EGY GYILKOSSÁG MARGÓJÁRA
1947 októberében a Budapesti Népbíróság ítélethirdetésére gyülekeztek az emberek. Nem sokakat engedtek be a terembe, gyér és bizonyára válogatott hallgatóság, a vádlott és a védő, valamint a bíróság tagjai lehettek jelen. A vádlott nem volt más, mint vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. doni hadsereg volt parancsnoka, akit a népbíróság háborús bűncselekményekkel vádolt. A tábornok magas, vékony, arisztokratikus megjelenésű úr volt, aki mindig, még a vesztőhely árnyékában is adott a hibátlan megjelenésre. Szedett-vedett egyenruhás, puskás őrök kísérték a bíróságra és mikor megállt a terem ajtajában, hogy megigazítsa öltözékét, az egyikük meglökte és rászólt: „Mennyen má’!” A tábornok ránézett és halkan nyugodtan csak annyit mondott: „Én, teneked édes fiam, még az akasztófa alatt is kegyelmes úr vagyok!”
Így mesélte ezt nekem egy nagyszerű ember M, aki maga is huszár őrnagy volt és nekem pedig a lovaglótanárom.
Zárójel. Jány példátlanul gyors katonai karriert futott be. Vitézül harcolt az I. világháborúban, többször kitüntették, majd a hazaáruló Károlyi-kormány idején egy másik, méltatlanul elfeledett, nagyszerű katona, Kratochvil Károly parancsnoksága alatt küzdött az Erdélyt elárasztó oláh hordák ellen, amíg lehetett. Miután a székely hadosztályt a vörösök elárulták, maga is román hadifogságba esett. A kommunisták csúfos bukása után a Ludovika parancsnoka volt és 1940-ben lett a 2. magyar hadsereg parancsnoka. Életét, tetteit a történészek jól meghatározott csoportja a mai napig csúsztatásokkal, hazugságokkal csúfolja meg. Zárójel bezárva.
A népbírósági „ítéleteknek” csúfolt gyilkosságok kettős célt követtek. Egyfelől minél többeket ki akartak irtani az előző világ – a Horthy-fasizmus, ahogyan nevezték – vezető tisztségviselői közül, lefejezve az országot irányító elitet, helyet csinálva a cselédek és disznópásztorok véres uralmának, másfelől az akasztófákkal végképp meg akarták félemlíteni az orosz szuronyok árnyékában lapuló országot.
Jánynak nem voltak, nem is lehettek illúziói ügyének kimenetelét illetően. Már 1946-ban sem, mikor kérelmezte az amerikai megszálló hatóságoknál, hogy engedjék hazai bíróság elé állni. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a népbíróság – a gyilkosok testülete – halálra fogja ítélni, hiszen addig is futószalagon gyártották a halálos ítéleteket. Önként tért haza, azért, hogy megpróbálja megvédeni egykori beosztottjait, akiket az ő parancsainak végrehajtásáért ítéltek el. A per nevetséges, mondvacsinált és előre megírt volt, mint a népbírósági perek szinte mindegyike. Jányt kétrendbeli háborús bűncselekményekért ítélték el, ugyanakkor – ugyancsak az ítélet szerint – háborús bűncselekmény nem történt. Ennyit az ítélet megalapozottságáról.
Először felakasztani akarták, de – jellemző módon szovjet utasításra – végül golyó általi halálra ítélték.
Kegyelmet nem kért „ezektől”, mert azzal beismerte volna bűnösségét, melyet végig tagadott. És bár a Népbíróságok Országos Tanácsa is szótöbbséggel kegyelemre méltónak minősítette, sőt a tanácsvezető bíró is kegyelemre terjesztette elő, Tildy, az akkori államelnök, a „palástos gyilkos” minden további nélkül elutasította ezt a kegyelmi kérvényt. Úgy fogadta a halált, ahogyan élt: bátran és egyenes derékkal. 1993-ban aztán a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a tábornok halálos ítéletét. Feltámasztani persze nem tudták.
(...)
Élete, halála és emlékezete jól példázza a XX. század elhazudott, elfeledett történetét, azt, hogy a mai napig nem voltunk képesek igazságot szolgáltatni a halottainknak. Gyilkosaik mind ágyban, párnák között, magas kitüntetésekkel a mellükön haltak meg, kivéve persze azokat, akiket a saját elvtársaik végeztek ki, a rablóbandákban szokásos eljárás keretében.
Úr volt és katona, akit – mint ezt az egész szerencsétlen népet – a kommunizmus és a nácizmus pokoli malomkövei közé hajított a pusztító XX. század. Legalább mi őrizzük az emlékezetét.
