Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 989.

989.

Volt egy lánglelkű magyar költő, aki még mai is megbecsült

helyet foglal el irodalmunkban, sőt lelkünkben, mert sorait

idézzük, fordulatai gyakran eszünkbe jutnak, mert ugyanazt

érezzük, mint ő, vagy néha az ellenkezőjét, de itt van velünk,

része szellemi életünknek, viszont elég nagy baleset érte őt.

Váteszként Világszabadságért életét áldozónak hirdette meg

szándéka szerint magát, mert ezt követelménynek tartotta, ha

annak győzelmét kívánta, de a valóságban az történt, hogy a

magyar szabadságért vívott harc elbukott, és ő pedig életben

maradt, mégpedig méltatlan körülmények közt, fogolyként.

De e költeménye saját életre kelt, és őt a halhatatlan hősök

magasságába emelte, akinek a lábába kapaszkodott a nemzet

sorvadásra ítélt több nemzedéke, majd pedig már mozgalmak

lovagolták meg és mítosszá tették ez önfeláldozás részleteit,

amin nem csodálkozhatunk, hisz istenítésre tényleg alkalmas.

Mindeközben pedig halálra ítélt lett a sok próbálkozás fényt

deríteni az igazságra, pedig az első világháborúban is kerültek

ugyanoda hadifoglyaink, ahol a „nagy magyar költő” emlékét

a helyiek ápolták, sőt még a sírján is láthatták a teljes nevét,

s csontjait hazalopni akarók pedig szintén hősi halottak lettek.

De ha a Bajkál-tó kutatóhajó nevét nézegetik ma a kikötőbe

tévedt magyarok, ugyancsak feltűnik nekik, hogy ott a távoli

messzeségben a Petőfi név díszeleg a hajó oldalán, immár az

1954-es vízrebocsátása óta, de nem azért, mert ott ők e költőt

nagyobbra tartják, mint Goethét vagy Dantét, hanem másért.

Azért, mert ott élt még jópár évig, és ott sem hazudtolta meg

magát, írt verseket, és azok hányatottan fennmaradt darabjai

mutatják, hogy kiemelkedőket, s bár hazajutottak a magyarul

írtak, az ellenérdekeltek örökre eltüntették őket, s mi végül

fennmaradt, oroszul maradt fenn, s amire tüzet okád a jelen.

Mert „az orosz cár is megmondta, hogy ’49-ben nem szedtek

hadifoglyot, amit mindig szoktak, és ha megengednénk, hogy

a dekabristákkal kvaterkázott, meg nősember létére családot

alapított, milyen dehonesztáló lenne, s egyéként is a tüdőbaj

a hadifogságban gyorsan végzett volna vele már az odaúton”.

Csontjain egyébként lyukacsok mutatják a gyulladás nyomát,

azazhogy meggyógyult, mert a Barguzini-medencébe még a

cári család tagjai is gyógyulni jártak, s a természet rendje az,

hogy párt vesztve, háború után párt válasszunk, inkább fel

kellene karolni a távol leszármazói kapcsolatot, nem károgni:

hogy „milyen magyar az, aki oroszul ír verseket, pedig előtte

a legfelső szinten hirdette magát a nemzetéért rajongónak”,

csakhogy e hangadók nem veszik figyelembe, hogy ő abban

a környezetben tudta, hogy onnan sose szabadulhat, tehát

ha másként nem is, népszerű orosz versekkel üzenhet haza.

És ez annyira beigazolódott, hogy versei oroszul be is járták

ezt az utat, mint nálunk korábban, és szinte népdalok lettek,

így aztán már a jelenkorban kárpátaljaiak vették észre, hogy

szibériai újságokban közölték e népszerű sorokat, amik alá

a közismert nem magyarosított és apai ciril betűs név került.

Ekkor elindult a máig tartó folyamat, a küzdelem a „nagy

magyar költő” igazságáért, és az emberségéért is, akit ama

megalázó körülmények között is az élni akarás jellemzett, és

a szellem napvilága ragyogta be elméjét, hogy nem tört meg,

és mégiscsak eljutott hozzánk üzenete, túlélési mintát adva.

A sok jószándék e hírek körül aztán megbízta önmagát, hogy

kutassák fel végre e fehér foltot a magyarság érdekében, és

a történelmén esett csorbát kiköszörüljék, majd a szerencse és

egy kazánkirály lelkesedése el is vezetett a sírhoz, mi helyét

Moszkvából odajött pontosan megmutatta, nagyapjától tudva.

A feltárás aztán milliárdos valószínűséggel bizonyította, hogy

igazság a burját népi emlékezet, de a csontokat azóta is rejteni

kell, nehogy megsemmisítse a pontosan nem ismert helyről

jövő ellenállás, mely bár újratemetését nem tudta meggátolni,

de agyonhallgatta, a teljes nyilvánosságra hozás várat magára.