top of page

Döghúst ettünk, embervért ittunk! – Magyarok a külföldi tankönyvekben. Szakács Árpád írása





A Magyar Jelen cikke

Utánközlés a szerző engedélyével










Döbbenetes dolgokat terjesztettek rólunk az európai fiatalok körében. Olay Ferenc Magyarország a külföldi tankönyvekben című tényfeltáró kötete máig tartóan a legjelentősebb oknyomozó munka abban a vonatkozásban, hogy a Trianon előtti évtizedekben milyen manipulatív eszközökkel hangolták át a nyugati közvéleményt a magyarok gyűlöletére.


1995-ben, a 8. osztály befejezése után – mint a szülőfalum hasonló korú tanulóinak döntő többsége –, én is a szomszédos Belényes egyik román iskolájába kerültem. Nem volt nagy távolság, szinte otthon voltam így is, de a mindössze három-négy kilométerre fekvő kisváros közelsége korántsem ellensúlyozta azt az idegenséget, amelybe jómagam is belecsöppentem.


A színmagyar Köröstárkány úgy állt ott akkor is a Fekete Körös partján, mint Wass Albert parancsa: a kő marad! Egy kis magyar sziget a román embertengerben, évszázadok óta dacolva a lehetetlennel. Itt semmi sem természetes, semmi sem magától értetődő, itt semmi sem a szerencse, a véletlen műve. A megmaradás csodájának receptje: a magyar akarat szövetsége az isteni gondviseléssel. Jóval később, Nyírő József Néma küzdelem című könyvének az elolvasása után jöttem rá erre, meg arra is, hogy az ilyen helyekkel Istennek mindig célja van. A kishitűség leküzdésére, az akarat diadalára ott van egy példa, a tárkányi helytállás valósága. Esélytelen? Reménytelen? Nézd meg a tárkányiakat! Minden akadályt legyőztek! Ez csak elhatározás kérdése – szól az intelem ma is azoknak, akiknek van fülük a hallásra és szemük a látásra.


Mindezeket én akkor 15 évesen, évvesztesként indulva neki a 8. osztály utáni életnek, még nem tudtam. Kevés önbizalmam volt, ezért is döntöttem a belényesi iskola mellett, ahol egy kőkemény román közösségbe csöppentem. Az osztály első padjában nyögtem végig az új élet napi kínjait. Tanáraink döntő többsége emberséges volt azzal a néhány magyarral, akit a sors oda vetett, de azért akadtak páran, akik kiélték magukat a rovásunkra. Ilyen volt a nyugdíjazás előtt álló romántanárnőnk. Minden óra elején felolvasta a névsort, kivéve az én nevemet, mert rám csak utálkozva, megvető arccal nézett, nem értve, hogyan lehet valakinek ezen a majdnem színromán vidéken olyan családi neve, amelyet egy becsületes román ki se tud ejteni, ráadásul a keresztnevemet még le sem lehet fordítani. Miután szinte a legvégén voltam a naplónak, így már a nevemmel megadtam minden egyes román óra alaphangulatát. Tehát amikor befejezte a névsort, gőgös ábrázattal ellépett a katedrától és az osztály előtt szónoklásba fogott, legalábbis ő ezt gondolhatta magáról.

Minden egyes órát azzal kezdett, hogy elmesélte a „barbár magyarok” különböző „gyalázatos tetteit”, amelyekkel „lerombolták a fényes dák-római, azaz a román kultúrát”.

Azokról a magyarokról beszélt, „akik nem sokban különböztek a vérebektől, nyers húst puhítottak a nyereg alatt, és azt zabálták, mint az állatok. Erdélyben a rómaiak utódai építették a nagy civilizációt, aminek a gerincét a betörő barbár magyarok kettétörték és ezeréves nyomorúságot hoztak az egyik legősibb civilizációra, a románra.

Ezek a magyarok kegyetlenek és galádok voltak, kitépték az áldozatuk szívét, embervért ittak és ettek, semmiben nem különböztek a sátán patás ördögeitől, de végül Isten segedelmével a románok mégis győzedelmeskedtek.”

Nem egyszer annyira felhergelte magát, hogy a még a nyála is a padunkra fröccsent. Nem tudom, az ősi civilizáció román leszármazottai mit fogtak fel ezekből a mocskolódásokból, de az tény, ha bizonyítani kellett a román irodalom ismeretét, tanárunk először mindig minket, azt a néhány magyart vett elő, akiktől számon kérhetett valamit, mert a dák leszármazottak döntő többsége a saját kultúrájának legelemibb részeit sem volt képes megtanulni. Sokuk az írással, olvasással, számolással sem nagyon boldogult.


Az idő távlatából megmosolyogtató ez a történet, de akkor, ott, nekem a 15 éves kamasznak, az első sorban, nem volt annyira vicces. Emlékszem, sokat töprengtem rajta, hogyan tud kitalálni egy pedagógus, egy tanár ennyi sületlenséget. És hogyan képes mindezt úgy előadni, mintha igaz lenne, mintha elhinné. Hát igen, a naiv gyermekkor… Honnan gondolhattam volna én akkor, hogy mindezek kész tényként és igazságként vannak elültetve már jóval több mint száz éve a román értelmiségi fejekben, akik annyira biztosak a magyarok általuk ismert történetéről, mint ahogy tudják, reggel felkel a Nap.

Honnan tudtam volna, hogy egész Európában Trianon előtt egy tervszerű propaganda hadjárat keretében a legképtelenebb őrültségek épültek be a magyarokról a nyugati ember fejébe is, ezek pedig száz százalékban megegyeztek azzal, amit ott nekünk a román tanárnő elmondott.

Trianon döntő részben pont azért következett be, mert a ránk mért csapást „igazságszolgáltatásként” fogta fel a nyugati politikai elit és közvélemény. Ők ugyanis azt tudták rólunk, hogy primitív és barbár hordák vagyunk, valamint véres elnyomói országunk kisebbségeinek.

És ezt azért tudták így, mert a korabeli magyar politikai elit, a diplomácia nem tett semmit, hogy valós információkat adjon a nyugati közvéleménynek. A budapesti liberális államvezetés ostobán és tétlenül nézte, hogy a nemzetiségek hazug propagandát fejtenek ki ellenünk. Még a veszélyét sem érezték annak, hogy ez a méreg rövidesen őket is el fogja pusztítani.

A 19. század végén már szerte a világban üzemeltek a hazugsággyárak, a liberális magyar állam pedig finanszírozta azokat a személyeket és műhelyeket, amelyek legfőbb célja a magyarság megsemmisítése volt.


1916-ban és 1917-ben az Új Nemzedék című újságban Gesztesi Gyula megdöbbentő cikksorozatban tárta fel a világsajtóban megjelenő, a magyarokat rágalmazó írásokat. Ekkor már ácsolták a fejfánkat és sokakban talán akkor tudatosodott igazán, hogy a korabeli évtizedek tétlenségéért nagy árat fizet a magyarság, a külföldi közvéleményt ugyanis annyira áthatotta a rólunk szóló valótlan és rágalmazó propaganda, hogy annak súlyos következményei lesznek. 1918 elején Gesztesi írásai könyv alakban is megjelentek A magyarság a világsajtóban címmel, amelyhez még 1917 végén Apponyi Albert gróf írt előszót. Idézzünk néhány gondolatot:


„Az a teljes tájékozatlanság, amely külföldön hazánk közjogi helyzete iránt létezik és amelynek jelei úton-útfélen bosszantják és a lealázás érzületével keserítik az idegen országokban utazó magyart, részben igazán a mi hibánkból ered, de részben intézményeinkből, illetőleg azok működésétől is származik. A mi hibánk az, hogy idegen nyelveken nem írunk ezekről a kérdésekről, úgy, hogy az idegennek módjában sem áll a mi igazaink megismerése. (…) Amint állami önállóságunkról, úgy nemzeti létünk másik pilléréről, a magyar nemzeti egységről is a legfonákabb felfogások uralkodnak a külföldön. Úgyszólván az egész világsajtó és a művelt idegenek 9/10 része telítve van azzal a gondolattal, hogy a »kisebbségben levő« magyar faj gonosz elnyomója a »nemzetiségi többségnek« – hogy csak a »magyar rémuralom« tartja össze ezt az országot, mint valami természetellenes, mesterséges tákolmányt, hogy tehát az emberiség szabadsági eszményei és békességi érdekei annak széthullását kívánják. Ha ezt nem így hinnék milliók és milliók, az entente nem is merészelhette volna azt a szemérmetlen programot, mint »béke-föltételének« lényegét fölállítani, amely leplezetlenül vallja egyik főtörekvéséül Magyarország feldarabolását. De nem csoda, hogy ilyen felfogások terjednek és csakis mirólunk terjednek, ahol ez nem igaz, holott az orosz birodalom nemzetiségeinek (az összlakosság 40–50 százalékának), a romániai magyaroknak és bolgároknak, az angol birodalmi íreknek, a szerbiai románoknak és albánoknak stb. tényleg hajmeresztő elgázolásáról csakis elvétve olvasunk egy-egy bátortalan megjegyzést. Oka ennek az, hogy míg különböző nemzetiségű irredentistáink mindenfelé óriási és szervezett irodalmi propagandát fejtenek ki eszméik és hazugságaik terjesztésére, magyar részről e tekintetben semmi, de semmi sem történik.

Mi csak szörnyülködni tudunk, ha külföldön lépten-nyomon a leggroteszkebb balvéleményekkel találkozunk hazánk viszonyait illetőleg, de nem jut eszünkbe, hogy ennek voltaképp magunk vagyunk okai, hogy nincs jogunk az idegeneknél valamely csodálatos módon beléjük oltott ismeretet várni, ha semmit sem teszünk az ő felvilágosításukra, a köztük terjesztett valótlanságok leküzdésére.”

Apponyi gróf kijelentéseit nem nagyon kell kommentálni. Történelmi távlatból ma már megítélhető, ekkor már réges-régen késő volt ez a felismerés, a magyar nemzet vonata megállíthatatlanul robogott a szakadék felé.


És még egy rövid helyzetértékelés Urmánczy Nándortól, a magyar nemzeteszme egyik legkiválóbb politikusától, amely 1933-ban, a Pesti Hirlap május 11-i számában jelent meg:


„Sok mulasztás terhel a múltból. Nemzeti érdekeinket nem szolgáltuk minden irányban kellő éberséggel. Néhol teljesen el is hanyagoltuk, vagy közömbösen néztük, vagy figyelemre sem méltattuk. Amíg megvolt Nagymagyarország, túlságosan elbizakodtunk. Nemzetiségeink egy részének aknamunkáját tűrtük. Veszedelemtől nem tartottunk. A magyar birodalom egysége, feloszthatatlansága vallásos dogmaként élt bennünk.


Csak másodrendű kérdés volt, hogy külföldön ismernek-e és miként vélekednek rólunk. Ha volt is ez irányban valamelyes vágyakozásunk, csak a vágyakozásnál maradtunk. Már csirájában megölte minden törekvésünket az a körülmény, hogy a magyar államot kifelé elsikkasztotta a bécsi politika.


Külföldi térképeken Magyarország legfeljebb csak úgy szerepelt, mint Ausztria egyik tartománya, mint Galicia, vagy Tirol, vagy Dalmácia. Külképviseletünk osztrák volt, császári lobogóval, német hivatalos nyelvvel.


Külképviseletünk még a magyar hatóságokkal is németül levelezett. Egy alkalommal Debrecen városa, ha jól emlékszem, a kairói konzul németnyelvű levelét visszaküldte azzal, hogy a város hivatalos nyelve a magyar, írjon az osztrák-magyar konzul úr magyarul.


A magyar fizetést is zsebrevágó konzul panasszal élt. És gróf Tisza István ráparancsolt Debrecenre, hogy köteles elfogadni a németnyelvű megkeresést, de felküldheti a belügyminisztériumba, ahol magyarra fordítják.

Ha külföldi képviseletünk ennyire idegen volt a magyar nemzettel szemben, gondolni sem lehetett arra, hogy a rólunk tankönyvekben, térképeken, lexikonokban terjesztett hamis tanításokat meg lehessen cáfolni.”

Urmánczy helyzetértékelése tűpontos, maga a valóság pedig szörnyű teherként nehezedett a magyar nemzetre. És nemcsak ezek voltak a problémák. Még a horvátok is, akik a legteljesebb autonómiával rendelkeztek, telesírták a Nyugatot azzal, hogy mennyire elnyomják őket a magyarok. Közben ők maguk a legdurvább intézkedésekkel lehetetlenítettek el mindent, ami a területükön magyar volt.

Nem közismert, de a kiegyezés után a horvát barátaink tiltották be először a katolikus templomokban a magyar nyelv használatát Josip Juraj Strossmayer püspök vezetésével. Például ennek következtében tért át a református hitre a Maradék nevű falu, így tiltakozva a katolikus egyház nyelvi elnyomása ellen.

Josip Juraj Strossmayer








Természetesen a horvátok nem voltak valami szemérmesek: miután a költségvetésük szinte folyamatosan pótlásra szorult, a magyar pénzeket lelkiismeretesen elfogadták a hiányok fedezésére. A magyar állam pedig finanszírozta a magyar elnyomókat. A XX. század elején már olyan látványos volt a horvátok gyűlölete, hogy a magyarok egy csoportja a Julián akció keretében próbálta menteni a menthetőt: iskolákat, kulturális intézményeket hoztak létre a horvátok által üldözött magyarok számára. Csakhogy már ez is késő volt…

Hasonlóan gyalázatos magaviselettel voltak a magyarok irányába az ugyancsak teljes autonómiát élvező erdélyi szászok.

A románok sokat köszönhetnek az erdélyi szász vezetőknek. Az első világháború előtt és alatt Rudolf Brandsch vezetésével a szászoknak kiemelt szerepük volt Magyarország nemzetközi lejáratásában, telesírták a világot a leggusztustalanabb hazugságokkal a nem létező elnyomásukról, 1919-ben pedig azonnal meghirdették, hogy Romániához akarnak csatlakozni. Az álmuk valóra vált: a szászok Erdélyben a magyar fennhatóság alatt 700 éven keresztül lélekszámban és anyagiakban is szépen gyarapodtak, hogy aztán felszabadulva a magyar elnyomás alól 70 év alatt a román szabadságban megsemmisüljenek. És mi lett a jutalmuk a kollaboránsoknak? Nézzük csak a magyargyűlölő Rudolf Brandsch esetét: a második világháború után a kommunisták letartóztatták és a román börtönök vendéglátását élvezve úgy pusztult el, mint egy kutya, azt sem tudják pontosan, hogy hol. Vele együtt a szászok is eltűntek a történelem színpadáról.


Rudolf Brandsch








Közben a boldog békeidőknek nevezett dualizmus alatt Erdély nagy részét gazdasági terjeszkedéssel elfoglalták a románok, a felvidéki területeket a cseh bankok finanszírozásával a tótok, a kárpátaljai részeket Kazárfölddé tették a zsidó uzsorások.

Ezzel párhuzamosan a szerb, szlovák, román stb. kisebbségek Srpska Matica, Slovenska Matica, Liga Culturală és más kulturális szervezeteken keresztül egész Nyugat-Európát behálózva elhitették a legképtelenebb őrültségeket a magyarokról. Ugyanazokat, amiket több mint száz évvel később nekem is hangoztatott a belényesi romántanárnő. Milyen érdekes, hogy a hazugság is mennyire időtálló tud lenni. Ha valahová befészkelte magát, nehezebb kiűzni, mint a démonokat a megszállt testekből. Mert ha elterjedt, mindenhol ott van, beékelődik a tudatba, a tudatalattiba, az ember szemléletébe.


A Trianon utáni időszakban a magyar értelmiség nagy része úgy magához tért, mint akit bedobnak egy hideg tóba.

Sokan rájöttek, hogy önmagunk sorsának megrontói elsősorban mi magunk vagyunk.

Megkezdődött az a feltáró munka, amely nagyjából 50 évet késett. Ennek egyik legkiválóbb képviselője Olay Ferenc volt, aki az 1920-as évektől kezdve szó szerint emberfeletti munka keretében nyomozta ki, tárta fel, hozta nyilvánosságra azt a töménytelen információt, amelyet az elődei elmulasztottak.

Rövid idő alatt mintegy 20 könyvben és 400 tanulmányban mutatta be a két világháború közötti magyar kálvária stációit, annak előzményeit.

Életének szinte minden pillanata munkával telt, és minden másodpercbe két másodpercet sűrített bele, mintha érezte volna, hogy a számára megadatott szűk 49 esztendőben mindent fel kell tárnia, amivel segíteni tudja a magyar jövőt.


Olay Ferencnek a Magyarország a külföldi tankönyvekben című kötete 1933-ban jelent meg, a Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában pedig egy évvel korábban.

Mindkét könyv máig tartóan a legjelentősebb oknyomozó munka abban a vonatkozásban, hogy a Trianon előtti évtizedekben milyen manipulatív eszközökkel hangolták át a nyugati közvéleményt a magyarok gyűlöletére.

Mindezek pedig akkor már beleépültek az iskolai tankönyvekbe, így már nemzedékek nőttek fel azon a „tudáson”, amely a magyarokat primitív, barbár gyilkosoknak, félvad pásztoroknak tartotta, akik nappal dolgoznak ugyan, de minden éjszaka rabolni mennek. Jó példa erre a következő leírás is:

„A magyaroknak félelmet gerjesztő külsejük volt. Aprók, karikalábúak. Kis szemük erősen belemélyedt szemüregükbe, szakálltalanok és roppant kegyetlenek. Ma, miután a németekkel, románokkal, szerbekkel és horvátokkal összekeveredtek: odajutottak, hogy elfogadható külsejük van, hogy házakban laknak.”

Máshol azt olvassuk, hogy Magyarország éghajlata trópusi, a magyarok többsége valójában szláv és hogy a többnejűség van szokásban, a magyarok sátrakban laknak, Budapest annyira elmaradott, hogy még egy gyógyszertára sincsen, a sötétség beálltával pedig nem tanácsos az utcán járni stb.


A nyugati közvélemény hasonlóan valóságosan kezelte a hamis térképeket is. Volt, ahol Magyarország Ausztria egyik tartománya volt, másikban Erdély Németországhoz tartozott, és hosszasan lehetne sorolni a hasonló butaságokat.

Viszont még ennél is érdekesebb, hogy már jóval az első világháború előtt készen álltak azok a térképek, amelyek Magyarország trianoni felosztását hirdették.

A szerbek, a csehek már az 1890-es években elkezdték azokat a térképeket terjeszteni, amelyek hazánk felosztását szorgalmazták, a románok pedig már jóval korábban, az 1800-as esztendő elején meghirdették a Tiszáig tartó országhatárukat. Az ezzel kapcsolatos térképeket pedig lázító céllal folyamatosan terjesztették az erdélyi román iskolákban, amelyeket a magyar állam tartott fenn. Árnyalatról árnyalatra bontakozik ki az, hogy a Magyarországot körülvevő államok túlnyomó része milyen céltudatosan készült az osztrák–magyar birodalom felrobbantására, ezt pedig milyen tétlenül nézte a magyar liberális mintaállam.

A történelem pedig mindig ismétli önmagát. A nyugati közvélemény megvető hozzáállásának intenzitásában semmi nem változott. Napjainkban külföldön a magyarok gyűlöletét az a magyarországi balliberális értelmiségi holdudvar kelti, amelyiknek legfontosabb finanszírozója a magát „magyar nemzeti keresztény kormánynak” tartó kurzus.

Pont, mint Tisza Kálmán és Tisza István miniszterelnöksége idején. A külföldi magyar kulturális intézmények vezetői szinte mind abból a körből kerülnek ki, amelyik a legnagyobb megvetéssel van a magyarok irányában. A Kinek a kulturális diktatúrája? című, 2018 és 2019-ben megjelent cikksorozatomban egy könyvnyi anyagot közöltem ebben a témában.

Most, 2023-ban is, Méhes Márton személyében Csák János fideszes kulturális tárcavezető egy olyan vezetőt küldött ki Bécsbe a magyar kulturális képviselet vezetésére, aki a magyar értékeket megvető balliberális világ oszlopos tagja, akinek korábbi, 2010-es bécsi megbízása ellen még a Fidesz is tiltakozott!


Olay Ferenc könyvei azért is tanulságosak, mert ráébresztenek arra, hogy a trianoni katasztrófa nem okvetlenül utolsó állomás a magyarság megsemmisítésének folyamatában. Elég, ha figyeljük a jeleket: a nyugati országrész magyar termőföldjei jelentős részben osztrák tulajdonba kerültek, a keleti határra tömegesen költöznek be a románok, akik mindent felvásárolnak. Számos magyarországi megye évtizedeken belül cigány többségűvé válik.


A nem túl közeli jövő vészharangját Pataki Tamás a Magyar Demokrata (2022. 11.14.) riportjában kongatta meg „Lesz még Rajka szlovák falu” címmel. Ezt a magyarországi települést „Pozsony VI. kerületének” vagy „Kis-Bratislavának” is becézik. Az elmúlt években itt is kisebbségbe kerültek a magyarok, már a helyi cukrászdában dolgozó hölgy sem tudta magyarul kiszolgálni az újságírót. Ez a település egyelőre még Magyarországhoz tartozik, de valószínű, hogy már nem sokáig…




556 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page