művek nem

képekkel ábrázolva, hanem írással írtak, ahogy Tibetbe mondják.

Az európai fogalmazási szegénységet, színvonaltalanságot azok

a középkori képek is mutatják, egymás mellé rakott személyek,

tárgyak, mert a képi mélység visszaadását, a fényképszerűséget

a reneszánsz volt csak képes elérni, s a bölcselet terén szintén

hasonlót látunk, a nagy késői teljesítményeket visszadátumozták.

Joggal felmerül, hogy az utóbbi félezer vagy kicsivel több idő

itt a földön olyan nagy átalakulást mutat, amit csak hüledezve

fogadnánk el, ha teljes egészében tudnánk róla, ami azt jelenti,

hogy a fejlettnek mondott világunk közvetlen előzménye sokkal

fejletlenebb volt és sokkal kevesebbet teljesített, mint hirdetik.

Azt hirdetik, hogy az ókor tele volt csodákkal, s ezt megmutatva

nekünk, romokat látunk, meg igen sok középkorinak mondva, de

az újkori „újjáépítés” ott van mellette, ami valójában eredeti, nem

a régi felújítása, mert mintha ez a folytonosság máig rangot adna,

és engedélyt a középkori eljárások túlkapásainak megismétlésére.

A kegyetlenkedést is beleértve, ha úgy megúszható a lelkiismeret

gyötrelme ugyanúgy, mint a törvényes felelősségre vonás, hiszen

csak „az örök emberit” érvényesítik, olyan ez, mintha nem tudnánk

róla, hogy Amerikát a régmúltban indián őslakosok lakták és csak

újabban érkeztek az európai telepesek, övék volt mindig is a terület.

A nyelvet azért nem mondanám fejlődőnek, csak az írást, mert való

lehet, hogy egy-egy képről elmondani a régiek is ugyanannyit tudtak,

mint mi, de hogy a mitológiák teljeskörű előadása modern célt szolgált

és csak írásban előadva történhetett meg, azt a görög és római alakjai

egyeztetése mutatja, utólag tehát, római vallási türelemként előadva.