Egy mai háborús elemzés nem más, mint propaganda és ideológia a háború folytatásáért
Vukics Ferenc jegyzete
Bevallom, bűnös vagyok. Van egy könyv, amelyet már régen vissza kellett volna vinnem a könyvtárba. A kétezres évek elején folytattam egyetemi tanulmányaimat (akkor még a négyéves alapképzés mellé hároméves kiegészítő képzés dukált). Akkor ez a kötet volt az egyik kötelező olvasmányunk abból a majd százból, amelyet Nagy Miklós Mihály tanár Úr, a Hadászati Tanszék tanára előírt a számunkra. Mivel állandó jelleggel, egyfajta „kézikönyvként” használtam, késleltettem a leadását, miközben persze megfogadtam, hogy előbb-utóbb csak veszek egyet magamnak az antikváriumban.
Carl von Clausewitz egyike volt a 19. század azon teoretikusainak, akik nélkül nehezen képzelhető el a hadtudomány. A háborúról (Vom Kriege) című műve – mindamellett, hogy a hadtudomány egyik klasszikusának számít – az egyik legtöbbet hivatkozott és egyben leginkább vitatott munkává vált. Az Ukrajnában folyó háború kezdetén is ő lett az egyik legfontosabb hivatkozási alap.
„A háború a politika folytatása más eszközökkel” – hangzik el sokszor a hivatkozás ebből a műből. Az idézet azonban nem teljes. John Keegan hívta fel a figyelmemet arra, hogy az eredeti szövegben találunk még egy „is” szócskát a mondatban, ami valamelyest tompítja a kijelentést. Ettől azonban a kijelentés lényege nem változik.
Robert C. Castel a nagy német teoretikus híres mondatát alakította át, amikor tavaly tavasszal arról írt, hogy „az elemzés nem más, mint a propaganda folytatása más eszközökkel”.
„Amikor egy háború menetét próbáljuk megérteni, akkor a valódi kihívás nem az adatok tömegének feldolgozásában rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e felismerni a legmarkánsabb mintázatokat az információ-özön álcázó hálója alatt. Ez a feladat nem mindig egyszerű, de szerencsénkre sikerült kitenyésztenünk egy masszív szakértői réteget, aminek a létjogosultságát az adja, hogy képesek meglátni a fa mögött azt a bizonyos erdőt. Amikor azonban a 'menő' nyugati elemzők, akiknek szomjas mohósággal isszuk minden twittyegését, nem képesek észrevenni az elefántbikát a cselédszobában, akkor joggal inog meg a hitünk a dioptriáikban. Vagy a tisztességükben.”
„Sajnos a kellemetlen kérdések már régóta kimentek a divatból. Lényegre törő oknyomozás ebben a háborúban nem létezik, csak haditechnikai pornográfia. A sztárolt nyugati biztonságpolitikai elemzés pedig alig több, mint az inkompetens, de öntelt elitet kiszolgáló propaganda, más eszközökkel.”
Így írt erről a jelenségről Demkó Attila a napokban hivatalos Facebook-oldalán:
„Az alábbi képen épp Ukrajnáról, a háború kimeneteliről beszélek Horvátországban – nem könnyű, mert egy informális rendezvényen is a 'hit' dominál. Aki nem 'hisz' mindenben, amit a nyugati fővonalbeli értékelés mond, az gyanús – különösen, ha Magyarországról jön. Előttem egy lengyel kolléga Oroszország rab nemzeteinek felszabadításáról és a várható teljes orosz vereségről beszélt. Az egy dolog, hogy ez reális-e (szerintem nem), másik dolog, hogy ha megtörténik, milyen következményei lennének (valószínűleg katasztrófálisak a világra nézve, mert egy ilyen bomlás aligha lenne békés), a harmadik, hogy minden ilyen megnyilatkozás voltaképpen Moszkva narratíváját erősíti – azt, hogy Oroszország a létéért küzd (nem, a Puytin-rendszer küzd a létéért). A többség tehát hisz az ukrán győzelemben.”
Volt idő, amikor egy újságban csak hírek és véleménycikkek szerepeltek. A szokásos hirdetések és a keresztrejtvények csak a kiegészítő extrák voltak a lapok tetején és alján. Két évtizeddel ezelőtt a "híreknek" egy tökéletesen új formája is bekerült a tartalomba. Elemzésnek nevezte magát, és azt állította magáról, hogy semleges formában tárgyalja ezt vagy azt a témát. Az elemzéseket független újságírók írták és elvileg a tényeken alapult.
Körülbelül egy évtizede arra figyeltem fel, hogy az általam korábban nagyra tartott elemzők körében egy „váltás” történt. Az „újak” kevésbé voltak műveltek és a szakmai felkészültségük is egyre több kívánnivalót hagyott maga után. Ettől a pillamattól kezdve az „elemzéseket” többnyire csak valamiféle ideológia igazolására, egy adott propaganda terjesztésére használják. A következtetéseiket nyilvánvalóan már jóval azelőtt kidolgozzák, mielőtt az újságíró vagy a "rovatvezető" kimegy és összegyűjti mindazt, ami alátámaszthatja azokat.
Egy ideig azt gondoltam, hogy a „prekoncepciók világa” érkezett el, de azóta rá kellett jönnöm, hogy ennél sokkal súlyosabb a helyzet: Az írástudók árulásának legszörnyűbb pillanatainak lehetünk szemtanúi.
Az elemzések döntő része nem valós vélemény. Megrendelésre készült írás. Ezek az „újságírók” megrendelőik céljainak megfelelően alkotnak „tényeket” és vonnak le következtetéseket. Vállalati „ideológiákat” reklámoznak, amelyek elsődleges célja, hogy meggyőzzék a választópolgárokat arról, hogy miért is kell erőforrásaikkal ezt a „fantasztikus” jövőt támogatni.
Az amerikai sajtót olvasva több helyen is felfigyeltem arra, hogy az újságírók arról panaszkodnak, hogy nyolc-tíz évvel ezelőtt még bátran meg lehetett írni az igazságot Ukrajnáról, most pedig erre semmi esély sincs.
Ilyenkor érdemes egy kicsit visszatekinteni, hogy pontosan lássuk, mit is vesztettünk el a közelmúltban.
Tekintsünk csak bele Valerij Szoldatenko ukrán történész, az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetének akkori vezetőjének a Kommerszant Ukraina c. lapnak adott, tíz évvel ezelőtti interjújába.
A történész kritikusan nyilatkozott az általa vezetett intézet elmúlt évekbeli működéséről és elítélte Roman Suhevics és Sztyepan Bandera ukrán nacionalisták nemzeti hőssé nyilvánítását.
Szoldatenko szerint intézetének nemcsak a 20. század történetével kellene foglalkozni, bár eddig szinte csak azt tették és csak a 1917-1991 közti időszak eseményeire koncentráltak. A történész szerint úgy kell dolgoznia az általa vezetett intézetnek, hogy ne korbácsoljon felesleges indulatokat a lakosság körében.
„Roman Suhevics Ukrajna hősévé nyilvánítása óriási hiba volt, hiszen a hőssé avatott személy a német Wehrmacht katonai fokozatát is viselte, ráadásul semmilyen tudományos alapja nem volt annak, hogy hőssé nyilvánítsák. Suhevics heroizálásának politikai okai voltak, s Bandera hőssé emelése is az ukrán politikai elitről adott – nem túl hízelgő – képet.”
Ami a holodomort illeti, Szoldatenko elmondta, ő már a ’80-as évek végén foglalkozott az 1932-1933-as éhínség problémájával, sokkal korábban, mint mások.
„A holodomor – tragédia, amelyet Sztálin és környezete (Molotov, Kaganovics, Koszior, Csubarj) bűnös tevékenysége eredményezett.
Az erőszakos kollektivizáció vezetett az éhínséghez, amely viszont nem volt ukrán népirtás. Ugyanúgy érintette az orosz és az ukrán parasztságot. Senki nem hozott a trónján ülve olyan döntést, hogy »halálra kellene éheztetni az ukrán nemzetet«.
Ezt a nézetet semmilyen dokumentum nem támasztja alá. A holodomor kutatása nem fog megszűnni a továbbiakban sem, de a nemzeti tragédiákon kívül az ukrán történelem egyéb eseményeire is koncentrálni fogunk a jövőben.”
Akkor arról írtak, hogy az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetének Intézet tervei között szerepel egy új ukrán történelemoktatási program megvalósítása is, amely az eddigi megosztás helyett inkább az egyesítésre koncentrál.
Akkor ez egy tudományos vélemény volt, ma pedig egyszerűen csak „orosz propagandának” számít. Tényleg ennyit érne csak a holodomor legnagyobb kutatójának véleménye ma?
A minap sokakkal egyetemben én is belebotlottam egy 2014-es véleménycikkbe a The Guardianban. A cikket az a Seumas Milne írta, aki a következő évben a Munkáspárt stratégiai és kommunikációs ügyvezető igazgatója lett. Nyolc év távlatából azért annyira érdekes a Nem Oroszország az, amely a háború szélére sodorta Ukrajnát c. írás mert a cikkben található nézőpontok megdöbbentő módon eltérnek mindattól, amit ma a főáramú sajtóban Ukrajnáról írnak.
A cikk a fő felelősséget az országban akkoriban uralkodó erőszakért és feszültségekért egyenesen Washingtonra hárítja, azzal a figyelmeztetéssel nyitva, hogy "Ukrajnában egyre nagyobb a háborús veszély", és azt írja, hogy "Kijevben egy nem szabadon választott kormány van hatalmon", és nagy az esély rá, hogy az elkövetkező években „csak egyre rosszindulatúbb lesz”.
Milne több száz cikket publikált a The Guardian-nál töltött hosszú évek alatt, és még másfél évvel az ukrajnai cikk megjelenése után is publikált, egészen addig, amíg bele nem kezdett a munkáspárti kalandjába. Milne a média fősodrának egyik meghatározó baloldali szereplője volt.
Ukrajnában egyre nagyobb a háborús veszély. Miközben a nem szabadon választott kijevi kormány kijelenti, hogy képtelen megfékezni a lázadást az ország keleti részén, John Kerry Oroszországot gazemberállamnak bélyegzi. Az USA és az Európai Unió fokozza a Kreml elleni szankciókat, azzal vádolva Oroszországot, hogy destabilizálja Ukrajnát. A Fehér Ház a hírek szerint új hidegháborús politikát folytat, amelynek célja, hogy Oroszországot "páriává" tegye.
Ez talán jobban megmagyarázható lenne, ha a mostanában zajló kelet-ukrajnai eseménysorozat nem a pár hónappal ezelőtti kijevi események tükörképe lenne. Akkor a Majdan téren fegyveres tüntetők elfoglalták a kormány épületeit, és követelték a kormány és az alkotmány megváltoztatását. Az amerikai és európai vezetők a "maszkos harcosokat" támogatták, és elítélték a megválasztott kormányt az erőszakos fellépésért, ahogy most is támogatják a nem megválasztott kormány erőszakos fellépését a lázadókkal szemben, akik rendőrőrsöket és városházákat foglalnak el olyan városokban, mint Szlavjanszk és Donyeck.
"Amerika önökkel van" – mondta akkor John McCain szenátor a tüntetőknek, vállvetve a szélsőjobboldali Szvoboda párt vezetőjével, miközben az amerikai nagykövet a külügyminisztériummal alkudozott arról, hogy ki alkotja majd az új ukrán kormányt.
Amikor az ukrán elnököt az Egyesült Államok által kiválasztott kormány váltotta fel, egy teljesen alkotmányellenes hatalomátvétel során, az olyan politikusok, mint William Hague, szemtelenül félrevezették a parlamentet a történtek jogszerűségéről: egy nyugatbarát kormány beiktatásáról Oroszország legneuralgikusabb és politikailag megosztott szomszédjában.
Putyin visszaharapott, és az amerikai utcai tüntetésekről vett példát, de ami Kijevben dicső szabadságkiáltás volt, az Szevasztopolban és Luhanszkban beszivárgássá és telhetetlen agresszióvá vált.
Miután a Krímben lakók elsöprő többséggel az Oroszországhoz való csatlakozás mellett szavaztak, a nyugati média nagy része felhagyott a pártatlan tudósítás mindenféle nyomával. Putyint ma már rutinszerűen Hitlerhez hasonlítják, míg a fasiszta jobboldal szerepét az utcákon és az új ukrán rendszerben a legtöbb tudósításból kitörölték, mint putyinista propagandát.
Így nem sokat hallani arról, hogy az ukrán kormány a háborús náci kollaboránsokat és pogromistákat tiszteli. Nem hallani a választott vezetők otthonai és irodái elleni gyújtogatásokról, vagy a szélsőséges Jobb Szektor integrálásáról a nemzeti gárdába, miközben a kormány ultranacionalistáinak antiszemitizmusát és fehér felsőbbrendűségét szorgalmasan bagatellizálják, és az orosz különleges erők a konfliktusban való részvételének hamis hírét tényként közlik.
A valóság az, hogy a NATO két évtizedes keleti terjeszkedése után ezt a válságot az váltotta ki, hogy a Nyugat egy kifejezetten Moszkva-ellenes EU-társulási megállapodás révén megpróbálta Ukrajnát határozottan a saját pályájára és védelmi struktúrájába vonni. Ennek elutasítása vezetett a Majdan-tüntetésekhez és egy oroszellenes – az ország fele által elutasított - kormány beiktatásához, amely ettől függetlenül aláírta az EU és a Nemzetközi Valutaalap megállapodásait.
Egyetlen orosz kormány sem tudott volna belenyugodni egy ilyen fenyegetésbe, amely olyan terület felől érkezett, amely egykor Oroszország és a Szovjetunió szívét is jelentette. Putyin számára a Krím bekebelezése és a kelet-ukrajnai lázadás támogatása egyértelműen védekezés, és egy egyértelműen meghúzott vörös vonal: nekem legalább is úgy tűnik, hogy Ukrajna keleti részét nem fogja elnyelni a Nato vagy az EU.
A veszélyek is megsokszorozódnak. Ukrajna egy alig működő államnak bizonyult: ahogy a korábbi kormány képtelen volt megtisztítani a Majdant, úgy a nyugat által támogatott rezsim is "tehetetlen" a szovjet-nosztalgia jegyeit magán viselő iparosodott keleten zajló tüntetésekkel szemben. A félkatonai "zöld emberkékről" (akikről kiderült, hogy túlnyomórészt ukránok voltak) szóló minden beszéd ellenére a lázadásnak erős szociális és demokratikus követelései is vannak: ki a csuda ellenezné az autonómiáról szóló népszavazást és a választott kormányzókat ebben a helyzetben?
Eközben az Egyesült Államok és európai szövetségesei szankciókat vezetnek be és feltételeket diktálnak Oroszországnak és kijevi pártfogoltjainak. Joe Biden és a CIA igazgatója, John Brennan látogatását követően bátorítják a tüntetők elleni katonai fellépést. De milyen jogon vesz részt egyáltalán az USA, amikor stratégiai ernyője alá von egy olyan államot, amely soha nem volt tagja a NATO-nak, és amelynek legutóbbi választott kormánya a kifejezett semlegesség platformján került hatalomra? Természetesen nincs – ezért is látják az ukrajnai válságot a világ nagy részén olyan más megvilágításban. Lehet, hogy Putyin oligarchikus konzervativizmusa és nacionalizmusa világszerte keveseknek tetszik, de az amerikai birodalmi terjeszkedéssel szembeni ellensúlyt jelentő Oroszországot Kínától-Brazíliáig üdvözlik.
Valójában a válság egyik eredménye valószínűleg a Kína és Oroszország közötti szorosabb szövetség lesz, mivel az USA folytatja Kína-ellenes "fordulatát" Ázsia felé. A növekvő erőszak ellenére Oroszország ukrajnai fegyveres beavatkozásának életekben kifejezett költségei eddig minimálisak voltak a korábbi évtizedek során végrehajtott bármely jelentős nyugati beavatkozáshoz képest.
A polgárháború kockázata mindazonáltal növekszik, és ezzel együtt annak az esélye is, hogy külső hatalmak is bevonulnak a konfliktusba. Barack Obama már küldött jelképes erőket Kelet-Európába, és mind a republikánusok, mind a NATO-sólymok, például Lengyelország részéről nyomás alatt áll, hogy még többet küldjön. Az amerikai és a brit csapatok idén nyáron részt vesznek a NATO ukrajnai hadgyakorlatain.
Az Egyesült Államok és az EU máris túlzásba vitte az ukrajnai fellépést. Sem Oroszország, sem a nyugati hatalmak nem biztos, hogy közvetlenül akarnak beavatkozni. Az ukrán miniszterelnök harmadik világháborút idéző szavait feltehetően túlzásnak tartják majd washingtoni támogatói. Egy évszázaddal 1914 után a következmény elég nyilvánvaló: a nagyhatalmi konfliktus visszatérésének veszélye növekszik. A válság tárgyalásos úton történő lezárására kell törekednünk.”
Ugye milyen más világ volt ez?
Ha ma egy ilyen cikk megjelenne ugyanabban az újságban, óriási hisztéria törne ki.
A szerkesztőség színpadiasan elhatárolódna, Zelenszkij-trollok hada jelenne meg a közösségi médiában, az író felkerülne az ukrán hallállistára és soha többé nem kapna munkát nyugaton.
Két héttel ez után az írás után jelent meg ugyanabban a lapban John Pilger Ukrajnában az USA az Oroszországgal való háború felé rángat minket című cikke is, amelynek alcíme így szól: "Washington ukrajnai szerepe és a rezsim neonáciknak nyújtott támogatása súlyos következményekkel jár a világ többi részére”.
Pilger cikke valahogy még eretnekebb, mint Milne-é. Azt állítja, hogy Washington "szervezte a februári puccsot a demokratikusan megválasztott kijevi kormány ellen", és hogy "Ukrajnát a CIA vidámparkká alakították át”.
Pilger szerint a CIA igazgatója, John Brennan személyesen irányítja a műveleteket Kijevben, a CIA és az FBI több tucat "különleges egységével felállítottak egy 'biztonsági struktúrát', amely felügyeli a februári puccs ellen fellépő közösségek elleni kegyetlen támadásokat".
Milne-hoz hasonlóan Pilger is kritizálja az akkori médiakörnyezetet, mondván, hogy az Ukrajnában zajló eseményekkel kapcsolatos "propaganda" "orwelli stílusban" zajlik.
Pilger tulajdonképpen némi hátteret adott a tömegmédia tudósításaiban bekövetkezett változásról, amikor kimondja, hogy
2014-2015 körül "tisztogatás" történt a The Guardian soraiban: A másként gondolkodóknak menniük kellett.
"Az én újságírásomat már nem látja szívesen a The Guardian. A lap nagyjából három évvel ezelőtt egy tisztogatás keretében megszabadult a hozzám hasonló emberektől, akik valóban kimondtak olyan dolgokat, amelyeket a The Guardian most már nem mond ki soha többé" – számolt be erről Pilger egy 2018. januári rádióinterjúban.
Egy 2019-es, Declassified UK jelentés szerint a brit hírszerző szolgálatok az Edward Snowden-dokumentumok 2013-as közzétételét követően kezdték el agresszívan támadni a The Guardian-t. A támadások hatására 2015 márciusában Alan Rusbridger főszerkesztőt leváltották Katharine Vinerrel. Ezt követően a The Guardian kezdett eltávolodni a kritikus oknyomozó riportoktól, és puha "interjúkat" kezdett közölni az MI5 és az MI6 vezetőivel, valamint készségesen részt vett a Nyugat Oroszország elleni információs háborújában.
Ki kell jelentenünk, hogy itt egy tudatos váltás történt. Mindent megtettek annak érdekében, hogy a tömegmédia teljes értékű hidegháborús propaganda-csatornává alakuljon át.
Ez a bizarr történelmi revizionizmus nem csak a The Guardianben, hanem az egész mainstream médiában előfordul. Tavaly a Moon of Alabama közölt egy cikket A média most fehérre mossa azokat a nácikat, akiket korábban elítéltek címmel, amely sok-sok olyan esetet gyűjtött össze, amikor a tömegmédia az évek során beszámolt Ukrajna neonáci problémájáról.
Az írás tényszerűen sorra veszi azokat az eseteket, amikor a tömegmédia tisztára akarta mosni ezeknek a félkatonai szervezetek tagjait, és úgy próbált tenni, mintha ők csak rendes, derék hazafiak lennének. Az orosz inváziót megelőző években voltak neonácik Ukrajnában; most nincsenek és soha nem is voltak. Ha valaki mást állít, az egy hazaáruló Putyin-bábu. Pedig valójában semmi sem változott Ukrajna neonáci problémájával kapcsolatban; csak az elbeszélés lett másként formálva.
Mindenkinek tisztában kellene lennie azzal, hogy a tömegmédia drasztikusan megváltoztatta az Ukrajnával kapcsolatos nézőpontokat.
Ezek a csatornák, az ott készült elemzések írói nem azért dolgoznak, hogy segítsenek egy jól tájékozott lakosságot létrehozni és elősegítsék a társadalmi párbeszédet, hanem
valójában nagyon is tudatosan háborús propagandacégként működnek.
Nem tájékoztatni próbálják az embereket arról, hogy mi történik a világban, hanem manipulálni próbálják az emberek gondolkodását. Ez a két cél elképesztő távolságra van egymástól.
A hatalom nemcsak azt irányítja, hogy mi történik. A mindent és mindenkit maga alá gyűrő hatalom azt is irányítja, hogy az emberek mit gondoljanak arról, ami történik. Azért írják át a történelmet, hogy befolyásolják az emberek jelenről alkotott gondolkodását. Ahogy az öreg Orwell fogalmazott:
"Aki a múltat irányítja, az irányítja a jövőt. Aki a jelent irányítja, az irányítja a múltat."
