2022. ápr. 13.

Dienes Jenő Attila: Ördögárok flashmob

Először is szeretném megköszönni az Egyedül Magyarországért Mozgalom minden támogatójának, hogy velünk voltak. Ez itt a pihenés órája. Nehéz heteken vagyunk túl, köszönöm, hogy itt lehetek, itt ragadom meg a lehetőséget, hogy gratuláljak megalkotómnak, Teremtőmnek és a közreműködő segítőinek!

Én, fogyatékkal élő nyomorult földi halandó, itt tántorgok a pokol húsvéttalan tornácán. Gyóntalan, áldozatlan borostás pofámon csöpög a zsír, sörhabot böfögök és céltalan bámulom a képernyőt, rövid másodpercekre megpihen nyirkos tömpe ujjam a távirányító gombján, majd újat pöccentek egy random következő csatorna irányába, aztán a csipszes zacskó belét túrom, próbálom begyűjteni a sós fogyasztópolgári takarmány utolsó maroknyi törmelékét. Sajnos hugyoznom is kellene, de most már megint üres a sörösdoboz, csak a gond…, egy újat kellene vadászni a hűtőből, van-e még, jut-e elegendő vidámság a mai nap végére? Aludni is kéne, már megint elmúlt éjfél. De nincs kedvem holnap dolgozni! Ennyi pénzért lazulni, csak lazulni – az esik jól.

Vitéz lovag Ordasregőhy Felsőnyérczhy Augusztin nyugalmazott gyalogsági altábornagy, vállalkozó könyvtári intendáns a családi oltára előtt ájtatoskodott. Tétován körbenézett a szoba félhomályában, finom mozdulattal megérintette a szenteltvíztartó fölé helyezett Pantokrátor ikon szélét, megigazította a patinás dísztárgyat, hogy tökéletes aranymetszésben álljon az ajtó fölé függesztett feszülettel és a könyvespolc központjában elhelyezett Mária szobrocskával. Az ablak függönyein át beszűrődő fénycsíkok keresztet rajzoltak a tábornok vállára. Ezen a ponton egy pillanatra megállt az idő. Öreg katonánk átszellemülten térdre ereszkedett, imára kulcsolta kezeit, kissé előre hajolt testtartásban keresztet vetett, majd imádkozni kezdett az imazsámolyán.

– Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek, miképpen kezdetben vala, most és mindenkor és mindörökkön-örökké. Ámen.

Először a Miatyánkot és az Üdvözlégyet mormolta el halk, de annál határozottabb, katonás mély hangján. Igyekezett pontosan, végig odafigyelve elmondani a két imádság szent szavait. Ezt követően áhítatosságban elkalandozva sorra vette szeretteit, ismerőseit, akik valamilyen szükségben sínylődnek, aztán jöttek az elhunyt ősök, a lelki üdvök, az örök életek, minden számba vehető ember. Augusztin kimért, rendszerető, takarékos férfi volt, ám ilyenkor nem fukarkodott az idővel, ráfordított energiával. Számtalanszor fáradtan emelkedett fel hosszas imájából, Urával folytatott terjedelmes társalgásából. Mindig eszébe ötlött, hogy mennyi ajándékot kapott Istenétől, ettől az élettől, amiért hálával tartozik. A Nagy Karmester a falakon túlról kedves mosollyal szemlélhette hűséges fiát. Egyre személyesebb titkok, vétkek, botlások ötlöttek fel, pironkodtató emlékképek panoptikumáról lebbent föl egy-egy porosodó lepel, ürült a kosár, telt a lélek. Amint így beszélgetett Teremtőjével, már majdnem el is felejtette, hogy miért hajtott térdet az imént. Visszaterelte gondolatait és rátért a saját ügyére. Jól esne egy kis támogatás, segítség, ez is megoldódhatna a mindenhatóság jóvoltából… Itt már csoda kell, csak te segíthetsz rajtunk, Uram… Kissé szégyenkezve próbált fohászokat mondani az Istenhez, közbenjáró szentekhez, őrangyalaihoz, a Mennyek népéhez. Végezetül eljutott arra a pontra, hogy eddig bármi történt is vele, nem volt rossz. Ezután is legyen hát meg az Úr akarata, szándéka, hogy ne keringjen összevissza a világban, mint lámpaburába szorult pillangó.

Nagyon meggyötri a lelkét e földi pokol az elfajzott léhűtő semmirekellőnek. – Gyerek, szedd már össze magad végre, mert pórul jársz! – visszhangozták a falak. Ez a korholás elkéne manapság is, de a szülők, szomszédok, barátok legyilkolt bárányok módjára hallgatnak. Lopva, bezárt ajtók, elsötétített ablakok mögött lapulnak.

Ha a hazánkról írok, nem volt ez mindig ilyen Isten háta mögötti rossz hely. Évmilliókkal ezelőtt például napsütötte tengerpart párás leheletét hordta a langyos északi szellő. Minden hajnal egy új teremtéssel köszöntött a tájra. Mint egy bölcső, a Szent Grál kelyhe.

Aztán egyszeriben megjelent a rohadás bűze, a bűn és a baj. A sokszínű világ hervadásnak indult, fonnyadt bokrétában lankadtak az élőlények, pusztult a szépség, hervadt a jó.

Egyik napon az Öreg Isten gondolt egy nagyot,

otthagyott csapot-papot, a túlnépesedett dísznövény kertészetét, elindult a ragyogó fény felé.

Mi itt rekedtünk a kátrányban, szmogban, a búcsú megkövesedett sötét, pofon előtti pillantásában, az acsarkodásban, habzóínyű, veszetten vicsorgó fogú hörgésben. E perctől Isten háta mögötti pusztává zsugorodott a tanyánk, mint a könnyharmat az akasztott ember kötelén, olyan kimérten folyt tovább az élet.

A boldogtalanság küszöbén innen, ahol az ég és a föld összeér, néhány csereháti kisfaluban, ott dobogott a Jóisten szíve. Akármilyen kommunista idiotizmus tombolt is akkoriban Magyarországon, a dombok, hegyek, a patakok, az erdő illata mind kirajzolta a teremtés rendjét. A 70-es, 80-as években azon a vidéken volt még születés, gyerekricsaj, nóta, nevetés, kurjantás, puskaropogás, hajtóvadászat, szüret, aratás, adjon Isten, fogadj Isten.

Egy hétig folyamatosan cserélődtünk a betegágy mellett. A kómában töltött halálosan mély álmok világából szárnyra röppenő feltámadás kezdetben zavaros, majd egyre eltökéltebb megnyilatkozásai valami ősi, elpusztíthatatlan életösztön akaratát adták tudtunkra. Aki megjön az elmúlásból, az követeli a világ kincseit. Egy jó korsó hideg víz, amilyen a Gömör-Hont kútjaiban terem, egy korty hideg sör, a hosszú láz után új értelmet kíván a lét.

A víz egykor nekem is ott gyűrűzött a mohos favödörben, a kerekeskút káváján. A hűsítő tiszta kútvíz olyan kincs, amit nem ad vissza a petpalack. A ledöntött kerékpárok, a ragacsos képű kölkök sokasága belekortyolt a mohás vödörbe, beleszippantott a csereháti legelőillatba és jöhetett bármi. Akkoriban száz számra legeltetett magyar tarka tehéncsordák tartoztak egy-egy borsodi faluhoz. A kicserepesedett agyag kinevelte testéből a kakukkfűillattal keveredő tehéntrágya romantikáját. A nap forróságának enyhültével, ahogy a legelőről hazatérő tehenek, mi is csordákba verődtünk, és apró fütty, kurjantás kíséretében az aszfalton gőzölgő tehénlepények között szlalomozva gurultunk a focipályára. Ott a pepitaszínű elpusztíthatatlan ellenfelünket rugdaltuk a sötét beálltáig. Időnként vadóc husáng tusával búcsúztattuk a jóságos nap ajándékait. Amikor hazatértünk, nekiestünk a hagymaszárral, piros paprikával meghintett zsírosdeszkáknak. Gyerekkorunk szabályai egyszerűek voltak, félreérthetetlenek, élhető volt a világunk, az országunk, a hazánk.

Egy zavaros napon ránk köszöntött a rendszerváltás. Ismeretlen akcentussal, behízelgő közvetlenséggel veregette a hátunkat, lepacsizott sikamlós kézfogásával, erőltetett közvetlenséggel tegezett, majd végeláthatatlan ígéretekkel halmozott el. Amerre ment, a koszos városok nyüzsgő csapzottságával kavarta a port, váratlan megjelenésével, szokatlan viselkedésével, szabados fogalmaival teleszórta az életünket, míg kő kövön nem maradt, illetve mégsem…

Itt maradt nekünk ez a televíziózás, internetezés, a végestelenül nézhetetlen trágya. Az emberiség a szabadság illúziójába bűvölten kényelmessé, lustává puhányult. Ebben a csodából luxusba szemfényvesztett mindennapokban jól esett dagonyázni, mosdatlan disznó módjára fetrengeni, átszellemülni, átszellenteni magunkat a virtuális semmibe, elmélázni a semmin, beleolvadni egy torz, megfoghatatlan lebegésbe. Magunkra maradtunk. Úgy tűnik, hogy a Teremtőnknek van jobb dolga is most ennél az elfajzott, összegabalyodott matériánál. Bizonyára teremtget boldogan egy szűz, húsvéttalan, Krisztus-gyilkostalan dimenzióban, vallásellenes demokráciáktól, diktatúráktól, despotáktól és balga értelmiségiektől távol. Isten él, Nietzsche halott.

A kései izmusok völgyében egy pillanatra boldogok voltunk. Megtudtuk, hogy magyarok vagyunk, vannak Királyaink, Szentjeink, Hőseink, Ideáljaink, Történelmünk, Címerünk, Pajzsunk, Zászlónk. Az Árpád-sávok boldogan lobogtak a szélben, aztán az Árpád-sávos zászlóinkat ellopták, eldugták, kérték, hogy ne hozzuk magunkkal, esetleg maradnánk otthon, ha van olyanunk... Nemcsak a szellemi, spirituális értékeinket lopták el azon a napon, hanem mindenünket. A drámaíró helyét jellegtelen mókamesterek, szedett-vedett bohócok, műanyag bábfigurák, műangyalok vették át.

Egy ideje ugyanaz a dalárda… majd szétszakad az ér a fején, olyan hamisan vonyítja a nótát, Kossuth (szabadkőműves) nótáját.

Ez a forradalmiság a következmények nélküli, értékek nélküli korszak vívmánya. Az ő példaképük, Lajos. Üzengetett, mindenkit elküldött harcolni, aztán amikor bukott az ügy, elhajózott melegebb égtájak felé, százéves fotókon pózolt, viaszbakeliten szónokolt.

A mi ideáljaink 15-ös gyalulatlan deszkakoporsóból indultak a Mennybe, utolsó imáikat véres papírfecnik őrzik az örökkévalóságnak. Az Ördögárok fagyott sarában menekültek, ma is menekülnek, próbálnak kitörni a sokszoros túlerő gyűrűjéből.

„Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem”

percenként, minden sarkon elárulják, kelepcébe csalják, kifosztják, kirabolják, meggyilkolják, felszögezik. A mi hőseink elpusztíthatatlanok, természetfölöttiek, a történelemből kitörölhetetlen nemeslelkűek, nemes kardúak, akikhez az időt igazítják.

A magyar ember mindig idealista volt. A posztmodern interdiszciplináris tudás egyik természetellenes képződménye a gyökértelenség ideálként való elismertetése. A pénzen alapított új-arisztokrácia, a kontraszelektív társadalom mélyintellektuális rétegei, a kizárólag önmagáért létező politikai és kulturális celebritás egy mesterséges idealizmust állít a magyarság elé.

A társadalmi valóság és az igazság külön váltak, amiről nem beszél az erre hivatott. A jog, a hatalom, a hit, az erkölcs, a kultúra, a gazdaság, az egészség, az oktatás egy vélt rendszerváltás után és egy rendszerváltás előtt szenteltvízre szomjazik.

Vannak kifosztott, eltiltott, betiltott, letagadott, bebörtönzött példaképeink, akik különbek az ideáll-odaáll szelfizőknél. A megfogant magzat is tudja, hogy ezért izgalmas küldetés Magyarnak lenni Ott, ahol zúg az a négy folyó.