Fölébredtem éjjel... ‒ Gyimóthy Gábor elbeszélése

Ez eddig nem nagyon szokott velem előfordulni, legalábbis nem úgy, hogy utána ne tudnék, néhány percen, vagy szinte csak másodpercen belül tovább aludni. De hát öregszem, sőt, már rég megöregedtem, és állítólag az öregeknél bevett szokás ez az éjszakai aludni-nem-tudás.

És fáj a lábam. De nem arra ébredtem, hogy fáj, hanem akkor kezdett fájni, amikor már fölébredtem. Ezt talán egy éve csinálja, rendszerint hajnalban, és olyankor föl is ébredek rá. De szerencsémre nem csinálja minden nap, csak néha. Nem tudom, mitől függ, viszont elég  behajlítanom a térdemet, amennyire csak lehet, vagy kimennem a vécére, és akkor a néhány  lépéstől elmúlik. Teljesen titokzatos fájdalom. A bal lábszáram fáj a térdem és a bokám között,  mintha a bőr és az izom fájna, vagy a csontom. Tud a csontvelő fájni? Mitől fáj az izom, ha  nincs izomláza? (Mit csinál a szél, ha nem fúj...?) És az nagyon nincs neki, ha néha az előző napon csak az egyik szobából a másikba csoszogtam és vissza. De ha erőltetetten megyek néha néhány kilométert, attól még nem kapok izomlázat, és ez a lábfájás sem jelenik meg másnap hajnalban, menetrendszerűen. Szóval nem tudom... Ám őrült szerencsém van, hogy az izületeim nem fájnak. Sehol és semennyire se.

Viszont nem tudok elaludni, de valahogy nem is akarok. Olyan, mintha már teljesen kialudtam volna magam. Azonban át kellene fordulnom a másik oldalamra. Nem mintha nehezemre esne, de lusta vagyak rá, meg aztán – tapasztalatból tudom –, hogy a másik oldalon zajló fekvést is hamar megunom. Valahogy hiányérzetem van. Több oldalnak kellene lennie, hogy az ember azokon fölváltva fekhessen. Háton fekve nem tudok aludni. A hátonfekvés arra jó, hogy az ember a mennyezetet bámulja. De ahhoz most sötét van és különben is be van csukva a szemem.

Eszembe jut Karinthy egyik írása, amelyben – hasonlóan most hozzám – nem tud elaludni, és  reggel rájön, hogy ez azért nem sikerült neki, mert elfelejtette behunyni a szemét. Hasonfekve meg megfájdul a hátam. Karinthynak csodálatos írásai vannak. Sokat már gyerekkorban élveztem, noha némelyiket csak később értettem meg. És valamikor biztos sikerült elaludnia, mert azt mondta, hogy ő álmában két macska volt és játszott egymással... Az az írása is nagy emberismeretre vall, amelyben elszakad a cipőfűzője, amit valahogy összecsomóz, és elhatározza, hogy amint lehet, vesz magának cipőfűzőt, de persze nem vesz, mert elfelejti. Ám a pertli megint elszakad. Valahogy megint elbánik vele, és ez így megy tovább.

Erről eszembe  jut az a fél év, amit Angliában töltöttem egy formatervező vállalatnál. Délutánonként jött Redzs a teával. Nyilván Reginaldnak hívták és legalább nyolcvan éves volt. Ez valami, nyugdíjas koron túli állása lehetett. A teában volt ugyan cukor, de azt csak már a csészében ólálkodó teába tették bele, tehát valamivel kevergetni kellett, hogy föloldódjon. Én a Svájcból magammal vitt körzőm meghosszabbító rudacskáját használtam erre a nemes ügyre, nap mint nap, fél éven át. De legalább két vagy három naponként szentül megfogadtam, hogy beviszek magammal egy kiskanalat. A kiskanál pontosan úgy járt – annélkül, hogy tudott volna róla –, mint Karinthy cipőfűzője, mármint, nem az elszakadt, hanem amit nem vett meg.

„Egy kicsi ház van a domb tetején...” Hogy jön ez most ide? Úgy, hogy ez a dallam már mióta fölébredtem a fejemben kószál, de csak most ugrott be, hogy milyen szöveg tartozik hozzá. Nem csoda, mert ezt a dalt talán fél évvel ezelőtt ismertem meg és azóta csak egyszer hallottam. Most viszont mégis átfordultam a másik oldalamra. Hogy lehet egy ilyen, piócaként kapaszkodó dallamtól megszabadulni? Mi mindent kell holnap elintéznem? Először is be kell írnom magam a mosókonyhában, hogy mikor akarok mosni. Hat lakás van a házban és ezért előre be kell jelenteni a mosónapot. Nincs nagy tolakodás, ritkán fordul elő hogy két következő napnál több lenne már foglalt. Kénytelen vagyok mosni, mert néhány holmimnak már egetverő szüksége van rá. Szerencsémre néhány további holmim még nem elég piszkos ahhoz, hogy ki kellene mosnom. Azokon – egy darabig még – tettlegesen gyakorlom a környezetvédelmet: nem pazarlok se vizet, se energiát, se nem piszkítom mosószerrel a szennyvizet... Te jó Isten! Mi ivóvizet használunk a mosásra és a tisztálkodásra! Látott már valaki bushmanokat a sivatagban vízhez jutni? Van egy árva fűszál, nagy határ mezőben, amiről tudják, hogy az nem közönséges fű (ami amúgy sincs a sivatagban...), mert nagy, gumószerű gyökere van. Azt kiássák és kis forgácsokat vágnak ki belőle. Azokat a markukba szorítják és akkor a lefelé tartott hüvelyk ujjukról csöppenként pottyan néhány vízmolekula a szájukba... De van egy egészen undorító módszerük is a vízhezjutáshoz, csakhogy azt nem írom le, mert senkit nem akarok undorgatni vele. Viszont nem kell nyakkendőt hordaniuk, ha munkába mennek, sőt, mi több, nem kell munkába menniük. „A festő megkívánt egy nőt... Jaj, ez a „Milió-milió-milió-rózsaszál...” Hogy is mondják? Az ördöggel próbálom elűzni a kicsi házat a domb tetejéről... Micsoda magyar nóta szövegek vannak néha! Aszongya: „Hesss le róla cineege, cinege, beszakad a fedeele, fedele...” Megjegyzem, lehet, hogy az eredeti szövegben „leszakad a teteeje, teteje...” hangzik. Nem  tudjuk, hogy milyen kicsi a ház és azt sem, hogy mekkora a cinege arrafelé, ahol ezt a szöveget írták. Ha akkora lenne mint egy Quetzalcoatlus (azaz: Kecalkoatlusz, 14 méter fesztávolságú, repülő őshüllő), a ház meg olyan kicsike, mint amilyet a nóta említ a domb tetején, akkor bizony elkelne a „Hesss le róla cineege, cinege...!” kiáltozás, hacsak nem lenne már késő... Persze azt sem tudjuk, hogy a Kecalkoatlusz tudná-e, hogy neki szól a cineege, cinege megszólítás. És azt talán már fölösleges is megemlítenem, hogy a cinegét nem is arról a házról hesegetik, amely a domb tetején áll és kicsi...

Különben is, mi ez? Népdal, műdal, magyar nóta, vagy cigányzene? Ki tudná megmondani? És azt ki tudná megmondani, hogy ezek között a dallamok között van-e meghúzható határ? Liszt állítólag nem tudta, hogy a magyar rapszódiáinak dallam alapjai nem valódi, magyar népdalok,  hanem cigány eredetűek. Nem baj. Azok nagyon jól sikerült zeneszámok. Nem csak a második rapszódia, amely nagyon kedvelt és világszerte népszerű, hanem például a hatodik is, vagy a tizenötödik, amely azonos a Rákóczi induló dallamával. Zeneszerző Nagybácsim tudná megmondani. Ő nagyon Kodály és Bartók vonalán mozgott, de főleg nagyon hasonlóan gondolkozott, ami a népzenénket illeti. Egyszer lent volt nálunk Nádasdon* és egész komolyan megbotránkozott, amikor megtudta, hogy a falusi iskolámban (negyedikes lehettem) dalt tanítottak, amely nem valódi, magyar népdal volt...! 1950-ben megkapta a Kossuth díjat a Csínom Palkó című daljátékáért, amelynek zenéjét ő szigorúan eredeti, kuruc dallamokra építette föl. De nem szerette. Helyesebben: nem tartotta nagyra a saját alkotását, mert hogy az nem volt „komoly zene”. Hogy a daljáték nagyon népszerű lett és az emberek nagy százaléka nem csak megismerte, hanem élvezni is tudta...? Rengeteg „komoly zenét” szerzett. Hányan ismernek abból hányat és hányan vannak, akik komolyan élvezni is tudják, ha már komoly zene...?  Vannak akiknek például Verdi Traviátája sem eléggé komoly zene... És hogy is van ez a magyar  népdalokkal? Igaz, hogy azok csupán öt hangból tevődnek össze? Vagy az csak egy részük? És akkor melyik az az öt hang? Dó, re, mi, fa... Jaj, nem, azokat talán egész más nevekkel látták el az ősmagyarok, mint például Ond, Kond, Tas, Huba... Marhaság. Az ősmagyarok nem boncolgatták a dalaikat, csak énekelgették. Büszkék lehetünk rá, hogy jónéhány megmaradt az ősidőkből.

Na most szól az ébresztőóra. Nem lehet, mert nem állítottam be. Akkor viszont, ha mégis hallom, akkor csak álmodom. De ha ilyen világosan látom, hogy azt csak álmodom, akkor már megint ébren vagyok, vagy el sem aludtam? Végtelen szalagszerű gondolatmenet. Sőt ez már végtelen Mőbiusz-szalag. Az pedig rém furcsa alakzat. Csak egy oldala van. Mi lenne, ha végigmennék rajta? Ha visszaérnék a kiindulópontomra, talán kicserélődne a jobb oldalam a baloldalammal? Marhaság. Pedig ez már a tükörben is így van. Ha ott megnézem magam, a jobb karom egyértelműen a tükörképbeli bal oldalamon van, a bal meg a jobbon. Érdekes, hogy viszont a fejem és a lábam nem cserélik ki egymást a tükörben... Honnan tudja a tükör, hogy mit cseréljen ki és mit ne?

Végtelen szalag. Gyerekkoromban a szallagot két l-el írtam és sok minden mást is kettőztem, például Jappán, köppeny, esső, stb. Akkor már nem is voltam olyan nagyon gyerek. Viszont már kisgyerek koromban megmondták, hogy az ünnepet tényleg két n-nel kell írni... És az esőt sok mindenki két s-sel mondja ki, én is. De ha azt mondom, hogy elkapom a polcról leeső vázát, eszembe se jutna leessőt mondani. Végtelen szalag... És akkor az az öt hang a zongora öt fekete billentyűjétől keletkezne? Hogy a fenében férnek azok a „fehér hangok” közé? És miért van hézag három és két fekete billentyű között? Ott csorba esett a hang rezgésszámán, vagy az csak azért van, hogy a zongorista jobban el tudjon igazodni? „Szállj ide, szállj oda fecske madár...”  Na most meg ez. De ezt szeretem, bár tényleg nem tudom, hogy valódi népdal-e, vagy „csak” műdal, magyar nóta, vagy (neaggyisten) cigány dallam? Csak azt tudom, hogy ugyanúgy szeretném, akkor is, ha kiderülne róla, hogy mondjuk az ausztráliai bennszülöttek ősi dallama, ami azonban már náluk is „csak” műdal lett... Igen, a fecske száll ide, száll oda (ha még nem pusztult ki, szegény), viszont a szálloda nem fecsk ide, fecsk oda... (Ezt sassal szokták mondani.) Aszongya, hogy ez a fecskemadár-nóta andalgó. Lehet, de én énekelni szoktam, nem andalogtatni. An-dal! Ez parancs is lehetne, a monarchia idejéből, amikor még sok minden német volt. Mindegy. Sajnos a legtöbb magyar nóta, vagy műdal, vagy mifene, nem andalgó, hanem nyavalygó! Rémes! Egy-egy népzenei műsorban elhangzik négy öt ilyen dal, amibe  belesavanyodik az ember keserve, és akkor végre elhangzik egy olyan, mint: „A faluban nincs több kislány, csak kettő, csak kettő...” De az aztán olyan röviden, hogy a cinbalmosnak a levegőben áll meg a keze, mert ha azt a hangot még leütné, az a műsorszerkesztő ízlése szerint már durva túlzás lenne. Olyan hosszot nem szabad megengedni a nyavalygóktól búskomorrá vált közönségnek, valami élvezhetőből a nyavalygók végtelen birkanyájával szemben... Megjegyzem, talán van, aki a fecskemadár-nótát is a nyavalygók közé sorolná. Na most ezt már álmodom, vagy még ébren vagyok? Vagy nem még, hanem már megint? Lehet, hogy csak álmodom, de hát ébren is ez a véleményem... „Érik a, hajlik a búza kalász...” A világháborúban a németeknek is volt egy indulójuk, amelyben Érikáról volt szó...

Jaj, az álmok! Hogy azok mit művelnek az emberrel! Karinthy két, egymással játszadozó macskája, amelyek ő maga, szerintem nem kitalált jópofáskodás, hanem olyasmi, amit simán álmodhat valaki, hiszen én sokkal furcsábbakat álmodom néha, pedig nincs is agydaganatom. Legalábbis nem tudok róla. Kár, hogy nem írom föl ezeket az őrült álmokat. Azokból talán  kiderítené egy ügyes agykutató, hogy nekem olyasmim van, ami még sokkalta roszabb az   agydaganatnál... Volt egyszer egy doktor nénim (igaz, hogy csak egy hónappal volt idősebb nálam), aki agykutató orvos volt és élt boldogan, amíg a miliomos férje meg nem halt és nem hagyott rá néhány milió adó-adóságot. Azt neki kellett aztán törlesztenie. Erre az egyetemi, agykutató fizetéséből nem futotta volna. Ahhoz háziorvossá kellett változnia. Ezért aztán itt, Svájcban le kellett tennie újra az összes orvosi vizsgát. Így lett a házidoktor nénim. Ő mondogatta, hogy szeretné megvizsgálni (boncolgatva!) az agyvelőmet. Ezt a szójáték-verseimet ismerve mondogatta, én viszont mondogattam, hogy azt én egyáltalán nem szeretném, mármint a boncolgatást. Nem tudom, él-e még szegény, mert hiszen ha még él,  pontosan fél év múlva már ő is kénytelen lesz kilencven évessé válni...

Most is miket álmodtam, mielőtt fölébredtem. Egy barátnőmtől – akit csak az álmomban ismertem – kértem vissza egy ékszert, amit én faragtam kókuszhéjból, viszont soha nem adtam oda neki. Mentségemre szóljon, hogy nem akartam végleg visszakérni, csak meg akartam nézni rajta valamit. Álmomban azt hittem, hogy annak az ékszernek a faragásakor olyan trükköt alkalmaztam, amit azóta elfelejtettem. Azért akartam megvizsgálni az ékszert, mert reméltem, hogy akkor rájöhetek az elfelejtett trükkre. A legjobb vicc azonban az volt, hogy visszakaptam a soha oda nem adott ékszert, de törötten. Törötten? Apró darabokban, amelyek morzsaként szóródtak ki barátnőm kezéből, ahogy visszaadta. Az ékszerben volt néhány malachit csöppidom (kaboson), azok is kis darabokra törten potyogtak a markomba... Ekkor abbahagytam a reménytelen álmot és máris egy moziban  ültem. A nézőtér üléssorai a nézőkkel együtt, tőlem jobbra voltak. Előttük kicsit ferde szögben állt a mozivászon síkja, ami hozzám  viszonyítva ugyanolyan ferdén állt, csak a másik oldalról. Mellettem, tőlem balra ketten ültek, de nem tudom, hogy kik, pedig együtt jöttünk a moziba. Valami film is futott, de azt senki se nézte. Ekkor kitört a szünet és a nézők fa tárgyakat hajigáltak előre, de csak könnyedén, nehogy kidobják valakinek a szemét. Ez valami hagyomány volt, legalábbis úgy tudtam álmomban. Az első üléssor előtt lepotyogott néhány ilyen tárgy, vagy inkább alkatrész, és tovább gurult. Fölvettem egyet az egyforma darabok közül és megnéztem. Két centiméter átmérőjű bodza ágakból készültek és mindkét végük hegyes kúpban végződött, a hengeres rész ugyancsak nagyjából két centiméter hosszú lehetett, ámde keresztben át volt fúrva körülbelül nyolc miliméter átmérőjű fúróval. Azon csodálkoztam – lehet, hogy a végén erre ébredtem föl –, hogy a bodza ágdarabkák tömörek voltak! Pedig mindenki előtt ismeretes, hogy a bodza ágakban puha bél lakozik. Ilyen bodzabél golyócskákon mutatták be a gyerekeknek az iskolában az elektrosztatikus töltés hatását, amíg nem volt Sztiropór (hab-polisztirol). De ha nem lettek volna tömörek ezek az ágdarabkák, nem lehetett  volna csinos, hegyes kúpokat csinálni a végeiken.

Szóval, fölébredtem. Soha hasonló formájú alkatrésszel nem találkoztam az életemben, se fából, se fémből, se műanyagból. Hogy a fenében juthat ilyesmi az embernek eszébe álmában? Amit aztán olyan tisztán és élesen lát, mintha egy ilyen darabka az íróasztalán heverne, és azt ébren nézegetné. Rengeteg ilyen álmom van, aminek a valósághoz nincs semmi köze, és általában teljesen ismeretlen emberek között vagyok, akiket azonban – álmomban – nagyon jól ismerek. És a legfurcsább, hogy néha olyan tárgyakkal és eszközökkel van ott dolgom, amelyeket épp olyan tisztán látok, mint a bodzaág darabkákat, de azok olyan fogalmak, amelyeket ébren megnevezni se tudok és persze akkor már leírni sem. Komolyan gondoltam már arra, hogy az álmaim nem saját „találmányaim”, nem a fejemben keletkeznek, hanem valahonnan az idegenből kerülnek oda. Vagy tényleg boncolgatni kellene az agyamat, hogy valami érdekes kiderüljön? De árulás! Arra én is kíváncsi lennék...!

Na szóval, nem tudtam újra elaludni és most már világosodik. Pirkad. Pirkad ám, egy fenét! Nálunk októberben rendszerint magasköd van, ami olyan, mint a nagyon egységesen szürke felhő, azzal a különbséggel, hogy azt nem fújja el egykönnyen a szél. Tehát nálunk ilyenkor  nem pirkad, hanem legföljebb szürked. Szürkedet. Milyen bájosan simogató szó lenne a ronda szürkeségre. Mindegy. Azaz, hogy egyáltalán nem mindegy, mert most majd egész nap csak álmosan nyűglődöm a lakásban és semmit nem intézek el vagy csinálok meg, amit pedig este elhatároztam.

Az életemnek egy közel negyed évszázadig tartó szakaszában reggel ötkor keltem, pedig nemhogy koránkelő, de inkább déligalvó fajta vagyok. Persze néha szombaton, vagy vasárnap „nyélbe is ütöttem” a déligalvást. Ám az ötkori fölkeléshez este kilenckor kellett lefeküdnöm. Ilyenkor úgy érzi az ember – légalábbis én úgy éreztem –, mintha a társadalom kitaszítottja lenne, mintha csak azért élne, hogy dolgozzon! Még szerencse, hogy szerettem a munkámat és nem kellett még nyakkendőt is hordanom... Ha kellett volna, talán játszottam volna a gondolattal, hogy akkor már jobb lenne az idegenlégió. Bár, ha Rejtő élethűen írja le az ottani  viszonyokat, akkor az sem lehet a nyakkendőt mentesítő paradicsom. Ha már más dolgom nem volt, mióta fölébredtem, legalább megszámolhattam volna, hogy hányszor fordultam egyik oldalamról a másikra. Talán érdekel valakit az ilyen statisztika.

Ez is olyan furcsa ügy, ha elkezdek valamin erőteljesen gondolkozni, rögtön elálmosodom, és  akkor, ha módom van rá, le is fekszem és alszom. Most, hogy fölébredtem, elkezdtem gondolkozni és mégsem álmosodtam el tőle, azaz nem eléggé. Vagy talán nem gondolkoztam az elálmosodáshoz eléggé erőteljesen. Elálmosodás, ...-mosodás... Iden, ez legyen az első, ha fölkelek, be kell írnom magam a mosókonyhában... Gyerekkoromban, ha este lefeküdtem, nem akartam elaludni, bármilyen álmos voltam. Valahogy sajnáltam a drága időt alvásra pocsékolni.  Olyankor azért gondolkoztam, hogy lehetőleg ne aludjam el. Elképzeltem, ahogy egy rakéta repül a Mars felszíne fölött és én mindent látok televízión, ami lent zajlik, történik. Tizenegy éves voltam, amikor Pécsen, a Ciszterek csodálatos iskolájában az osztályfőnököm arról mesélt, hogy valamikor majd – az akkor még őrült távolinak tűnő jövőben – műholdak fogják biztosítani világszerte a televízió-közvetítéseket, merthogy a nyavalyás tévéhullámok nem verődnek vissza a légkör bizonyos rétegéről, mint ahogy azt a rádió hullámok viszont megteszik... Ez volt 1947-ben, mondjuk májusban. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy tíz  év és négy hónap múlva már röpködni fog az első műhold, fertőző bolondnak nézték volna és nyilván be is csukták volna a bolondokházába. De hát rakéták már léteztek akkor évek óta, igaz háborús, pusztító célra használva. Na jó, az első műholdat is hadi célra készült rakéta vitte a  földkörüli pályára. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy a Marson semmi érdekeset nem láthattam volna az elképzelt rakétám által közvetített filmeken, csak vörös sivatagokat és ugyanolyan színű, kopár sziklákat. Elképzelhetetlen volt, hogy ott ne lennének marslakóktól nyüzsgő városok.

Azt is szerettem elgondolni elalvás előtt, hogy a Vénusz hatalmas, de szemünktől felhőkkel elfedett őserdeiben csak úgy hemzsegnek a nálunk már kipusztult gyíksárkányok, vagy az azokhoz hasonló lények. Az ottani tengerek fölött úgy szállnak a nyolc méter fesztávolságú, repülő őshüllők (akkor még csak a Pteranodonról tudtam, a sokkal nagyobb Kecalkoatluszt, vagy a még nagyobb Hátszegopterixet még föl se fedezték...), mint nálunk a sirályok, és le-lecsapnak a vigyázatlanul úszkáló, kisebb Ichtioszaurusz csemetékre... Ilyenkor persze mindig túl hamar aludtam el, és másnap este folytattam az álmodozást, mert úgy éreztem, hogy pont a legizgalmasabb résznél hagytam abba a képzelgést, amikor éppen egy Tirannoszaurusz Triceratopsszal viaskodott. Akkor még csak az egykor élt őslények elképzelt külalakját lehetett látni a könyvekben található rajzokon, és ha egy-egy mozifilmen jelent meg az ilyen szörny, rossz volt nézni a bábszínházi szereplőknél is sokkal gyerekesebb megjelenését. Arra sem gondolt akkor senki, hogy alig kell hozzá fél évszázad, és ezek a lények úgy rajcsúroznak a filmjeinken, mintha sosem pusztultak volna ki!

Most azonban már ideje lenne fölkelnem, abbahagyva, az ábrándozást, illetve mi volt ez, amit azóta folytattam, hogy nem tudtam elaludni? Ébrendezés...? És vajon min fogok tűnődni, ha legközelebb megint fölébredek és nem tudok tovább aludni?

Megígérem: ha lesz olyan, azt nem fogom leírni...

Zollikerberg, 2025 X. 22.

---

 * A baranyai Mecseknádasd