Egy másik Amerika: Mit nyerne Putyin Prigozsin likvidálásával? (Vukics Ferenc jegyzete)

Putyin „elitmenedzsment-stratégiájának” összeomlása

Folytatjuk kalandozásunkat az amerikai sajtó világában, és Anatol Lieven és George Beebe Mit nyerne Putyin Prigozsin likvidálásával? c. figyelemreméltó írását tárjuk tisztelt olvasóink elé.

Az amerikai írópáros szerint Putyin messze nem az a sztálinista autokrata, akit Nyugaton gyakran ábrázolnak. Sokkal inkább egy civakodó igazgatótanács erős elnökének tűnik, aki saját pozícióját az egyik elitfrakció és egy másik közötti egyensúlyozással tartja fenn. A cikk írói szerint, ha kiderül, hogy Putyin mégis érintett az ügyben, akkor Prigozsin elhalálozása szertefoszlatja a reményeket, hogy Putyin uralmát – és ezen keresztül Oroszország ukrajnai háborús erőfeszítéseit – hamarosan belső zavargások ássák alá.

„Egyelőre minden feltételezés, miszerint Putyin ölette meg Prigozsint, elriasztja a Kreml lehetséges politikai kihívóit…”

Mit nyerne Putyin Prigozsin likvidálásával?

„Egyrészt riválisa elhalálozása szertefoszlatja a reményeket, hogy az orosz vezető uralmát hamarosan belső zavarok ássák alá. Íme, most feltárjuk, hogy miért.

Ha Jevgenyij Prigozsin Wagner-főnök és zsoldoscsoportja több vezető parancsnokának csütörtöki, repülőgép-szerencsétlenségben bekövetkezett halála valóban szándékos volt, és Vlagyimir Putyin irányította, akkor elmondható, hogy az orosz elnök Michael Corleone módszereivel állította helyre a hatalmát.

A Wagner-lázadást megelőző hónapokban Putyin kudarca a Prigozsin és Szergej Sojgu védelmi miniszter közötti, egyre keserűbbé váló nyilvános viszály elfojtásában, meggyengítette az orosz elitben róla kialakult határozott vezető képet.

Ma Oroszországban kevesen kételkednek abban, hogy Putyin képes határozottan a kegyetlen erőszakhoz folyamodni, bármit is mondtak korábban az erkölcséről.

A Wagner-ügy valójában Putyin hosszú ideje alkalmazott elitmenedzsment-stratégiájának súlyos összeomlását jelentette.

Putyin messze nem az a sztálinista autokrata, akit Nyugaton gyakran ábrázolnak, hanem inkább egy civakodó igazgatótanács erős elnökének tűnik, aki saját pozícióját az egyik elitfrakció és a másik közötti egyensúlyozással tartja fenn.

Ezzel megakadályozta, hogy bármelyik egyén, vagy csoport túlságosan dominánssá váljon, és azt is, hogy vitáik a nyilvánosság elé kerülve veszélyeztessék a rendszer megítélését és stabilitását.

Ha egy adott ügyben Putyin az egyik fél javára döntött, a veszteseket nem semmisítette meg, hanem tartalékban tartotta,

miközben kisebb pozíciókkal kompenzálta őket – és végül is, ha valaki nem lehetett a Gazprom igazgatója, a Rosznyeft igazgatói posztja sem volt rossz vigaszdíj.

Ez azonban csak addig volt így, amíg nyilvánosan lojálisak és tisztelettudóak maradtak Putyin iránt, és nem hagyták, hogy elégedetlenségük nyilvánosságra kerüljön.

Ahogy Putyin a volt 'oligarcha', Mihail Hodorkovszkij esetében megmutatta, minden olyan elitfigurát, aki potenciális riválisként jelent meg magával Putyinnal szemben, így vagy úgy, de kiiktatnak. A Prigozsin halálához vezető események pontos lefolyása nem világos, és valószínűleg soha nem is lesz az. Nem kerültek elő olyan bizonyítékok, amelyek arra utalnának, hogy a Kreml vagy az orosz biztonsági szolgálat szándékos gyilkosságot követett volna el. Csütörtök késő estig a baleset oka még mindig ismeretlen.

Csak találgatni lehet, hogy Putyin miért akarhatta ezt az utat választani. Talán úgy látta, hogy az alku, amellyel Prigozsin kegyelmet kapott, megalázó és saját megítélését gyengítő lépés volt. Talán Prigozsin megszegte az alku feltételeit azzal, hogy visszatért Oroszországba ahelyett, hogy csendben Fehéroroszországban maradt volna.

Az orosz elit általában örömmel fogadta a tekintély és a rugalmasság ilyen kombinációját Putyin részéről.

Az orosz politika egyik fő jellemzője az elmúlt generációban az volt, hogy az elit mélységes bizonytalanságot érez azon saját képességével kapcsolatban, hogy Putyin vagy egy hozzá hasonló személyiség nélkül (aki rendet tud tartani közöttük), kezelni és korlátozni tudja nézeteltéréseit.

Attól tartanak, hogy ha leváltják vagy súlyosan meggyengítik, akkor rivalizálásuk nyilvánosság elé kerül, és ez tönkreteszi az egész állami rendet, amelytől saját pozíciójuk és vagyonuk függ. Kétségtelen, hogy az elitben sokan sajnálni fogják, hogy a dolgok valaha is eljutottak odáig, hogy Prigozsint meg kellett ölni, és megdöbbennek a tett kirívó jellegén, ha mindez bebizonyosodik.

Meglepő módon azonban kevesen fogják sajnálni a kormány hatalmának ebből következő megerősödését.

Ami a Wagner (vagy bármilyen új nevet is adjon neki a Kreml) jövőjét illeti, Putyin szándéka egyértelműen az, hogy továbbra is Oroszország megbízottjaként működjön Afrikában, Szíriában és esetleg (bár ez kevésbé biztos) Fehéroroszországban. Alig két nappal ezelőtt Oroszország védelmi miniszterhelyettese Líbiában találkozott a lázadó hadúrral, Khalifa Haftarral, ami annak a jele, hogy a Kreml máris igyekszik biztosítani a Wagner afrikai ügyfeleit arról, hogy az orosz támogatás nem fog csökkenni.

A Wagner azonban ezentúl szinte biztosan sokkal szigorúbb orosz állami ellenőrzés alatt áll, amelyet valószínűleg úgy gyakorolnak majd, hogy egy Putyinhoz hű személyt ültetnek az élére, és szigorúan figyelemmel kísérik a működését.

A Wagner legfelsőbb vezetőinek erőszakos vége valószínűleg nem lesz nagy hatással az ukrajnai háborúra sem.

A zsoldoscsoport rangidős harcosainak többsége már így is a reguláris orosz hadsereggel kötött szerződést.

Oroszország 2022-ben nagymértékben függött a Wagner harcosaitól és harci képességeitől, de miután Moszkva befejezte a tavaly év végi részleges katonai mozgósítást, és több tízezer friss katonát vezényelt Ukrajnába, a Wagner sokkal kevésbé lett fontos Oroszország háborús erőfeszítései szempontjából. Putyin megelégedett azzal, hogy a Bakhmutért vívott véres csata során kihasználta a Wagner harcosait és a városi harcokban való jártasságukat,

de az orosz hadsereg most már felkészült arra, hogy a Wagner támogatása nélkül is folytassa a kimerítés stratégiáját Ukrajnában.

Prigozsin halála szertefoszlatta a reményeket, hogy Putyin uralmát – és ezen keresztül Oroszország ukrajnai háborús erőfeszítéseit – hamarosan belső zavargások ássák alá. Egyelőre minden feltételezés, miszerint Putyin ölette meg Prigozsint, elriasztja a Kreml lehetséges politikai kihívóit. Azzal együtt, hogy a közelmúltban eltávolították a Prigozsin szimpatizánsának tartott Szurovikin tábornokot az orosz légierő éléről, és letartóztatták a keményvonalas nacionalista kritikus Igor Sztrelkovot,

a Kreml határozott jelzést küldött Oroszország nyugtalan politikai jobboldalának, hogy az állammal szembeni ellenzékiséget nem tűrik el.

A történet utolsó fejezetét azonban még meg kell írni. Bár Putyin túljutott a Wagner-kihíváson, politikai sorsa hosszabb távon korántsem biztos.

És egy tényező minden másnál nagyobb szerepet játszik ennek a jövőnek a meghatározásában: az ukrajnai háború még mindig nagyon bizonytalan lefolyása.”