Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 990.

990.

Az írástörténet valójában olvasástörténet kellene legyen,

mert az íráseszközök feltárására vonatkozott inkább, mint

arra, hogy miként is jutott el írói és olvasói tudatába az,

amit le akartak írni, meg akartak örökíteni, azaz közölni

a társakkal, az utókorral: az értelmi hozzátételről van szó.

Tehát nem a tartalomról s nem a betűk alakjáról, legyenek

azok egyenes és görbe vonalakból állók, vagy valamilyen

képet formálók, mely utóbbiakat ki is cicomázhattak, sőt

színesre festhettek, vagy egyszerű kőre-fára véstek-róttak,

s a szemlélője egyből tudta, miről van szó, mit ábrázolnak.

A befogadó, az olvasó ilyenkor sima azonosítást végzett,

és a fejében lévő képet felébresztette a látott jel által, de

ez nem igényelt fejtörést, hisz’ épp olyat látott, amit előtte

már megtanult, különben nem tudta volna elolvasni azt,

s ha megjelent valami többlet jelzés, csatolta addigiakhoz.

Így aztán viszonylag egyszerű volt mindaz a közlés, amit

az írással elvégeztek, mert a szemlélet és a beszéd volt a

forrás, az írás megragadta, jelezte, amit látni lehetett, de

ha a beszéd az élet kevésbé tudatosult, láthatatlan többlet

viszonyaira utalt, azt már nem tudták írásban közvetíteni.

Talán a magánéletből nem szabad kivetíteni a közéletbe az

egyéniségek, személyiségek akár már az igen régi időkben

esetlegesen bonyolulttá váltó gondolkodását, érzelemvilága

gazdagságát, amikor még kétséges, használtak-e írást, mert

ott végsőleg – sokkal egyszerűbben – a fegyverek döntöttek.

Nem véletlen, hogy a „törvényhozó” Hammurapi valójában

meghódított népe törvényeit gyűjtötte tárba, mert észrevette,

mennyire nagy hasznot hoznak a napi élet szabályozásával,

mert könnyen felfoghatók, belátható jogosságuk, igazságuk,

és így a nép az önfegyelmezéssel magamagát kormányozza.

Ugyanezt látjuk a nép száján terjedő egyéb hagyománynál,

ahol a szokások nemcsak a szükséges és ajánlott cselekvést

terjesztették, törődve azoknak naptári ütemezésével, hanem

népmesék, népdalok, balladák, közmondások révén segítség

jött, hogy az értelmi-érzelmi oldal is jól működjön bennünk.

Ezért aztán inkább ritkák, mint gyakoriak az írásemlékek, ne

várjuk régről a mai állapotot, mikor az írás főszerepet játszik,

mert sokáig csak felidézett gondolatot, felkeltette, -kapcsolta

a gondolkodást, előhívott bennünk lévő képeket, mozgásokról

is és folyamatokról, melyek neve mögött sokrétű tapasztalatra

s összefüggésekre lett utalás, és ezek csak fejben voltak meg,

azaz a lélekben, onnan válaszolt, élte bele magát a saját élete

bevonásával, de ami másokéval is egyezett, és amit beszéd

által sajátított el, nem tankönyvekből, se nem lányregényből

olvasott, az írás még nem finom adagokban szólt a világról.

Azaz adagokról szól tehát az írás, amint a beszéd is persze,

mert hangokhoz és csoportosításaikhoz rendelt fogalmakat,

és ezeket később, de már igen régtől egy-egy jellel ki tudta

fejezni, és eme megjelölést megjegyezte, hogy mi mit jelent,

de csak kis adagban, elnagyoltan, főként tárgyra vonatkozva.

A jeltartalom aztán a fogalmakról a betűkre szűkült, amikor

már elvontságok tömkelegével foglalkozott a beszéd, s ehhez

képek gyors megragadásához és felfogásához hasonlót csak a

hangok leltárszerű jelölésével lehetett elérni, amihez társult a

következtetés szabályai felfedezése, nagyadag új tartalmakért.