júl. 27.

Egy másik Amerika: Ostobaság lenne Ukrajnát felvenni a NATO-ba – most vagy bármikor a jövőben (Vukics Ferenc elemzése és cikkajánlója)

Aggasztóbbnál aggasztóbb híreket olvashatunk nap mint nap. A brit hadsereg főnöke szerint az Egyesült Királyságnak készen kell állnia egy nagyobb háborúra 3 éven belül.

Roly Walker tábornok szerint bárhogy is végződjön az ukrajnai háború, Oroszország továbbra is „nagyon-nagyon veszélyes”, és „valamiféle megtorlást akar” a Nyugat által a proxyháború támogatásáért.

A Times beszámolója szerint Walker úgy véli, hogy 2027-ig vagy 2028-ig van ideje jelentősen megerősíteni az Egyesült Királyság harci erejét.

Három éven belül meg akarja duplázni a brit hadsereg „harci és pusztító” képességét, az évtized végére pedig megháromszorozni.

A brit hadseregnek jelenleg 72 500 katonája van, ami a Times szerint a napóleoni korszak óta a legkisebb létszám. Az Egyesült Királyság Ukrajna felfegyverzésével jelentősen csökkentette fegyverkészleteit is.

Az év elején egy brit tábornok elismerte, hogy az Egyesült Királyság két hónapnál tovább nem bírna ki egy Oroszországgal vívott közvetlen háborút. Más brit tisztviselők lekicsinyelték Oroszország katonai fölényét az Egyesült Királysággal szemben, és azt mondták, hogy ha közvetlen háborúra kerülne sor Oroszországgal, a NATO is részt venne benne.

Walker megjegyzései tükrözik a NATO-tagállamok katonai vezetői körében egyre erősödő nézetet, miszerint a nukleáris eszkaláció kockázata ellenére a jövőben közvetlen háborúra kerülhet sor Oroszországgal.

Az amerikai katonai tisztviselők nyíltan készülnek egy háborúra Kínával, egy másik nukleáris fegyveres hatalommal.

Közben az is kiderült, hogy az Egyesült Királyság katonai kiképzése 10 évvel elavult, a hadsereg háborúra alkalmatlan.

A védelmi beruházások ellenére egyre nagyobb az aggodalom, hogy az Egyesült Királyság fegyveres erői a folyamatos toborzás és a készlethiány miatt nem lennének képesek túlélni egy totális háborút.

Egy védelmi bizottsági meghallgatáson az év elején kiderült, hogy a hadsereg „következetesen túlterhelt”, ami alkalmatlanná teszi egy, az ukrajnai háborúhoz hasonló fegyveres konfliktusra. Emellett a jelentések szerint „túl kicsi” ahhoz, hogy túléljen egy orosz inváziót.

A múlt hónapban közzétett kormányzati adatok szerint 2023-ban többen hagyták el a brit hadsereget, mint ahányan jelentkeztek, ami tovább súlyosbítja a toborzási válságot.

Egy az év elején nyilvánosságra hozott, megdöbbentő német hírszerzési jelentés pedig azt állítotjaa, hogy Moszkva folyamatos csapatmozgásai és rakétatelepítései nyugati területén 2026-ra a NATO elleni támadást jelezhetnek.

Közben a NATO-államok többsége és az EU is az Oroszországgal jövőben megvívandó háborút szem előtt tartva elfogadják a sorkötelezettséget, a kötelező katonai szolgálatot támogatja.

A NATO számos európai tagja kiterjesztette vagy újra bevezette a sorkötelezettséget egy ilyen háborúra való nagyszabású felkészülés részeként – írja a CNN.

A szövetség új haditervei szerint a hadiipari kapacitás tekintetében Oroszország már most is lekörözi, ezért a szövetség megpróbálja bővíteni a fegyvergyártási kapacitásait és 35-50, 3000-7000 harcképes katonából álló új dandárt alakít ki.

Aleksandar Vučić szerb elnök biztos forrásból tudja, hogy nyugati országok jelenleg aktív előkészületeket tesznek arra, hogy közvetlen konfliktusba kerüljenek Oroszországgal.

A szerb vezető szerint mindez azért történik, mert „Oroszországnak rengeteg olaja, gáza, foszfátja, aranya és ezüstje van, és minden, amire szükségük van”.

Vučić idézte a skandináv országokból érkező gondolatokat is, miszerint „Oroszország nem érdemel ilyen nagy területet, mert az az egész emberiség tulajdona”.

Litvánia evakuálási terveket készít háború esetére, az USA vezető tábornoka pedig „teljesen biztos” abban, hogy az USA legyőzné Kínát egy Tajvanért folytatott háborúban.

Miközben Ukrán tisztviselők remélik, hogy meggyőzik Trumpot és Vance-t a proxyháború folytatásáról,addig Vitalij Klicsko szerint népszavazást kellene tartani arról, Ukrajna folytassa-e a háborút.

Ebben a zűrzavarban különleges pillanatnak lehetünk tanúi. A Politicóban jelent meg egy olyan véleménycikk az orosz-ukrán háborúról, amelynek tartalmának jelentős részével akár mi, magyarok is egyet kell, hogy értsünk.

Nem tévedés, tényleg a Politico írta le, hogy „Ostobaság lenne Ukrajnát felvenni a NATO-ba – most vagy bármikor a jövőben.”

És akkor még itt van ez a megállapítás is:

„A háború folytatása csak Ukrajna erőinek további kimerülését és végül vagy a frontvonal vagy a politikai összeomlás lehetőségét ígéri.”

Christopher Mc Callion és Benjamin H. Feriedman véleménycikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy ideje számot vetni ennek a szörnyű háborúnak a következményeivel.

A szerzőpáros szerint az Egyesült Államok már egyértelműen bizonyította, hogy nem fog harcolni és kockáztatni egy nukleáris háborút Ukrajna érdekében, még akkor sem, ha annak túlélése lesz a tét. Ukrajna csatlakozásának bármely lehetséges forgatókönyve feloldhatatlan dilemmát jelent: az országot nem lehet felvenni, miközben háborúban áll Oroszországgal – főként azért, mert ez azonnal nukleáris válságba sodorná a NATO-t és Oroszországot.

Vagyis az ukránok már évek óta egy olyan stratégia érdekében halnak meg, ami nem kivitelezhető.

Ukrajna NATO-tagságának bármilyen kétes kilátása fenntartja a háború egyik fő okát, ami Oroszországot arra ösztönzi, hogy meghosszabbítsa a konfliktust, hogy megakadályozza Ukrajna csatlakozását. A Nyugat ígéretei valójában hamis ígéretek, amelyek hamis reményeket táplálnak. Ez pedig csak arra fogja ösztönözni Ukrajnát, hogy továbbra is kövesse azt a sikertelen stratégiáját, hogy ragaszkodjon az összes elveszített területethez, és elkerülje a Moszkvával való tárgyalásokat.

A cikket olvasva talán könnyebben megérthető, hogy miről beszélt is a magyar miniszterelnök a mai tusványosi beszédében, és miért is olyan fontos a magyar békemisszió.

Azon is el kell majd gondolkodnunk, hogy mi lesz a becsapott ukránok reakciója, amikor először szembesülnek a háború valódi veszteségeivel és a nyugatiak árulásával.

CHRISTOPHER MCCALLION ÉS BENJAMIN H. FRIEDMAN:

A NATO hamis ígéretei téves ukrán reményeket táplálnak

A szövetség felelőtlen politikája Ukrajnával szemben folytatódik, hamis reményeket táplálva, ami a békét valószínűtlenebbé, a háborút pedig veszélyesebbé teszi.

A NATO 2024-es washingtoni csúcstalálkozóján, amelyen a szövetség 75. évfordulójáról emlékeztek meg, a vezetők újabb kör hamis reményt nyújtottak Ukrajnának az Oroszország elleni háborúban – ami rosszabb, mint a semmittevés.

Akár katonai kötelezettségvállalással, akár fokozott támogatással, az a látszat, hogy a NATO jelenleg képes lenne ukrán győzelmet elérni, vagy azt később biztosítani, arra ösztönzi az ország vezetőit, hogy elhalasszák a számvetést szörnyű körülményeikkel. Ráadásul azzal fenyeget, hogy a NATO-tagok további veszélybe kerülnek, anélkül, hogy az a saját biztonságuk szempontjából kifizetődő lenne.

Ez a színjáték nem újdonság, de most különösen rosszkor jött.

Miután Ukrajna 2023-ban kudarcot vallott az ellentámadással, kezdett belenyugodni a felismerésbe, hogy erői nem tudnak több területet visszaszerezni. Valójában, a komoly nyugati segélyek ellenére Kijevnek azt is nehéz lesz megtartania, amije van – ez a körülmény azt sugallja, hogy most kellene elkezdenie a tárgyalásokat Moszkvával a konfliktus fegyverszünet útján történő befejezéséről vagy akár befagyasztásáról, mielőtt a harctéri helyzet romlik és a tárgyalási tér szűkül.

Ehelyett azonban Washington és az európai fővárosok sajnálatos módon – legalábbis retorikailag – megduplázzák az álláspontjukat, és továbbra is azt állítják, hogy Ukrajna egy napon csatlakozni fog a NATO-hoz. Valójában, miután a csúcstalálkozó előtt egy homályos „hidat” hirdettek Ukrajna esetleges tagságához, a NATO vezetői a találkozó alatt azt állították, hogy Ukrajna „visszafordíthatatlan úton” van a csatlakozás felé.

Az elmúlt hetekben az Egyesült Államok 10 évre szóló biztonsági paktumot is aláírt Kijevvel, és jóváhagyta, hogy az ukrán erők amerikai fegyvereket használjanak az Orosz Föderáció területén lévő célpontok ellen. Eközben a balti vezetők támogatásával Emmanuel Macron francia elnök azt javasolta, hogy a NATO szárazföldi csapatait küldjék Ukrajnába, míg az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke arra utalt, hogy a NATO kiképzőinek Ukrajnába telepítése elkerülhetetlen.

De ahogyan korábban már érveltünk, ostobaság lenne Ukrajnát felvenni a NATO-ba – most vagy bármikor máskor a jövőben.

Ukrajna csatlakozásának bármely lehetséges forgatókönyve feloldhatatlan dilemmát jelent: az országot nem lehet felvenni, miközben háborúban áll Oroszországgal – főként azért, mert ez azonnal nukleáris válságba sodorná a NATO-t és Oroszországot.

Ráadásul bármilyen kötelezettségvállalás Ukrajna jövőbeni védelmére nem jelentene hiteles elrettentő erőt. A szövetség garanciavállalója, az Egyesült Államok már egyértelműen bizonyította, hogy nem fog harcolni és kockáztatni egy nukleáris háborút Ukrajna érdekében, még akkor sem, ha annak túlélése a tét, mivel az USA-nak nincs létérdeke ebben – ezt Barack Obama korábbi elnök 2016-ban kifejezetten hangoztatta.

Egyszerűen fogalmazva, a Nyugat ígéretei üres beszédek, Ukrajna NATO-tagsága pedig egyelőre lekerülni látszik az asztalról. Macron javaslata meglehetősen komolytalannak tűnik, az amerikai paktum pedig lényegében szimbolikus. Ennek ellenére még a hamis ígéretek is reális veszélyt jelenthetnek, és ez több formában is megjelenhet:

Először is, Ukrajna NATO-tagságának bármilyen kétes kilátása fenntartja a háború egyik fő okát, ami Oroszországot arra ösztönzi, hogy meghosszabbítsa a konfliktust, hogy megakadályozza Ukrajna csatlakozását. Az Oroszország által 2021 decemberében benyújtott szerződéstervezetekhez és a 2022 márciusában és áprilisában lefolytatott isztambuli tárgyalásokhoz hasonlóan, bármilyen megoldásnak elkerülhetetlenül az lesz a feltétele, hogy Ukrajna ne csatlakozzon a NATO-hoz.

Másodszor, a hamis ígéretek hamis reményeket táplálnak, ami csak arra fogja ösztönözni Ukrajnát, hogy továbbra is kövesse azt a sikertelen stratégiáját, hogy visszaszerezze az összes elveszített területet, és elkerülje a Moszkvával való tárgyalásokat.

Jelenleg Ukrajna számára valószínűleg az a legjobb megoldás, ha beássa magát, és védekező stratégiát alkalmaz, miközben egyidejűleg béketárgyalásokat vagy legalább fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez.

A nyugati segítség segíthet Kijevnek egy ideig tartani a frontvonalakat és zaklatni az orosz célpontokat, de nem pótolhatja Ukrajna hiányzó embereit, különösen, amíg a Nyugat saját ipari bázisa is feszült, hogy elegendő tűzerőt tudjon biztosítani az oroszokéhoz képest. A háború folytatása csak Ukrajna erőinek további kimerülését és végül vagy a frontvonal vagy a politikai összeomlás lehetőségét ígéri.

Persze Oroszország lehet, hogy még a területi status quo körüli fegyverszünetet sem hajlandó elfogadni, és a sikeres tárgyalások évekig tarthatnak.

De amit a NATO retorikája segít elhalasztani, az nem a biztos béke, inkább az ahhoz vezető kezdeti lépések. Ezekhez pedig legalábbis politikai elmozdulásra van szükség annak elfogadása felé, hogy a háború nem fog véget érni azzal, hogy Ukrajna teljes igazságot szolgáltat, és Oroszország feladja mindazt, amit elfoglalt.

Ukrajna sem egy monolit, amely mindenáron minden terület visszaszerzését hajthatatlanul támogatja. Az ukránok egyre nagyobb része bizonyára szeretne irányt változtatni, és nem dobálná tovább oda az életét az egyre elérhetetlenebb célokért. A hamis nyugati ígéretek a kevésbé praktikus alternatívát támasztják alá.

Ráadásul, bár a hamis remények ára leginkább Ukrajnát terheli, az amerikaiak és más NATO-tagok számára is növeli a kockázatot. Minél tovább húzódik a háború, annál nagyobb lesz az eszkaláció veszélye. Ez már most is látszik az USA „szalámizó” megközelítésében, amikor egyre nagyobb hatótávolságú fegyvereket küld Ukrajnába, és rugalmasan biztosítja azok használatát oroszországi célpontok ellen.

Az elmúlt hetekben Ukrajna már saját hazai képességeit használta arra, hogy csapást mérjen orosz radarállomásokra, amelyek arra szolgálnak, hogy korai figyelmeztetést adjanak egy amerikai nukleáris támadás esetén. A múlt hónapban pedig az ukrán erők által kilőtt, az Egyesült Államok által szállított rakétából származó szubmuníció a krími Szevasztopolban civil strandolókra hullott, valószínűleg miután az orosz légvédelem elfogta őket.

Ezek az események komoly aggodalmakat vetnek fel. A korai előrejelző rendszerek megtámadása aláássa Oroszország bizalmát abban, hogy képes reagálni egy amerikai nukleáris első csapás esetén, és ezáltal növeli az orosz nukleáris bevetés kockázatát.

Valószínűbb azonban, hogy Moszkva az amerikai fegyvereket alkalmazó, saját területén végrehajtott támadásokra úgy fog válaszolni, hogy megtalálja a módját annak, hogy közvetlenül az Egyesült Államokat vagy az őt segítő feleket vegye célba. Az ukrajnai támadások Oroszországban azt a kérdést is felvetik, hogy az USA meg tudja-e akadályozni Kijevet abban, hogy közvetlen konfliktusba vonja bele, miközben a helyzet egyre súlyosabbá válik.

A magukat Ukrajna támogatóinak tekintő elemzők gyakran ragaszkodnak ahhoz, hogy a Nyugatnak nem szabad engednie a „nukleáris zsarolásnak”, mert a nukleáris háborúig való eszkaláció valószínűtlen.

A „nukleáris zsarolás” pontos neve azonban „nukleáris elrettentés”, és ehhez nem kell biztosítani, hogy a katasztrófa bekövetkezik, csak attól kell tartani, hogy bekövetkezhet. Úgy tűnik, ezek a kommentátorok azt hiszik, hogy az a képességünk, hogy elrettentsük Oroszországot, felment minket az elrettentés terhe alól – mintha „csirkejátékot” játszanánk anélkül, hogy felfognánk, hogy az ütközés kockázata kölcsönös.

Ez a logika minden körülmények között megbicsaklik, de különösen Ukrajna esetében, ahol az USA és Oroszország között az elszántság mérlege túlnyomórészt az utóbbi javára billenti el a mérleg nyelvét. A nukleáris háború kockázata alacsony lehet, de apokaliptikus következményei megkövetelik, hogy azon fáradozzunk, hogy ez így is maradjon.

És mégis, ezen a héten a NATO folytatta felelőtlen politikáját Ukrajnával szemben: hamis reményt nyújtva, a békét kevésbé valószínűvé, a háborút pedig még veszélyesebbé tette. Egy másfajta, realizmussal átitatott csúcstalálkozó elismerte volna, hogy Ukrajna nem győzhet abban a nagyszerű értelemben, ahogyan a győzelmet definiálta, és hogy a NATO – ígéreteivel ellentétben – nem fogja megvédeni.

Ez hidat képezett volna az ésszerű ukrajnai béke jobb kilátásaihoz, nem is beszélve a NATO biztonságának javulásáról.

Forrás: