„...én hogyan éltem (élem) meg Édesanyám halálát”. Ullmann Péter atya üzenete

Drága Péter Atya, 2021.01.01. Nagyon szépen köszönöm az időről szóló gondolatokat és az imádságot! Szívesen olvasom! Boldog Egészségben megélt és nyugodt újévet kívánok! A „rendeléssel” semmiképp nem szeretnék szemtelenkedni vagy tolakodni. Csak akkor írjon Péter Atya erről, ha van hozzá ideje, kedve! Két dolog foglalkoztat az elmúlt években sokat, amikre jó volna egy kis vezetést kapni. Tulajdonképpen sajnos egészen egyszerű dologról van szó. Ami a legerősebb, az Édesanyám halála. Idén lesz 7 éve, és bár már igyekszem nem beszélni róla, mégis ugyanúgy kitölti minden gondolatomat. Nagyon erős a hiánya. Nem tudom mikor lesz ez valaha is könnyebb. No, még most is így leírva könnybe borult a szemem... Fránya önsajnálat! Olyan érzés azóta az élet, mintha egy alternatív, szomorúbb, szürkébb dimenzióba kerültem volna, amit kívülről szemlélek.

No, most csak ennyit írok. Egyáltalán nem veszem zokon, ha nem ír vissza. Csak feldobtam ezt a labdácskát. […] Rózsa

Kedves Rózsa, 2021.01.14.

Írtad, hogy két dolog foglalkoztat, de csak egyet írtál le. Könnyű a válasz: elmondom, hogy én hogyan éltem (élem) meg Édesanyám halálát.

33 éves voltam, legkisebb testvérem, Erzsi talán 19 (négyen voltunk, + akkoriban 69 éves édesapánk, + a „nagyi”, édesanyám 80 év körüli anyja). Édesanya pedig csak 58 éves volt, féléve kiderült a gyógyíthatatlan rákja, először csak én őriztem a titkot. Tehát látszólag egy tragikus halál. Édesanyánk árva kislánykorától fogva másokért élt, mint tanítónő, mint négygyerekes anya, mint a férjének a Jóistenhez vezetője és a sok meghurcoltatásban társa, mint a szomszédok gyámolítója. Ő a szeretettől szinte elégett, egy teljes, befejezett élet után alighogy elkezdte a nyugdíjas „pihenést”, meghalt. Hitünk szerint elkezdte az örök pihenést, az örök boldogságot. Ez egyfelöl nézve tragédia, de a féléves hősies szenvedése előkészített rá minket, férjét, édesanyját (!), és így nem gyászolva-sírva éltük meg a nehéz napokat. Az őt ápoló kissé agnosztikus (akkor már 33 éves) Mari húgomat szilárd keresztény hitre vezette az édesanya szenvedésének fél éve. A Papa nem engedte, hogy a rózsafüzérét az élettelen kézre tegyük a koporsóba, hanem kérte, hogy adjuk át neki, és majd tanítsuk meg, hogy hogyan kell a szentolvasót imádkozni.

Kérdés, hogy most közel öt évtized után vénemberként hogyan élem meg édesanyánk „elvesztését”? Úgy ahogy te is, 7 év után! Nekem is „kitölti a gondolataimat”. Talán nem az elvesztése, és az önsajnálat, amin gondolkodom, hanem az ajándék. Az, hogy ő élt-volt nekünk és sok más embernek, és úgy gondolhatok rá, hogy édesapámmal együtt a Mennyországban van. Nem avatja őket szentté az Egyház, de én és a testvéreim, mi tudjuk, hogy ők szentek. Én is sokat gondolok rájuk, különösen álmatlan éjszakákon, de nem annyira értük imádkozom, hanem inkább hozzájuk. Azt mondom, „ti ott vagytok a Jóisten színe előtt, biztosan jók vagytok nála, szóljatok már egy pár jó szót értünk!” Ezt mi úgy nevezzük, hogy akik ott vannak, önmagukért már nem tehetnek semmi, de értünk közbenjárhatnak. Végül is elmondhatom, hogy szeretteim, Édesanyám, Édesapám, Mari húgom halálát nem veszteségként élem meg.

Az elmondottakon felül van egy másik nyereségem is. A nyolcvanadik évemet elhagyva egyre többet foglalkoztat a „jövőm”, a saját halálom. Papként sokat voltam közel mások halálához, sok súlyos beteg embert sikerült előkészíteni a Jóistennel való találkozása, és sok temetésen vigasztaltam a körülállókat, hogy „a koporsóban most már csak por és hamu van, elhunyt hozzátartozótok halhatatlan lelke a Jóisten színe előtt áll, és várja az Irgalmasságát.” De most magam is ott állok szorongva a sötét kapu, az ismeretlen jövőm előtt, ami talán holnap, talán csak néhány év múlva jön. Szeretném tudni, hogy mi vár rám. Hiszem az örök életet! Hiszek a feltámadásban! De milyen lesz? Hol van a Mennyország? Mit jelent az ”Isten színről színre látása”? Engem, a vén papot, sok ember vigasztalóját is izgatnak ezek a kérdések! És a válasz: a Mennyország az, ahol „ti vagytok, szüleim, testvérem”, ahol azok a tanítóim, példaképeim vannak, akiknek az örök üdvösségében biztos vagyok. Ha álmatlan éjszakáimon rájuk gondolok, ha testvéreimmel együtt vagyunk, és a szüleinkkel kapcsolatos kis emlékeket, vidám vagy szomorú történeteket emlegetjük, akkor ez valójában megerősít az örökkévalóságba, a mennyei fogyhatatlan boldogságba vetett hitemben. A szeretetről, boldogságról és a szépről sokat láttam, tapasztaltam az emberekben és a természetben. De az igazi biztonságot az a szilárd meggyőződés adja, hogy ott van, és az a mennyország, ahol reményem szerint az angyalok és szentek seregével együtt a szeretteim vannak!

Kedves Rózsa! Ha nem fájna szeretteink halála, „embertelenek” lennénk. Fájjon, de a kölcsönös szeretet vezessen téged is erre a hitre! Gondolj így Édesanyádra, hiszen ő is, most is szeret téged. Kérlek, neveld erre a reménységre a gyerekeidet, akiket én kereszteltem!

Szeretettel gondol rátok, Péter atya