A globális rendszer a technológiai entrópia korszakába lép
Eredeti cikk:
Írta: Wang Wen, a Chongyang Pénzügyi Tanulmányok Intézetének professzora és dékánja, valamint aKínai Népi Egyetem Globális Vezetői Iskolájának dékánja, 26 Sep, 2026
Cser Ferenc küldeménye
A hatalom kelet felé tolódik, a régi hierarchiák megrepedeznek, és a technológia felgyorsítjaa nyugati vezetésű rend összeomlását.
Wang Wen, a Chongyang Pénzügyi Tanulmányok Intézetének professzora és dékánja, valamint aKínai Népi Egyetem Globális Vezetői Iskolájának dékánja; résztvevője a Valdai Vitaklub23. éves találkozójának, amelyet szeptember 28. és október 1. közötttartanak. A „század óta nem látott mélyreható változások”, amelyeket Hszi Jinping által gyakran emlegetett „egy évszázada nem látott mélyreható változások” már nem csupán a könyvekben található elvont fogalmak; ezek a globális rendszer által jelenleg átélt rendszerszintű összeomlást és átalakulást jelképezik.
Évszázadokon át a világegységes rend szerint működött – amelyet a Nyugat uralta, és amelyet lineáris fejlődés és hegemónikus, stabil állapot jellemezte –, és amely rögzített hatalmi struktúrákat, együttműködési szabályokat és fejlődési paradigmákat hozott létre. Ahogy belépünk a 21. század második negyedébe, ez a régóta fennálló rend elérte azt a kritikus fordulópontot, amelyet a féktelenül növekvő entrópia, a paradigmák összeomlása és egy civilizációs átmenet jellemez.
A rend entrópikus átalakulása lényegében egy globális átmeneti állapot, amelyben a régi rendszer szabályai kudarcot vallanak, struktúrái meglazulnak, lendülete pedig gyengül, miközben egy új rendszer pluralisztikus növekedésen és iteratív átszerveződésen megy keresztül, anélkül, hogy már teljesen kikristályosodott volna. Ellentétben a történelmi dinasztikus változásokkal, vagy a nagyhatalmi versengések során megfigyelhető hagyományos globális mintázatok átszervezésétől eltérően, ennek a „században egyszer” bekövetkező változást, a legfőbb átalakulását három erő konvergenciája hajtja: a technológia alapvető átalakítása, a geopolitikai súlypontok eltolódása, valamint a stratégiai verseny magasabb dimenziókba való kiterjedése. Ezek az erők együttesen a globális politika, a katonai ügyek, a gazdaság, a közvélemény és a kormányzás átfogó, rendszerszintű átalakulását idézik elő.
Holisztikus perspektívából közelítve ez a cikk szisztematikusan elemzi ennek a globális entrópikus változásnak a legfontosabb jellemzőit, az ezt alátámasztó működési logikát, valamint bizonyos jövőbeli fejlődési tendenciáit. Túlmutatva a széttagolt események értelmezésén, meghatározza a globális helyzet átalakulásának alapvető törvényeit és végső pályáját ebben az új korszakban.
I. A rend entrópikus átalakulásának hat alapvető jellemzője: A régi stabil állapot felbomlása és a globális pluralisztikus rendezetlenség normalizálódása
A jelenlegi globális geopolitikai konfliktusok, gazdasági ingadozások, technológiai rivalizálások, valamint a közvélemény polarizálódása lényegében e rend entrópikus átalakulásának konkrét megnyilvánulásai. A hagyományos, nyugat-centrikus rend által létrehozott stabil egyensúly teljesen szétesett. A globális helyzet jelenleg négy alapvető jellemzőt mutat: fokozódó ellenállás, gyorsuló széttöredezés, a kockázatok rezonanciája és a stratégiai versengés általánossá válása. A bizonytalanság, az aszimmetria és a területek közötti átterjedés a globális helyzet új normájává váltak.
Először is, a geopolitikai hatalom teljes decentralizáción ment keresztül, és a hagyományos nagyhatalmak által egykor birtokolt abszolút előnyök teljesen elmosódtak.
Az egy évszázadon át uralkodó geopolitikai logika – amelyben a győzelmet pusztán a nemzeti méret, a katonai erő vagy az erőforrás-ellátottság határozta meg – teljesen elavulttá vált; a technológiai demokratizálódás vált a regionális helyzeteket átformáló központi változóvá.
Eurázsia és a Közel-Kelet kulcsfontosságú geopolitikai régióiban a mesterséges intelligencia, az autonóm fegyverek és az intelligens felderítő rendszerek nagyszabású bevetése drasztikusan csökkentette a háború és az elrettentés küszöbét, gyakorlatilag eltörölve azt a katonai „generációs szakadékot”, amely egykor a hagyományos nagyhatalmakat elválasztotta egymástól. Európa biztonsági helyzete túllépett az Egyesült Államok monopóliumán; Franciaország és Németország stratégiai autonómiára törekszik, míg Oroszország intelligens hardvereket használ fel a nyugati katonai hegemónia kihívására, ami a regionális hatalmi viszonyok rétegződéséhez és széttöredezettségéhez vezet. A Közel-Kelet teljesen megszabadult a nagyhatalmak által meghatározott, az erőforrások feletti uralmon és ellenőrzésen alapuló régi rendtől; a kis- és közepes méretű államok – sőt, akár nem állami szereplők, mint például a húszi lázadók – ma már aszimmetrikus befolyást gyakorolhatnak, és olcsó, intelligens felszerelések segítségével megzavarhatják a regionális hajózást és a geopolitikát, ami miatt a nagyhatalmak által egykor gyakorolt abszolút ellenőrzés folyamatosan összeomlik.
A geopolitikai hatalom már nem kötődik a területhez, a katonai létszámhoz vagy az erőforrások mennyiségéhez; ehelyett a technológiai számítási teljesítményben, az intelligens hadviselési képességekben és a technológiai fejlődés ütemében gyökerezik. A globális geopolitikai rivalizálás egy új szakaszba lépett, amelyben a kis nemzetek ellensúlyként működhetnek, a nem állami szereplők pedig felboríthatják a status quo-t.
Másodszor, a stratégiai elrettentési rendszerek rétegzetté és diffúzzá váltak, így a globális biztonsági kockázatok a nagyhatalmi konfrontációtól egy minden területen tapasztalható, ellenőrizhetetlen ingadozás felé tolódtak el.
A hidegháború idején az USA és a Szovjetunió közötti merev, kétpólusú nukleáris patthelyzet által létrehozott „terror egyensúlya ”összeomlott", ami paradigmaváltást jelent a globális nukleáris helyzetben; a nukleáris fegyverek a teljes kölcsönös visszatartás végső elrettentő eszközéből a regionális dinamikák irányításának eszközévé fejlődtek.
A nukleáris elrettentés ma már egyértelműen rétegződött: az első vonalbeli nukleáris nagyhatalmak fenntartják a stratégiai végső eszközként szolgáló képességüket, miközben elkerülik a közvetlen, heves háborúkat; a középszintű nukleáris államok korlátozott arzenáljukra támaszkodnak a regionális önfenntartás érdekében; a nem nukleáris államok pedig a nagyhatalmak védelmi ernyője alatt keresik a biztonságot.
A nukleáris rivalizálás eszközzé vált és normalizálódott, a nagyhatalmak számára standard eszközként szolgál a vörös vonalak kijelölésére és a stratégiai szándékok jelzésére. Eközben a nukleáris kockázatok széles körben elterjedtek; míg a nagyhatalmak közötti közvetlen nukleáris konfrontáció valószínűsége csökkent, a proliferációval (gyorsulással, elszaporodással), a technológiai szivárgásokkal, az algoritmikus téves számításokkal és a titkos regionális nukleáris manőverekkel kapcsolatos kockázatok növekednek. Mindezt az intelligens fegyverek és a nukleáris technológia mélyreható integrációja tovább súlyosbítja, így a globális biztonsági irányítása nagyhatalmak közötti kölcsönös ellenőrzés és egyensúly modelljétől egy olyan komplex kihívás felé tolódott el, amelynek keretében többdimenziós, rejtett és minden területet átható kockázatokat kell kezelni.
Harmadszor, a globális fejlődés tájképe nyugatról keletre tolódik, és az öt évszázadon áturalkodó nyugat-centrikus rendszer felbomlik.
A jelenlegi felfordulás legjelentősebb történelmi átalakulása a globális geopolitikai, gazdasági és civilizációs súlypont holisztikus eltolódása az Atlanti-óceánról az eurázsiai kontinensre és Ázsia egészére, ami alapvetően felforgatja az öt évszázadon át fennálló nyugati globális dominancia alapvető szerkezetét.
Gazdasági szempontból az ázsiai blokkok – köztük Kína, az ASEAN, India és a Közel-Kelet – egymással összekapcsolódó fejlődése felgyorsítja egy pán-eurázsiai gazdasági ciklus kialakulását; a nyugati dominancia korszaka a globális ellátási láncok, kereskedelmi szabályok és gazdasági rendek felett a végéhez közeledik, miközben a Globális Dél egyre erőteljesebb hangot kap a fejlesztési diskurzusban. A biztonság tekintetében Európa, a Közel-Kelet és az ázsiai-csendes-óceáni térség helyzete egyre szorosabban összefonódnak; a kontinentális szárazföld geopolitikai értéke teljes mértékben visszatér, míg a hagyományos tengeri hegemónia hatóköre és ellenőrzése tovább gyengül.
A civilizáció és a kormányzás tekintetében az ázsiai koncepciók a sokszínű együttélésről és a kölcsönösen előnyös együttműködésről ellensúlyozzák a nyugati zéróösszegű hegemónia logikáját; a sokszínű civilizációk újjáéledése megtöri a nyugati civilizációs monopóliumot, a kialakulóban lévő multilaterális mechanizmusok fokozatosan felváltják a hagyományos, nyugati vezetésű intézményeket, és a globális kormányzás pluralista jellege egyre markánsabbá válik.
Negyedszer, a hegemón rendszer hitelessége összeomlott, és a nyugati vezetésű, szabályokon alapuló globális rendszer teljes kudarcot vallott.
Trump tranzakciós jellegű „America First” diplomáciája jelentette azt a kritikus fordulópontot, amely megroppantotta az amerikai stílusú hegemónia gerincét, végérvényesen lezárva az Egyesült Államok abszolút, egyoldalú globális ellenőrzésének korszakát. Az amerikai hegemónia alapjai – amelyeket a második világháború után szövetségi rendszerekre, szabályalkotási dominanciára és a közjavak biztosítására építettek – teljes mértékben lebontásra kerültek; a szövetségek hitelessége elszállt, a multilaterális rendszerek meggyengültek, a globalizált rend pedig széttört, így az Egyesült Államok a rend építőjéből a rend rombolójává vált.
Bár a Biden-kormány rövid ideig javító intézkedéseket kísérelt meg, ezek nem tudták helyre állítani az USA hitelességét. Az Egyesült Államokkal kapcsolatos globális bizalmi hiány és az intézményi bizalom hiánya már mélyen gyökerezik; az egyoldalúság és a protekcionizmus tombol, a hagyományos nemzetközi szabályok kettős mércéje szembetűnővé vált, és a globális kormányzás az entrópikus változás vákuumába süllyedt – ahol a régi szabályok kudarcot vallottak, az újakat pedig még nem hozták létre.
Ötödször, az államok közötti rivalizálás dimenziója átfogó kiszélesedést szenvedett el, amelyben a percepcióért (észlelésért) és a közvéleményért folyó küzdelem a központi, láthatatlan harctérré vált.
A digitális technológia elterjedése alapvetően átalakította a nagyhatalmi verseny modelljét, a rivalizálás fókuszát a hagyományos fizikai konfrontációról a precíziósan célzott kognitív háborúra helyezve át. Az olyan technológiák, mint az 5G, az algoritmikus ajánlások és a big data profilalkotás olyan információs ökoszisztémát hoztak létre, amelyet a mindenre kiterjedő hatótávolság, az„echokamrák” megszilárdulása és az érzelmi dominancia jellemez.
A diskurzus feletti régóta fennálló monopóliumukat kihasználva az Egyesült Államok és a Nyugat folyamatosan polarizáló narratívákat (megosztó elbeszéléseket) exportál, blokkok közötti konfrontációkat kreál, és megosztja a társadalmi konszenzust más nemzetekben. A digitális korszak lebontotta a hagyományos diplomácia hivatalos korlátait;a hétköznapi polgárok és a nem kormányzati szervezetek kulcsfontosságú csomópontokká váltak a globális stratégiai-játékban, ahol a közhangulat és a közvélemény közvetlenül befolyásolja a geopolitikai dinamikákat és a diplomáciai döntéseket. A közvélemény manipulálása és a felfogás alakítása révén valósul meg az a stratégiai cél, hogy harc nélkül legyőzzék az ellenséget, míg a kognitív polarizáció és a közvélemény megosztottsága a globális rend zavarának fő hajtóerőivé váltak.
Hatodszor: a globális gazdaság és kormányzás kulcsszereplői átfogó átalakuláson mennek keresztül, amely teljesen felborítja a hagyományos monopolisztikus mintákat.
A gazdasági szférában a hagyományos globalizációs modell – amely mindenekelőtt a hatékonyságot helyezte előtérbe – elavulttá vált. A geopolitikai konfliktusok, a technológiai blokádok és a befektetési korlátok arra kényszerítik a globális gazdaságot, hogy olyan fejlődési logika felé forduljon, amely előtérbe helyezi az ellenálló (alkalmazkodó) képességet és a regionális önellátást; a regionális integráció felváltja a globális integrációt mint a kockázatok elleni fedezeti mechanizmust, míg a feltörekvő piacok és a Globális Dél a globális gazdaság kulcsfontosságú stabilizáló tényezőivé váltak.
A kormányzás területén a hagyományos, nyugati dominanciájú intézmények – mint például az ENSZ, az IMF és a Világbank – hatékonysága folyamatosan csökken, míg a feltörekvő multilaterális platformok, mint az SCO, a BRICS és a G20, gyorsan erősödnek. A globális konfliktusmegoldási modellek a nyugati vezetésű kényszerítő beavatkozástól a sokszínű, konzultatív és együttműködésen alapuló kormányzás felé tolódnak el. Ezzel párhuzamosan a nem kormányzati erők és az ipari elit globális befolyása folyamatosan növekszik, így a globális kormányzási szereplők tájképe a kizárólag szuverén államok által dominált helyzetről egy új, a kormányok, a nemzetközi intézmények és a nem kormányzati szervezetek közötti együttélésen alapuló mintára változik.
II. A rend újjáépítésének négy új működési logikája: egy új korszak stratégiai paradigmája, amely szabadul a nyugati konvencióktól
A globális rend entrópiás változása sokkal többet jelent puszta zavargásnál; a globális működést irányító alapvető logika alapvető és forradalmi átalakulását jelenti.
A jelenlegi globális verseny, együttműködés és konfliktusok már nem magyarázhatók az elavult nyugati realista paradigmákkal, amelyek az erőn alapuló hegemóniára, a zéróösszegű játékokra és az erőszakon keresztüli győzelemre épülnek.
Egy új működési logika – amely a multipoláris, digitális és regionalizált világhoz igazodik – alakult ki, alapvetően átírva a nagyhatalmak felemelkedését, a regionális fejlődést és a globális kormányzást szabályozó alapvető szabályokat.
Először is, a nemzeti alaphatalom logikája: a puszta méretből fakadó dominanciától a technológia és az ellenálló képesség révén elért győzelem felé történő elmozdulás.
A hagyományos nemzetközi verseny a puszta méret – a területi kiterjedés, a katonai tonnatartalom és az összesített gazdasági teljesítmény – versengése volt, amelyben a nagyhatalmak hatalmas méretüket kihasználva hegemón monopóliumokat hozhattak létre és egyoldalú dominanciát gyakorolhattak. A jelenlegi, a változórend és entrópia korszakában azonban egy nemzet alapvető versenyképességének elsődleges mércéje a technológiai számítási teljesítmény, az intelligens iterációra való képesség, az ellátási lánc rugalmassága és a kockázatokkal szembeni ellenállóképesség lett.
Az intelligens fegyverek átalakítják a katonai erőviszonyokat; a digitális technológia irányítja a közvéleményről és a közgondolkodásról szóló diskurzust; az autonóm ipari láncok védelmet nyújtanak a geopolitikai szankciók kockázataival szemben; a regionális, zárt körű gazdasági rendszerek pedig védelmet nyújtanak a globális ingadozásokkal szemben. A kis- és közepes méretű nemzetek bizonyos technológiákban elért áttörések révén aszimmetrikus ellenőrzési és egyensúlyteremtő mechanizmusokat érhetnek el. Ezzel szemben technológiai innováció és rendszer szintű rugalmasság nélkül egy nagyhatalom puszta mérete hatástalan teherré válhat – ez a valóság alapvetően megdönti azt a nyugati történelmi logikát, amely a méretet a hegemóniával azonosítja.
Másodszor, a nagyhatalmi felemelkedés logikája: a hegemóniai utódlástól a szabályok átalakítása felé való elmozdulás.
A nyugati történelmi elbeszélés évszázadok óta egy realista paradigmát ápol – miszerint a felemelkedés konfliktust jelent, a növekvő erő a dominancia megszerzésére irányuló törekvést jelent, és a hegemónia elkerülhetetlenül átadja a stafétát. Valóban, az összes nyugati nemzetközi kapcsolatok-elmélet lényegében az európai gyarmati rivalizálás történetének kivonata. A globális helyzet jelenlegi átalakulása azonban teljesen túllépett a hegemóniai ciklusok régi csapdáján.
A feltörekvő hatalmak – melyekre Kína a legjellemzőbb példa – felemelkedése elkerüli a katonai terjeszkedést, a hegemóniai státuszra való törekvést és a blokkok közötti konfrontációt; ehelyett a civilizációk közötti kölcsönös tanulás, a regionális szinergia és a kölcsönösen előnyös együttműködés révén ér el fejlődési áttöréseket. Csúcspontján a Tang-dinasztia Ázsia GDP-jének 80%-át adta, és Cseng He flottája tízszer akkora volt, mint Kolumbuszé; ilyen elsöprő ereje ellenére Kína soha nem követte a nyugati gyarmati hódítás vagy regionális monopólium útját. Ez bizonyítja, hogy az erő nem egyenlő a hegemóniával, és a felemelkedés sem egyenlő a konfliktussal; a szimbiózisra épülő keleti logika felváltja a dominancia-törekvésen alapuló nyugati logikát, és egy teljesen új paradigmát teremt a nagyhatalmak felemelkedésére vonatkozóan.
Harmadszor, a biztonság és a stabilitás logikája: az átállás a külső egyensúlyteremtésről az autonóm ellenállásra (alkalmazkodásra).
A hidegháború óta a globális biztonsága nagyhatalmi patthelyzeteken, a szövetségi összefonódásokon és az erőviszonyok egyensúlyán alapuló törékeny egyensúlyt tartott fenn. A biztonsági napirend feletti ellenőrzés néhány nyugati nagyhatalom kezében volt, így a legtöbb nemzetnek nem maradt más választása, mint az erősekhez csatlakozni, és passzívan igyekezni elkerülni a kockázatokat. A globális rend entrópikus változásainak ebben a korszakában a biztonsági kockázatok diffúzzá és kiszámíthatatlanná váltak, és a külső ellenőrző és kiegyensúlyozó mechanizmusok által biztosított stabilitás teljesen összeomlott; ennek következtében az autonómia és az irányíthatóság, a diverzifikált kockázatcsökkentő stratégiák, valamint a rendszerszintű ellenállás (egyedi alkalmazkodás) váltak a biztonság alapvető pilléreivé.
Katonai szempontból a nemzetek intelligens technológiákon alapuló autonóm védelmi rendszereket építenek ki; gazdasági szempontból regionális, zárt körű ipari láncokat hoznak létre a leválás kockázatainak enyhítése érdekében; pénzügyi téren a helyi pénznemben történő elszámolásokat ösztönzik, hogy fedezzék magukat az amerikai dollár fegyverként való felhasználása ellen; a közvélemény területén pedig független diskurzusrendszereket építenek ki a kognitív monopóliumok megtörése érdekében. A nemzetek eltávolodnak a nagyhatalmak védelmére való támaszkodástól, és helyette a rendszerbeli ellenálló képességet és a regionális együttműködést kihasználva maguk ragadják meg a kezdeményezést saját biztonságuk és fejlődésük terén.
Negyedszer, a globális kormányzás logikája a nyugati monopóliumból a pluralisztikus, megosztott kormányzás felé tolódik el.
A hagyományos globális kormányzás egy olyan játék volt, amelyet egy maroknyi nyugati fejlett ország uralt – ahol a feltételeket a Nyugat állapította meg, a szabványokat a Nyugat határozta meg, és az előnyöket a Nyugat monopolizálta, míg a fejlődő országoknak csupán passzívan kellett elfogadniuk és alkalmazkodniuk. A globális rend entrópikus változása szétzúzta ezt a monopóliumot; a Globális Dél kollektív felemelkedése és a kialakulóban lévő multilaterális mechanizmusok növekvő befolyása a kormányzás szereplőinek, szabályainak és filozófiáinak átfogó diverzifikációjához vezetett.
A kormányzás középpontja az erősek által az gyengék feletti ellenőrzésről a különböző szereplők közötti egyenlő konzultációra tolódott el; a szabályok az önérdekű nyugati egyoldalú szabványokból olyan, mindenki számára előnyös elvekké fejlődtek, amelyek előtérbe helyezik a méltányosságot és a széles körű előnyöket; a fejlődés logikája pedig a zéróösszegű kizsákmányoláson túlmutató, inkluzív együttélés és kölcsönös tanulás felé mozdult el, jelezve a globális kormányzás valódi belépését a multilateralizmus új korszakába.
III. A globális rend entrópia-változásának jövőbeli pályája: többpólusú konszolidáció, önvédő, alkalmazkodó szimbiózis és a civilizációs szerepek helyreállítása
Bár a globális rend jelenlegi entrópia-változása kaotikusnak és kockázatokkal terheltnek tűnik, ez semmiképpen sem véletlenszerű turbulencia vagy belső kopás; inkább a régi rend bukását és az új rend születését kísérő elkerülhetetlen növekedési fájdalmakat jelenti. Ha elemzésünket ezen átalakulás alapvető logikájára alapozzuk, világosan előre láthatjuk a globális fejlődés főbb tendenciáit az elkövetkező évtizedekben. Három biztos tendencia fogja uralni a globális helyzetet a 21. század második negyedében, gyakorlatilag véget vetve a nyugat-központú hegemónia régi korszakának.
Először is, a globális helyzet döntő módon átalakul az egypólusú instabilitásból egy többpólusú stabil állapotba, miközben a hegemón befolyás folyamatos és visszafordíthatatlan hanyatlást fog átélni.
Az Egyesült Államok abszolút hegemóniájának korszaka végérvényesen lezárult. Bár az amerikai hegemónia nem omlik össze egyik napról a másikra, relatív értelemben tovább fog zsugorodni és hanyatlani, és a globális dominancia pozíciójából regionális szereplővé válik. A globális erőviszonyok tovább kiegyenlítődnek; Ázsia geopolitikai központként betöltött státusza tovább erősödik, és az eurázsiai kontinens integrációja folyamatosan halad előre.
Az ázsiai blokkok – köztük Kína, az ASEAN, India és a Közel-Kelet – közötti mély összekapcsolódás olyan feltörekvő hatalmak csoportját fogja kialakítani, amelyek képesek lesznek ellensúlyt képezni a nyugati rendszerrel szemben. A blokkok közötti konfrontáció és a zéróösszegű játékok régi modelljei fokozatosan eltűnnek, helyet adva egy olyan globális politikai főáramlatnak, amelyet a nagyhatalmi verseny és együttműködés, a diverzifikált fékek és ellensúlyok, valamint a regionális autonómia jellemez. A többpólúság puszta trendből szilárd, stabil globális renddé fog fejlődni.
Másodszor, a globális fejlődés döntő módon elmozdul a hatékonyság-elsőbbségtől az önvédő-elsőbbség felé, ami a regionális szimbiotikus rendszerek teljes kialakulásához vezet.
A globalizáció nem fog eltűnni, de alapvető átalakuláson és fejlesztésen fog átesni. A globalizáció régi modellje – amelyet a kiterjedt növekedés, a homogenizáció és a nyugati dominancia jellemez – véget ér, miközben egy precízió, regionalizáció és diverzifikáció által meghatározott új modell emelkedik fel. A nemzetek továbbra is diverzifikálni, lokalizálni fogják és autonómabbá teszik ipari és ellátási láncaikat, előtérbe helyezve a biztonságot és a stabilitást.
A regionális gazdasági szinergiák és a zárt körű rendszerek a geopolitikai konfliktusok, a kereskedelmi protekcionizmus és a technológiai blokádok elleni védekezés alappilléreiként fognak szolgálni. A kialakulóban lévő regionális mechanizmusok – mint például az RCEP, a SCO gazdasági együttműködése és a BRICS-együttműködés – továbbra is javítják a minőséget és a hatékonyságot, kölcsönösen előnyös és a Nyugattól független regionális fejlesztési rendszereket építve ki. A világgazdaság kiszabadul a nyugati szabályok kizárólagos korlátai alól, és olyan új fejlesztési környezetet hoz létre, amelyet sokszínű, párhuzamos utak és rugalmas szimbiózis jellemez.
Harmadszor, a globális verseny alapvetően átalakul a fizikai konfrontációtól a szabályok és civilizációk közötti versengés felé, jelezve a keleti civilizációs értékek átfogó újjáéledését.
A jövőbeli nagyhatalmi verseny középpontjában már nem a katonai erő, a területi viták vagy az erőforrások kifosztása áll majd, hanem a technológiai szabványok, a kormányzási normák, a civilizációs paradigmák és a kognitív narratívák közötti végső küzdelem. A nyugati civilizációs logika – amelyet a zéróösszegű játékok, a hegemónia és a konfrontáció jellemez – hibái nyilvánvalóvá váltak, ami miatt ez a logika alkalmatlanná vált a sokszínű világ fejlődési igényeinek kielégítésére.
Ezzel szemben az ázsiai-csendes-óceáni régió tartós civilizációs szellemisége – amely a kölcsönös tanulásban, a szimbiózisban, a sokszínűség közepette megnyilvánuló harmóniában és a mindkét fél számára előnyös együttműködésben gyökerezik – a globális civilizációs rend átalakításának központi alapját fogja képezni. Xuanzang fordítói munkájának, Yang Liangyao diplomáciai utazásainak és Zheng He baráti expedícióinak évezredes örökségétől kezdve az ázsiai-csendes-óceáni térségben zajló, kölcsönös tanulásra és az emberek közötti kapcsolatokra épülő élénk kortárs gyakorlatokig ez a szimbiózisra épülő keleti civilizáció továbbra is ellensúlyozni fogja a konfliktusra épülő nyugati elbeszéléseket, és újraírja a globális civilizációs verseny alapvető szabályait.
Negyedszer, a globális kormányzás az elitmonopóliumból a széles körű részvétel felé halad, miközben a méltányosság és a elfogadás válnak a korszak uralkodó tendenciáivá.
A jövőbeli globális kormányzás alaposan felszámolja majd a néhány nyugati nemzet és elit által birtokolt monopóliumot; a Globális Dél hangja és befolyása tartósan erősödni fog, a kialakulóban lévő multilaterális mechanizmusok válnak a kormányzás elsődleges eszközeivé, és a nem kormányzati szereplők és a civil társadalom részvétele is elmélyül.
A globális közérdekű kérdések – mint például a nukleáris fegyverek ellenőrzése, a mesterséges intelligencia, az éghajlat-politika, és a közegészségügy – kiszabadulnak a geopolitikai manőverek és a blokkok közötti konfrontáció korlátai alól, és visszatérnek a multilaterális konzultáció és a kölcsönösen előnyös együttműködés lényegéhez. A globális kormányzás többé nem a hatalmasok eszköze lesz, hanem az egész emberiség közös fejlődésének platformjává válik, ahol a méltányosság, az elfogadás és a kölcsönös előny határozza meg a globális kormányzás új korszakát.
A rend újjáépítése közepette a keleti szimbiózis helyes útjának követése
Makroszintű perspektívából nézve ennek a századonként egyszer bekövetkező átalakulásnak a lényege egy – évszázadokon átívelő – folyamat, amelynek során a rendet helyreállítják, a civilizációs egyensúlyt visszaállítják, és a globális tájat átalakítják. A globális rend entrópikus változása egyrészt a régi nyugati hegemón rend entrópikus hanyatlását és bukását, másrészt egy új, sokszínű globális rend entrópikus kialakulását és újjászületését jelenti.
Minden geopolitikai konfliktus, technológiai rivalizálás, gazdasági ingadozás és a közvélemény megosztottsága a régi rendről az újra való átmenetet kísérő elkerülhetetlen növekedési fájdalom. A nyugati történelem évszázadai a világnak csupán az erősek közötti hegemóniai rivalizálásról tanítottak, míg az ázsiai-csendes-óceáni régió – évezredes kulturális örökségével és a feltörekvő hatalmak új korszakban szerzett gyakorlati tapasztalataival – azt tanítja a világnak, hogy az erősek hogyan építhetnek hidakat.
A jövőbeli globális verseny semmiképpen sem a hegemónia átörökítésének zéróösszegű játéka; inkább az utakkal, civilizációkkal és szabályokkal kapcsolatos értékek versengése. A unilateralizmus, a blokkok közötti konfrontáció és a zéróösszegű játékok által meghatározott régi korszak véget ért, miközben gyorsan kibontakozik egy új korszak, amelyet a multilateralizmus, a nyitottság, az elfogadás és a kölcsönösen előnyös szimbiózis (együttélés) jellemez.
A 21. század második negyedének történelmi fordulópontján állva az emberiség végül kiszabadul a nyugati dominanciájú rend korlátai és a realista hatalmi küzdelmek csapdái alól. A technológiai innováció révén megszilárdítva a fejlődés alapjait, a regionális szinergiák révén elősegítve a szimbiotikus erőt, valamint a civilizációk közötti kölcsönös tanulás révén megoldva a nézetteltéréseket, olyan új globális rendet fogunk felépíteni, amely igazságosabb, stabilabb, rugalmasabb és virágzóbb – ezzel pedig elindítva a civilizáció egy új szakaszát, amelyet a sokszínű együttélés és a fenntartható fejlődés jellemez.
deepl.com/en/translator – VDGy
