Egyházmegyei Pedagógus Konferencia: Varga László kaposvári püspök előadása
(...) Meg kellett tanulnom azt, hogy tisztelem a kéregetőt. Becsönget a hajléktalan, s azt mondja nekem, hogy adjál pénzt. Ha tisztelem, akkor meg fogom kérdezni, hogy mennyi pénzt kérsz. Azt mondja, hogy mindegy. Adjál. Én tisztelem, és azt mondom, te személy vagy, el tudod dönteni, hogy mennyire van szükséged. Mert ha azt mondja, hogy adjál, és én többet adok, ki fog nevetni, hogy „kihasználhatom”, ha kevesebbet, akkor meg dühöngeni fog, hogy milyen smucig vagyok. Mondd meg, hogy mennyit kérsz. Mert ha kimondja, hogy tízezer forintot, szabad szívvel ki tudom mondani, hogy nem tudok adni. Ha azt mondja, hogy adj egy kávér valót, akkor tudok adni neki egy kávéra valót. De ezt neki kell eldönteni. Nem nekem. Én ezzel a személy méltóságát tisztelem, aki tud dönteni. És segíteni is fogom abban, hogy döntsön. (...) A gyerekeiteknél... Hány önző, követelőző kiskirályt nevelnek a szülők azért, mert amit meg tudnak tenni, azt nem teszik meg, mert „én majd megcsinálom helyetted”. És természetes lesz, hogy neki nem kell megtenni. Ez a személy méltóságát csökkenti. Mert nem bontakozik a szeretetben, hanem csökken. (...) A Haver – ez volt az egyik leghíresebb hajléktalan Kaposváron –; úgy találkoztunk, hogy odahelyeztek Kaposvárra, és két nap múlva csengetett. Azt mondta: te vagy az új pap. Mondom: igen. Adjál pénzt. Mondom: miből gondolod, hogy az új pap ad pénzt. A válasz: mert én tudom, hogy te jó ember vagy. Nem is találkoztunk – honnét tudod? A börtönben voltam, és hallgattuk a rádiót (....) Jó, adok, de csak egyszer. Azért, mert másnak is segíteni szeretnék. Elfogadod? El. (...) Haver, miért jössz, amikor tudod, hogy nem adok pénzt? S a válasz az volt: „Azért, mert te tisztelsz engem és beszélgetsz velem." És ez neki nagyobb kincs volt, mint hogy most le tud lejmolni vagy nem. (...) Hónap közepére elfogyott minden pénzem. Nem eldorbézoltam, hanem elosztogattam. És jött a Haver. Adjál pénzt. Mondom: most te adjál nekem. Mert én nem vagyok hajléktalan, de egy fillérem sincsen. A válasz: „Nagyon jó! Gyere velem a Kossuth térre koldulni.” Azt mondta, többet fogsz keresni, mint amennyit a plébánián kapsz. (...) Megint jött a Haver, hogy adjál pénzt, hajnali öt órakor. És tudtam, hogy ő, mert csak ő tudott úgy csengetni. Először azt mondtam, én nem megyek ki, Uram, hagyjál békén. De aztán olyan ideges lettem, hogy felkeltem és kimentem. Előbb túljutok rajta. Megkérdeztem, na, mit szeretnél. Mondta, hogy adjál pénzt. Mondtam neki, hogy nem adok. Nem adsz? Nem. Erre a válasz: „Ígérd meg nekem, hogy most bemész, kinyitod a bibliádat és – mondta az igehelyet – ezt az igét elolvasod. Ígérd meg!” Olyan dühös voltam, hogy megígértem. Elköszöntünk, bementem, kinyitottam a szentírásomat, és az állt benne: „Isten a jó kedvű adakozót szereti.” Föl volt készülve. (...)
Comments