Dienes Jenő Attila: Multimédia

Valami megfeküdte a gyomrom, borzalmas XXI. századi álom verejtékében égtem, vacogtam. Az alvóizmaim elgémberedtek, csak hánykolódtam, mint anyanyúl a fialóvackán. Holdvilágos éjjel köszöntött ránk, a borvirág veresen parázslott elő a pince mélyéről. Az égi áldás tolvajlása nem veszett ki a boszorkány praktikákból. Egy falka mámoros banya gyűjtögetett éjféli harmatot az erdőszéli irtáson. Ez amolyan negatív szenteltvíz, amivel gyakorta él a szakácstudományuk. Ilyenkor a hiedelem szerint keserves vonyításba kezdenek a vérfarkasok, a szellemóra közeledtével elhullajtják tejfogukat, megrútul orcájuk és a serkenő vadsággal áhítoznak a véres koncra. Valójában csak egy-egy toportyánféreg acsarkodik holmi nádba fúlt jószág puffadó tetemén. Szent György éjszakáján errefelé a rontás lakozik, az avart turkáló Belzebub, büdösen liheg, prédálni indul, miközben nagyot szippant a tavaszi ködbe. Szentelt búzába mar, ganéjba veti a jövőt. Az ég majd leszakad, hordják a fegyvert a repülőgépek. Pucér hajadonokat korbácsol a megvadult kijevi csőcselék, éppen Jean’d Arc-osat játszanak egy rőzserakás tövében. A fegyverek szakadatlan durrognak, mindenütt szemét hever szanaszét. A kiüresedett lakóházakon túl, a város kormosabb felén, megszokott mozdulatokkal, terepszínbe öltözött kámzsás emberek serénykednek. Vértől lucskos ruhájú fiatalembert szegeznek egy földre fektetett keresztfára. Már alig él szegényke, kínjában csendesen nyöszörög, amint kifeszülnek végtagjai, a megszaggatott ruháin kikandikálnak a szilánkosra tört csontjai. A komor sötétségben lassan felágaskodik a keresztfa, majd egy hosszú sóhajtásnyi idő múlva tűz lobban a tövében, online csobog a nekropolisz boldogtalansága a mi kis Európánkra.

Vitéz lovag Ordasregőhy Felsőnyérczhy Augusztin nyugalmazott gyalogsági altábornagy, vállalkozó könyvtári intendáns ismét kihúzott a csávából. Öregillatú emeleti szobájában a régi dolgait leltározta. Minden kacatról egy elhalványodott alak, egy elmosódott arcvonás ötlött eszébe. Egykor járőrként csoszogott a szikrázó hóban, majd az ifjú rajparancsnokot tizedessé léptették elő a háborút megelőző békebeli pillanatban, néhány hónap múlva már őrmester, szakaszparancsnokként alakította a hadapródiskola körletét. Még meg sem kopott a csillagja, már egy gépesített lövész századot vezetett bográcsolásba a marosvásárhelyi erdőben. Egy szokásos, havonta rendezett lövészeten új századparancsnokot fotózott az írnok, amint legénységét az agyaggalambok vesztőhelyére vezette. Közben kemény tél telepedett a szikkadt parti ezredre, melyet nyugati véderőként töltöttek fel. A gyorsfegyvernemi páncélos hadapródok beleszürkültek a történelembe. A zászlóalj demoralizált, leharcolt legénysége némán pörgette a szalonnás nyársokat a kaszárnya udvarán. A marosvásárhelyi Magyar Királyi „Csaba királyfi” Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola kivagonírozott egységei, a frissen végzett páncélos tisztek időben már csak néhány napnyira voltak a szövetséges hadifogolytábortól, ahol az addigi életük végéhez érkeztek. A fogatolt harcegységekkel körbezárt dandár önálló beavatkozó egységként várta a felmentést, ami egyre reménytelenebbé vált. A körülzárt dandárok csonka hadosztálya alkotta ekkor a déli hadseregcsoport biztosító hadtestét. Vitéz lovag Ordasregőhy Felsőnyérczhy Augusztin nyugalmazott gyalogsági altábornagy, vállalkozó könyvtári intendáns közömbös arccal nézte a kékszemű indián varázslót, amint az sastáncot jár a wigwamja körül. Szomorú magány szakadt rá Mária néni halálával. Ha időnként vendége érkezett, fáradt mosollyal nézett maga elé:

– Fiam, én már az emberekben nem hiszek, csak az Istenben.

Eltűnt az élénk csillogás a szeméből, aminek lámpásánál évekkel korábban kiterítette a megsárgult kapcsolási rajzait, mint titkos hadműveletek sebtében felvázolt taktikai hadrendjét. Hosszú évtizedekig a hobbielektronika, a gépészmérnöki precizitás tartotta fiatalon a szellemét. Lassan eltűntek a kincsek, az álmok, a fémdetektor egy haldokló lehetőséggé silányult. Profán elméletté törpült a hagyomány, reakciók nélküli egyenletek, állandók és változók kusza feljegyzéseiben foszlott egy fiókban a prototípus sorsfordító ötlete, már csupán fikció, hogy minden fémtípus kölcsönhatásba lép a keresési hurok frekvenciájával. Nincs mit keresni ebben a világban. vitéz lovag Ordasregőhy Felsőnyérczhy Augusztin nyugalmazott gyalogsági altábornagy, vállalkozó könyvtári intendáns egy borongós reggelen nem ébredt föl. Az éjfélkor kezdődő nehéz álma elsodorta a földi létből. Egy ódon kaszárnya tisztavató ünnepségébe merítette, majd az ifjúsága forgatagába keverte, ahol újra láthatta az egykori bálok vitézi dámáit, elegáns barátok csoportjai léptek elé a múlt krónikájából, a Kárpátok fenyőillatú tavaszában. Az ólomsúlyú elszenderedés körvonalai egyre élesebbé váltak a szobába szűrődő pirkadat fényeinél. A lélek szárnyra kelt – a párna redői közti fagyos nyirokban, mozdulatlan keménységben, feszes díszelgő vigyázzállásban – hátrahagyott testből. A kihunyt lángra telepedő örök hideg a világ históriájába zárta Augusztint.

A sztyeppei népek halhatatlan szelleme suhan át a lápvilág fölött. A mező, ahol Szikamberek csontlégiója alussza évezredes álmát, ma egy vándor előtt újra életre kélt. Megnyíló sziklabarlang kürtők falára rótt rúnák őrizték neki a fényimádó titkokat. A Holdvilág-árok hazává szélesedett, melyben ifjú hadapródok századai sorakoztak föl díszszemlére. Az új bajtárs megérkezését ünnepélyes parancskihirdetés fogadta az alakulótéren. A tisztikaszinóba érkeztek a bokrétás hajadonok, középen Marika állt, szemével kereste Augusztint a bevonuló zászlósok sorai között.

– Már azt hittem, soha nem ér ide az a vonat veled! Nagyon hiányoztál, mintha ezer év telt volna el…

A kövek csendesen beszélgetnek, alig hallható évmilliókig tartó hangokon, kimért lassúsággal, ráérős megfontoltsággal, miközben fiatalon, öregen egymáshoz simulva tartják a hegy ormait. Őket teremtette legelőször az Isten, hogy apjai legyenek az égbolt alatti világnak, tartsák az örök április rügyező fáit, bokrait. A rohanó történetünk őrtüzei alatt álmélkodunk. Ünnep ez, mint minden pillanat, születés, halál, a teremtett valóság és a szellemvilág küszöbén táncoló mulatság. Évről évre fölmászunk az Őrhegy keresztjéhez, tüzet gyújtunk, hogy az ösztönök Walpurgis-éjszakáin csodáljuk a szikrapattogást. A kövek omladékában botladozunk, merengünk a mindennapok furcsaságain, miközben időtlen képződményeken billegnek ínszalagjaink. Vannak itt a paleogénnek eltunyult suhancai, jurából serkent régi ifjak, szilúrból származó meglett urak, kambriumból való agg kavicsok, sok vihart kiállt kőtömbök, rendíthetetlen csúcsok és megesett, lucskos üregek, mint egy-egy sörösdoboz vonalkódjára böfögött decimális számsor.