2021. febr. 24.

Farkasvadászat karikásostorral

Amíg Norvégiában korcsolyázva vadásztak a farkasokra, nálunk a karikással űzött farkasvadászatnak volt nagy divatja a legények között. Hazánkban még a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben egy-egy kisebb munkaközösségben fennmaradt a régi legény, pásztor és katonavirtusok szokása. Vígh Zoltán szerint (1999, Miháld) a lovas határőrök között hat évtizeddel ezelőtt még szokásban volt a karikásostorral való nyúl, esetenként farkasvadászat is. A lóról történő farkasvadászatról a kozákok és a magyarok esetében vannak leírások.

Gróf Andrássy Manó Hazai vadászatok és sport Magyarországon című könyvében a farkas vadászatának különböző módjait ismerteti (hajtatás, vadászat ebekkel, hívás és hajtatás, les, csapda), köztük a hagyományos elejtési módot, a karikással való pusztai farkasvadászatot. Erről azt írja, hogy „… néhány száz lovas állván ki, a berkeseket és nádasokat lovasok hajtják meg, s az üldözés által megrémült farkast elégszer karikás csapásokkal verik páraszakadtáig”.

A régi források szerint a Hortobágyon és környékén a farkast, az összefagyott szárnyú túzokot, darut lóhátról üldözték, és hurkos pányvával, ólomgombos karikás ostorral fogták el. Az ólomgombos karikás az üldözött farkas, madár nyakára csavarodott. A székelyeknél a közös farkasvadászatra az egész falu kivonult, s a fegyvereken kívül dorongokkal, fejszékkel üldözték a vadat. A „farkaskergetéseket” rendszerint a vármegye, a szabadalmas kerület, az uradalom hivatala szervezte.

Az utasításnak engedelmeskedve több szomszédos faluközösség közösen szervezte meg a hajtóvadászatot. Az elöljáróság által farkaskergetésre kirendelt férfiak (akiket, ha jobbágyok voltak, az urbárium is kötelezett a részvételre) leggyakrabban lóháton, botokkal és karikással felszerelkezve kutatták végig a farkasok búvóhelyének tartott nádast, bokrost csalitost (farkastanya). Vagy ezekkel a fegyverekkel ölték meg a vadakat az üldözés közben, vagy a puskások elé hajtották őket. Még a 19. század második felében is szerveztek farkaskergetést, de az állomány megcsappanása után már csak ritkán került rá sor.

A farkast sokféleképpen nevezik a magyar tájakon. A farkas és a nádi farkast nevezték féregnek, toportyánféregnek, csikasznek, ordasnak, ástyánnak, réti kutyónak, kórászóféregnek, ódal hahónak és lesbetegnek is. Erdélyben tréfából keresztnevet és madárnevet is kapott (Gábor, erdei fülemüle).

A farkas nagy pusztítást végezhet az állatok között, de általában a csordák gyengébb egyedeit ölik csak meg. A „selejtes” példányok pusztításával tehát végül is hasznosan „szelektálnak” (kiválogatnak) zsákmányszerző tevékenységükkel, de a vidéki ember számára az a természetes tevékenységük komoly kárt jelent. A farkas „pocsékolásáért” is a számadó felelt.

A farkasoknak a vadállományra gyakorolt kiválogató szerepéről érdekes tapasztalatokat szereztek a vadgazdálkodók. Ahol csökken a farkasok létszáma, ott elsatnyultak a gímszarvasok. A farkas tudniillik sokkal „értelmesebben gazdálkodik” a gímszarvas állománnyal, mint a leggondosabb vadász, és sokkal biztosabban talál rá a gyenge vagy beteg példányokra.

A farkasok általában nem lesből támadnak...

A farkasok általában nem lesből támadnak, hanem falkatársaikkal együttműködve hosszú kilométereken át követik kiszemelt zsákmányukat, ill. annak szag-nyomát! Inkább kitartó futók, mint sprinterek, de 50 km/h-s sebességet is elérhetnek. Amikor rátalálnak áldozatukra, a falka tagjai körbeveszik, fogaikkal lefogják, és a vezérhím öli meg.

Amikor nagyobb állatot (szarvasmarhát, gímszarvast) támadnak meg, előbb két vagy több farkas megpróbálja „meginazni” a prédát, vagyis átharapni az Achilles-ínt. Ha ezt az ínt elharapják vagy elszakítják, az állat a sérült lábára tehetetlen lesz, nem tud rúgni, s mert a többi lábára kell támaszkodnia, könnyen sebezhető. Ha pedig mindkét ínját elharapják, a földre kerül. A nagyobb termetű, veszélyesebb préda elejtésénél rendszerint az történik, hogy az egyik állat – a ténfergő – eltereli a kiszemelt áldozat figyelmét, amíg a hátulról érkezők végeznek az áldozattal.

Az ember térhódításával a farkasok természetes zsákmányállatai megfogyatkoztak, és egyre inkább a domesztikált állatok váltak elérhető élelemforrássá. Amikor a Tisza áradásai miatt a réti farkasok kiszorultak a nádasokból (a folyószabályozás csökkentette a farkastanyák számát), vagy a kemény telek miatt sehol máshol nem találtak táplálékot, a falkák a pusztai legelőkön húzták meg magukat. A farkasok esténként lógó nyállal, zölden csillogó szemekkel „kullogták”, „gentették” körül a pihenő csordát, gulyát vagy ménest. Arra törekedtek, hogy szétkergessék, „széjjelzaholják” a csordát.

Ilyenkor meg kellett szervezni a „farkaskergetést”...

Ilyenkor meg kellett szervezni a „farkaskergetést”. Ilyen alkalmakkor a csikósok, gulyások felhajtották a rejtekhelyeiket. Általában gyaloghajtók verték fel a toportyánokat, a lovasoknak pedig a farkasok levadászása volt a feladatuk.

Az Alföldön, a Dél-Dunántúlon egykor a lovasemberek, csikósok, lovas vadászok ügyességének egyik legfőbb próbája a karikásostorral űzött farkasvadászat volt. Nagy erőt és nagy ügyességet igényelt. Nemcsak a legénynek, de a lónak is „farkasölőnek” kellett lennie. A korai időszakokban a viszonylag kisebb termetű, kitartó, fordulékony, kiváló terepjáró képességekkel rendelkező magyar lovak voltak a legalkalmasabbak ezekre a vadásztevékenységekre. A 18. század derekán a magyar katonai alakulatok lovainak átlagos marmagassága – a fennmaradt lónyilvántartások adatai szerint – jellemzően alacsonyabb volt az osztrák és cseh tartományok lovaiénál. Az ősi magyar fajtájú lovat tiszta formájában csak az 1860-as évekig lehetett megtalálni, de a parlagi, a székely és a „mokány” lovak még száz éven keresztül voltak a falu és a puszta segítői. Ezen lovak marmagassága 130–155 cm, fejük aránytalanul nagy, nyakuk keskeny és inkább hosszú volt, mint rövid. Erősek, feszes ínúak, ruganyos izomzatúak, betegségekkel szemben ellenálló, rendkívül kitartó lovak voltak. Ilyen félelem nélküli segítőtársak nélkül nehéz lett volna a szintén kitartó farkasokra vadászni.

A kozákoknál a farkast szó szerint halálra üldözték...

A kozákoknál a farkast szó szerint halálra üldözték. Ha a farkast felhajtották, a lovasok utána eredtek. Pár óra múlva kimerül a ragadozó állat, ereje elszáll. A farkas végül kitátott szájjal, fölcserepesedett nyelvét messze kitolva, minden utolsó erejét összeszedve, megáll, s üldözői ellen védelmi állásba teszi magát. Ugyanebben a pillanatban egy karikás tekeredik nyaka köré, vagy pedig a vadász ugrik le lováról s dorongolja agyon a kimerült fenevadat. Néha élve is sikerült elfogni (ez volt a legnagyobb dicsőség). Ilyenkor a torkát ronggyal kitömték és megkötözve szállították haza.

A régi pásztoremberek több módszert ötvöztek...

A régi pásztoremberek több módszert ötvöztek. A farkaskergetéshez kétféle karikást használtak. Az első típusba azok az ostorok tartoztak, ahol a rövid nyelű karikás ostorszíjának végére (a csapóra) vékony drótból fonatot (sudarat) készítettek, ehhez pedig egy nagyobb vagy több kisebb ólomnehezéket (gömb, csepp és henger alakúakat) erősítettek. A másik típusnál csak drótfonatot kötöttek. A drótfonatos a „hajszoláshoz” volt jó, az ólomnehezékes a fogáshoz. Ha a csapó vége a farkas nyakára tekeredett, a nehezék és a drótfonat nem engedte kioldódni az ideiglenesen összegabalyodott hurkot. A farkasokat gyalogosok hajtották fel nagy zenebonával.

Amint a farkasok sík területre szorultak, néhány lovas a nagyobb nyílt területek felé kergették őket. A várakozó társak, amint azt látták, hogy a farkas vagy farkasok jó irányba menekülnek, szilaj vágtában utánuk iramodtak. A vágta közben a vadak számának megfelelően hármas csoportokba szerveződtek. Az első kettő jobb és balkéz felől próbálta eltalálni a rémülten menekülő állatott, a harmadik pedig kissé lemaradva azt figyelte, hogy az ordas melyik oldal felé akar kitörni. A gyors oldalra történő kitörést a közelben lévő lovas ritkán tudta egyből lereagálni. Ilyenkor a mögötte vágtató nagyobb ívben megint közrefogta a farkast és attól függően, hogy a lovasok közül ki milyen kezes volt, vagy a kitörésoldali lovas, vagy a „másik oldali lovas” vette át a lemaradó szerepkörét. Amikor a farkas száguldása lelassult és már csak kullogott, akkor egy irányban körözve körülötte, jól megcsapkodták az „árnyadozó”, „dögledező” farkast. A vadászat egyik fontos pillanata volt, amikor a farkas utoljára próbálta meg a kitörést. Ilyenkor rendszerint az egyik lovasra támadva próbált menekülni. Ekkor kellett a nehezékkel felszerelt ostorral egy jól irányzott csapással a nyaka köré tekerni a karikás végét. A nehezékek és a drót ekkor összegubancolódott. Ilyenkor a lovas a derekához, a vállához vagy a nyeregszerelékekhez rögzítette az ostort és addig vontatta maga mögött a rugdalózó farkast, amíg az „meggebedt”.

Az ostorral nyulat is szívesen fogtak. Az számított igazi dicsőségnek, ha a tapsifülesekért a legény le sem szállt a lováról, és csak úgy „felpöccintette” a zsákmányt a nyeregbe, maga mellé.

A farkas újra jelen van a Zempléni-hegységben...

A farkas újra jelen van a Zempléni-hegységben. A kutatók szerint három, körülbelül tíz fős falka telepedett le hazánkban. Az aranysakál (réti farkas) három évtizede jelent meg újra. Somogy, Zala és Baranya megyében jelenleg mintegy 6500 példányt tartanak számon a szakemberek. Az aranysakál 2004 óta dúvad és vadászható. Az aranysakált kilövő hivatásos vadász lődíjként – szolgálati lőfegyverét figyelembe véve – ötven darab sörétes vagy öt darab 1000 joule-nál nagyobb csőtorkolati energiájú golyós lőszert kap. Az állatvédelmi törvények miatt karikásostorral történő vadászatára valószínűleg már nem kerül sor.

Források: