Dienes Jenő Attila: Vasárnapok
A lélek haldoklik világszerte. Pokoli a káosz. Az ostobák többnyire rondák, gubbasztók, sunyik és irigyek. Előítéleteink öblében fürdőzünk, hétfőre virrad, túléljük a munkanapot, de elkárhozunk a gyűjtögetésben, belehalunk a szombatokba, a vég újabb kezdete a feltámadás, amilyen a vasárnap.
– Mi legyen?
– Amit Anya mond?
Európai patriarchális, fehér, kereszténycsalád vagyunk című képünk keretei: atyai hatalom, anyai logisztika, vérszerinti hit-erkölcs-kutyabőr, nacionalista gasztronómia, rongyok.
Szedelődzködünk.
Teátrálisan puritán, szerény emberek lehetnénk mi is. Keszekusza készülődések, ahol sok a gyerek, ott valaki mindig otthon akar maradni. Nagycsaládos csapatbajnokság élvonalából nincs hova átigazolni, fésül, öltöztet, körmöt vág, plusz százhúszat. Magyarországon rengeteg szegény ember él, sportszerűtlen így nyerészkedni, ahogy lépten-nyomon szívják a vérünket ezek a mittudoménkicsodák, mi ezt máshogy szeretnénk, mit tehetünk, imádkozunk...
Az apák űzik a vadat, az anyák kevergetik a pörköltet, Gordon Ramsay csak les, mint szúnyog a plafonon, a tűzhely körül gyűlik a nép, ünnepillatú készülődésben élünk, minden más a kárhozat emléktelen procedúrája marad.
A templom szép, a pap jó, a hívek együtt, ez a hazánk. Pofonegyszerű.
Van valami ebben a tömjén illatban, ami az átváltoztatásnál gomolyogva terjedve betölti a boltívek zugait, az időtlen teret, itt-ott köhögnek tőle, ördögkergető fátyollá változtatja percről percre az emlékezést. A szenteltvízpára halmazállapotokon túli szemlélődés kristálytiszta forrása, a karzaton némi intonációs bizonytalanság, azt a gitáros szart nem kéne erőltetni, a ministránsok az egyház gyöngysorai. Sajnos ahány ház, annyi szokás. Falfehérre mázolt patetikus igehirdetések, szentlélektelen belefáradások, elfordulások, elmaradások, lemorzsolódások, beszakadt szegletkövek, elhidegülések, válások, hitehagyások, egyetemes elkurvulás lesz a vége – higgyétek el! Mert ott tülekednek a túlbuzgó hülyék, tarisznyások, felfűtött karizmatikusok is, nagyon félreviszik a mester kezét, követhetetlenül, de nyomon követhetően kezeletlen a seb a hófehér testén. Ahogy a Mama mondja: nem baj, ha ostoba, csak ne legyen szorgalmas mellé!
Amikor az Atya meghalt, elhatároztuk, hogy keresünk élő Istent, utánamegyünk, zarándokolunk, költözünk érte, ha kell. Az idő múlt, a becsület fogyott…
Enervált lemondásaink beleszáradnak a tavaszi vetésbe, belefakulnak a cementhiányos betonba, beleüszkösödnek a holdfénybe. Együtt állunk, mint a csillagok, de már nem tervezünk nagy utakat. Ott vagyunk, ahol a part szakad – a fiókba zárt szellemiséggel, több évtizedes agytornával, haszontalan vizsgák sokaságával, az apróbetűs mindenhatók ragyavert kénye-kedvessége alatt, mert a vaj luxuscikk, az üzemanyag korlátozott mennyiségben tankolható, a pályaelhagyók hordái mezgerelnek, az úgynevezett elit következmények és felelősség nélkül improvizálgat az adónkból évezredek óta. Ebben a közegben felértékelődnek az imádkozók, Istennel beszélgetők, fohászok, hálák. A vénasszonyok már szünet nélkül imádkoznak, aztán örökre elalszanak. Nehéz dolog ez a virrasztás…
Olyan helyre költöztünk hát, ahol a hegyek, az erdők, a vasárnapi gőzölgő húslevesek összeérnek. Az Istenünk lelke megölelt. Szép szobrok lettünk – távlatba tekintők, nyugodtak, átgondolók, panoráma szellemiségűek, zarándokfalviak.
Ebben a faluban pillanatnyilag nincs kocsma, de már sehol sincs, zugiszunk majd a közösségi színterek alatt, miközben pályázatokkal felzárkóztatnak. Gyónási titkok maradunk, kinőjük a múltunkat, ahogy a covidot, az elcseszett oltásokat, ellopott földeket, kiszáradt ugart, bedőlt tanyát, többet nem hozzuk fel, jöhet a csendben felparcellázott, a tarra vágott, a titkon megvett, az átnevelt, a kitalált vasárnap, az előrehozott, a karácsonyt ledolgozott…
