Fej vagy írás? – Az emberi emlékezet kevesebbet ér, mint egy dokumentum?

Fuksz Sándor jegyzete a Petőfi-ügyhöz

Furcsa játékot űz velünk a hivatalosnak tekintett történettudomány Petőfi Sándor szibériai életszakaszának ügyében. Egy félreértett (félreértelmezett?!) vers és egy több részletében pontatlan személyleírás kivetítése a költő feltételezett holttestére – ennyi elég volt, hogy elfogadja ország-világ: hősi halált halt Petőfi Segesvárnál. Pedig a költő jövendölése nem a csatában kiontott vér volt az Egy gondolat bánt engemet… című versében, hanem a párnák közt érkező halál, ami végső soron Szibériában érte utól. Heydte őrnagy tévedése, aki Őt – öt évvel a csata után – halottnak vélte beazonosítani a fehéregyházai Sárpataknál, már csak bizonyosságot próbált vinni a számos feltételezés közé.

Hiába jöttek kósza hírek és hús-vér emberek a végeláthatatlan Szibériából, miszerint bányák mélyén találkoztak vele, néhány fellángoláson és egy bírósági eljáráson kívül, amelyben megbüntettek egy Manasses Dániel nevű egyént, nem történt érdemleges lépés a kérdésben. Mára már az is kiderült, hogy a vád is hamis volt, de arra éppen elég, hogy ezzel a történettel próbálják hitelteleníteni a többi emlékezőt.

El kellett múlnia az első világháborúnak, amikor tucatszám tértek haza Szibériából hadifoglyok, akik találkoztak aggastyán korú szabadságharcos honvédekkel és Petőfi Sándor emlékekkel – főleg a Bajkál-tó környékén. A józan ész tapasztalataiból arra következtethetnénk, hogy ilyen előzmények után már legalább foglalkozni kellene a lehetőséggel: kerülhetett-e Petőfi és néhány harcostársa az orosz csapatok fogságába 1849 után? Ennek ellenére a konkrét cáfolatok mellett az utóbbi időben az az általános elutasítás lett uralkodó a hivatalosnak tekinthető történelemszemléletben, miszerint kizártnak lehet tekinteni bárminemű magyarokat érintő deportációt a cári csapatok részéről. Mert így állapodtak meg – állítólag – az osztrákok az oroszokkal. Pedig 1849 májusában még a rebellis magyarok Távol-Keletre való deportációját kérte Ferenc József a cártól. De ez csak nem teljesített terv volt Hermann Róbert szerint. Állítása szerint nincs bizonyító erejű forrás a foglyok orosz földre való elhurcolására a szabadságharc után, ezért fölösleges foglalkozni a lehetőségével.

Értetlenül állunk a történelmi események ilyen megközelítéséhez:

mit tekinthetünk hiteles forrásnak egy múltbeli esemény igazolása vagy cáfolata dolgában?

Próbáljuk a kérdést úgy feltenni, hogy a válasz lehetőleg egyértelmű megnyugtatással szolgáljon egy-egy felmerült dilemmára, esetünkben:

vittek vagy nem vittek magyar honvédeket a cári csapatok a szabadságharc után Szibériába?

Kizárni természetesen nem lehet, hogy néhány esetben ez megtörtént, akár véletlen vagy „egyéni kezdeményezés” formájában, de a tömeges méretű elhurcolásoknak már a győztes sereg összehangolt cselekvésére volt szükség.

Ezt állítólag kizárta az a megállapodás, amely a hadifoglyoknak a kölcsönös átadására vonatkozott az orosz és osztrák felek között. Hogy betartották-e ezt a megállapodást (az érintettek), az kérdés?...

Ha abból az elutasításból indulunk ki, ahogy a mai magyar történelemszemlélet és annak meghatározó szereplői nem fogadják el hiteles forrásként azokat a visszaemlékezéseket – az akár tudományos igénnyel írott műveket, tanulmányokat Petőfi Sándor szibériai életszakaszáról (ld. Alekszej Tyivanyenko, Leonyid Budunov, Lazar Eliaszov, Orosz Igazságügyi Minisztérium) –, akkor le „kellene tennünk a fegyvert” és feladnunk nagy költőnk rehabilitálásának és valós élete megismerésének a tervét. De nem tesszük…

mert találunk olyan segédtudományt, amely segít eligazodni a hasonló kérdésekben.

A Bayes-féle logika egyik alaptétele, hogy az egymástól független tanúvallomások nem csupán erősítik, hanem megsokszorozzák az azonos tartalmú állítások valószínűségét.

Épp ezért a történeti szóbeli közlések figyelmen kívül hagyása nem indokolt – sőt, olykor éppen azok a részletek hiányoznak a hivatalos iratokból, amelyeket az emlékezők adhatnak hozzá. De akár véletlenül, akár szándékosan, cenzúrázásból, kihagyják őket.

Ennek látványos példája a szabadságharc utáni hírszerzési jelentések megsemmisítésére irányuló utasítás, amelyről egyedül a „véletlenül megmaradt” Nógrád megyei Hírlelő tudósít.

A tanúk hitelének lenézése és ironikus félresöprése – „Ha egy hadifogoly hazudik valamit, rohanjunk Szibériába?” (Hermann Róbert) – nemcsak tudománytalan, de erkölcsi szempontból is vitatható. Ha valaki magyarul beszélő embert látott, vagy hallott róla a Bajkál-tó környékén, az nem csupán különleges, de nehezen összetéveszthető élmény – és logikailag nehezen cáfolható állítás.

A dokumentumokat is emberek írják – vajon ők tévedhetetlenek? A történelemben nem ritka, hogy a dokumentált tények és a tanúsított emlékezet egymással vitatkoznak.

Ha pedig öt-hat egymástól független forrás állítja ugyanazt, az már nem csupán anekdota – hanem a valószínűségi logika szerint meghaladja a statisztikai hibahatárt. És ha ez így van, akkor nem tagadásra, hanem további vizsgálatra van szükség.

A bizonyítási teher nem az emlékezőkön, hanem az elutasítókon van…