EGY KÁVÉ MELLETT (Deli Mihály szabadverses elbeszélése)
Jó napot kívánok!
Úgy érezheti, hogy ismer valahonnan
De nem valószínű
Ennek ellenére örülök, hogy találkoztunk
Nem vagyok különösebben barátkozó
Ma valahogy jókedvem van
Ha nem bánja, elkísérem a sarokig
Sőt, ha elfogadja, meghívom egy kávéra
Arra gondoltam, az ember jártában-keltében
naponta ezer és ezer ember mellett megy el
és időnként szembejönnek vele olyanok
akik valamiért rokonszenvesek
S bár tekintetük összevillan, mégis mennek tovább
Nincs ebben semmi, oly természetes
Ha megállnak is, mint mi
megegyezően szót váltanak
néhány mondattal felmérik egymás irányultságát
és elválnak, többé tán nem is találkoznak
Most azonban történt valami szokatlan…
No, nem kell rögtön mélységes közhelyekkel filozofálni
Csak finoman, lazán, derűvel
a meghatározó lényeg mögé lebbenni
s félszavakból nyomban megmutatkozik
működik-e a rokonszenv, azaz a közös irányultság
Tehát az ok, ami megállított mindkettőnket
hogy összenevetve, egyszerre vettük észre
amint egy zsebtolvaj kiemeli egy idősebb asszony táskájából
a pénztárcáját
majd néhány lépes után (kissé vacillálva)
bedobja a járda szélén kuporgó koldus dobozkájába
A koldus zavart csodálkozással beleles a tárcába
lassan, nehézkesen feltápászkodik
az asszony után megy, megállítja, mond neki valamit
és átnyújtja a pénztárcát
Bólogatnak, hajlongnak
Az asszony hálálkodva papírpénzt nyújt
A koldus kissé szégyenkezve megköszöni
Ám mire visszamegy a „helyére”, konstatálja
hogy dobozkájából eltűnt az addig gyűjtögetett apró
Morogva káromkodik, mégis vállat von
az asszonytól kapott pénz kiengeszteli
Szedelőzködik, elindul
A zsebes már az út túloldalán lődörög, gyanúsan nézelődik
A távolban két röhögő-iszkoló gyerek…
Ebben a pillanatban fedeztük föl egymást
Megkövült mosollyal álltunk a jelenet előtt
Mint egy szájbarágós, vallásos oktatófilm vetítésén
Ami hasonlóan hatott mindkettőnkre
Máskor (ízlés szerint) legyint
vagy kenetesen bólogat az ember, mondván:
a valóságban ilyen nincs
Csakhogy hitelesíthető az esemény
Ugyanis az egész éppen(!) egy ATM automata mellett játszódott le
amit a bankfiók több kamerája reggeltől-reggelig pásztáz
Tehát így volt, tanúsítható
Kerek kis tanmese, akár elemezhető
Minden momentuma egy kis puzzle
Ahogy az egész eset is egy kis puzzle, a „nagyobb táblán”
és ha meggondoljuk, a „nagyobb tábla” is egy cifrább kép
a lét még nagyobb síkján… vagy micsodáján…
Szóval a puzzle-k illesztgetése közben
az a furcsa érzése támad az embernek
hogy az illeszkedések kanyargós rácsszerkezete
minél jobban távolodunk, selymesen összefolyik
kiadja a novellisztikus esemény katartikus üzenetét
és áttűnik a „nagyobb táblákba”
Hogy drasztikusan fogalmazzunk:
egy mákszem is kozmikussá válik
Mert minden mindenben, oda-vissza – van
A kisujjunk rándulása, akár a Teremtés
és a Végtelen Mindenség egy sóhajtásnyi szingularitás
A Teljesség kolosszális lélegzése
(noha minél jobban távolodunk/közeledünk
annál érzékelhetetlenebbül mozdulatlan –
e „picinyke” ellentmondás: megrendítő paradoxon)
Elvész a tér, az idő, a dimenziók
a lélek, a szellemiség, az istenek, az Isten…
Egy Mindenen Túli felfoghatatlan kép magasodik elénk
Közel hajolva persze finom rajzolat
De távolodva megállíthatatlan izgalom
majd közönyös és egykedvű és beteljesedett abszolútum
Minden pillanat és jeltelen jelenség egy kis puzzle
Éber figyelemmel követve a dolgokat, kiderül
hogy mindegyik darabka a helyére kerül
Azaz a helyén van
Szépen összeáll és kikerekedik a Szent Kompozíció
átfolyva valami mennyei, több dimenziós freskóba
az Istenünkön túli Isten kitáruló/bezáruló begyébe
Hallgatásából arra következtetek
hogy egyetért velem
vagy elmebetegnek tart
Mosolya mindenesetre megbékít
Hagyja a pincért, én hívtam meg
Örültem a találkozásnak
Jó napot kívánok!
