Egy érdekes térkép a huszonegyedik századból (Halasy-Nagy Endre jegyzete)

(Kérem a tisztelt Olvasót, semmiféle hátsó szándékot ne feltételezzen ott, ahol nincs: a Szilaj Csikó örömmel nyugtázza a magyar és a szlovák miniszterelnök politikailag termékeny, baráti együttműködését, s ettől teljesen függetlenül ítéltük közlésre méltónak a jelen jegyzetet. ‒ a Szerk.)

A térkép alkotója nem akárki, hanem maga a szlovákok sztárja: prof. Ph.Dr. Ján Stanislav Dr.Sc. Stb.

János Stanislav, ez a kedves arcú, szerény megjelenésű, jámbor ábrázatú fickó, aki a magyarországi Szentivánon született, még 1904. december 12-én. Nagyszerű igyekezettel képezte magát szlovákká, és ennek az igyekezetjének köszönhetően nyert el számos tudományos fokozatot. Ám a szlovák fokozat nem csak olyan címecske, hanem maga a világszínvonal! Sok-sok haluskát kell elfogyasztani azon töprengések során, minek köszönhetően kitalálható a tótok világtörténelme, velük soha meg nem történt mesék regénye, a kamra homályos sutjában kitalált legendák halmaza, élményes és élelmes történetecskék sora. Mint amikor Szvatopluk a Szent Koronát a fejébe biggyesztette.

Vagy amikor a tótok hadat üzentek Napóleon császárnak. Sajnos az eredeti dokumentum az idők martaléka lett, de egykorú meglétét igazolja, hogy az a cudar Napóleon sohasem merte csizmájának talpát szlovák földre tenni. Oh, az a szent szlovák föld, amelyet még János pápa is mély meghatódott csókjaival puszilgatta a pozsonyi repülőtér betonján.

De visszatérve hősünkhöz, a szlovákok nyelvészprofesszorhoz, a nagy szlavista bajnokhoz, aki 1910-1915 között Liptószentmiklóson járt iskolába, majd 1915-1924 között a liptószentmiklósi és lőcsei gimnáziumban végzett. Ezek után a pozsonyi Comenius Egyetemen tanult szlavisztikát, romanisztikát és valahol fakultatíve hazaárulást.

Némi vívódás után, 1929-1938 között a prágai Károly Egyetem szláv szemináriumának asszisztense, majd docense lett. 1939-től a Comenius Egyetem professzora. Elsősorban dialektológiával és a korai szláv nyelvvel foglalkozott. Jelentősen hozzájárult a szlovák történeti nyelvtan, illetve a szlovák nyelv fejlődésének megismeréséhez.

A nyelv pedig maga a történelem!

Megszerkesztett térképe pedig maga a bizonyság. Nem elborult elme szerkesztménye, hanem egy hazaáruló beherovkás vizionálása, egy honát vesztett slivovicás rémképe.

A tót atyafiak nemzeti dicsőség vágyainak abrosza, az éhes disznók makkos álma, a nagy szlovák nemzeti államférfinek Tiszó József római katolikus szlovák papnak imáiban sugalmazta illúziója.

Minden további szószaporítás helyett álljon itt maga a nagy mű, a térkép.

Utóirat

A szlovákoknak nincs autentikus nemzeti mitológiájuk, nincsenek régi szlovák mondáik szlovák ősapákról és szlovák ősanyákról. Nincsenek regéik arról, hogyan érkeztek őseik oda, nincsenek vallásos képeik arról, hogyan értekeztek őseik a nagy Parommal (a szláv mitológia főistenével), nincsenek szájhagyományaik, nem voltak krónikásaik, nincsenek régi feljegyzéseik. A régiségből ‒ mert nem is volt ‒ nem maradt fenn semmi. Az utókor számára ezeknek megteremni, megalkotódni nem volt módjuk. Régi történet, írásbeliség és nyelv hiányában nem is születhettek ilyenek.

Ezért az újabb kor igyekezett kitermelni a szlovák nemzetnek tódított tót atyafiság mitologikus személyeit, az se baj, ha azok bűnözők, rablók, szélhámosok voltak.

A tótság úgynevezett nemzetébresztői váltak mítoszteremtővé, ők agyalták ki a nemzeti mitológiát és azok hőseit, mesterségesen igyekeztek megteremteni, hogy pótolják a szlovákságnak azt, ami nem adatott meg nekik eredeti, természetes úton. A mesterséges mítoszteremtéshez felhasználták a földből előásott mindenfélét, szkítát, hunt, avart, germánt, rómait, stb. (Ahogy Ján Dekán nem dekázott! Nagymoráviáról ‒ és nem nagyszlovákiáról ‒ összehordott képtelenséghalmazában olvashatjuk:  jelen könyv szerzője nem habozott a szláv anyagi kultúra emlékei közé besorolni az etnikai szempontból nehezen meghatározható leleteket...)

Bármit bevettek, és az olvasatlan, műveletlen, analfabéta nép bármit bevett, lett légyen az bármilyen fából vaskarika, bocskorból faparipa, templomból eltűnt perselyből meseláda. Farigcsáltak magyar huszárból (Skultéty László) szlovák dal-íát, avar fejedelemfiből (Samo) szláv kereskedőt, magyar tanárból tót pedagógust (Comenius Szeges Ámos János), érleltek tót fanyarkákból tokaji bort, kikapták a magyar címerből a hármashalmot a kettős kereszttel, és loptak hozzá sosem volt királyuknak koronát. A szlovák himnusz zenéjét magyar népdalból plagizálták.

A nagy legendagyártás ideje a szlovákok első, Hitler bábaállamaként alapított független szláv mintaállam, a Szlovák Köztársaság idején, 1939-1944 között a kiváló és nagyszerű Hlinka gárdisták uralta országrész területén történt, Jozef Tiso fasiszta politikus német nemzetiszocialista támogatással létrejött elnöksége alatt. Ő a jól végzett nemzettudatteremtő szolgálataiért elnyerte méltó jutalmát. Tanítása, a szlovák nép történelmi nagyságát hirdető hazugságai túlélték őt és fasiszta bábállamát.

A szlovák nép kiváló elvtársainak tudatába beépült, mélyen belegyökerezett az illúziók és legendák sokasága. Az ábrándokról lemondani ma sem könnyű.

Néhány európai gondolkodású szlováknak már sikerült. A többi még a benesi dekrétumok bűvöletében és az ezeréves bosszú-ingerenciájában létezik. Hivatkozási alapjuk azok a szép legendák, amelyek sosem történtek meg. Leszámolni a kitalált szlovák történelembe tudatosan szőtt mesécskékkel, a nemzet hőseinek kikiáltott szélhámosok feje köré font glóriákkal embert kívánó feladat. Amiből arrafelé a kásán és sztrapacskán makkoltatottak, beheherovkán lelkesített fickók között eddig nem sok akadt.

Ideje volt már erre néhány keresetlen szót vesztegetni,