Gál Csaba Attila: Petőfi-kutató nagyapám, Barátosi Lénárt Lajos mint múzeumalapító

szilajcsiko
jún. 28.
8 perc olvasás

2001-ben, amikor elkezdtem visszakérni a Barátosi-hagyatéknak a Déri Múzeumban letétbe helyezett iratait, dr. Selmeczi László, az akkori megyei múzeum igazgatója javasolta, hogy ki kellene adni „a Petőfi-tanulmány”. Voltak és valószínűleg ma is vannak „hivatalos“ körökben olyanok, akik jó indulatúan állnak az egész Petőfi-ügyhöz.

Barátosi Lénárth Lajos hagyatékából, 1967, Komádi, a helytörténeti múzeum udvarán, számítógépes grafika: Gál Csaba Attila

Akkor ezt még nem láttam időszerűnek , mert először Barátosi Lénárt Lajos (BLL) teljes munkásságát kívántam megismerni, feldolgozni, ill. azt is megtudni, kik, mikor, mit írtak, miként vélekedtek róla.

Majd érkezett hozzám egy érdekes, hivatalos publikáció a Déri Múzeum részéről, 2022-ben. Írója V. Szathmári Ibolya, a múzeum ma már nyugalmazott igazgatója, akitől anno személyes vettem át a B.L.L. által1968-ban leadott tanulmányokat. A következőképpen emlékezett meg Barátosiról.

„Barátosi Lénárt Lajos (1892‒1968) helytörténeti kutató is volt. Komádiban az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején létrehozott egy igen komoly helytörténeti gyűjteményt, múzeumot, amit pontosan dokumentált, leltározott is. Ennek a gyűjteménynek igen jelentős része később bekerült a Déri Múzeum gyűjteményébe az ő leltározásával együtt. Feldolgozta a település történetét, Komádi krónikája 1264‒1964-ig címmel, ami igen komoly kutató- és gyűjtőmunka eredménye. Ennek egy példánya a Déri Múzeum néprajzi adattárában őrződik kéziratként: DMNA 1137-e leltári számon. ‒ V. Szathmári Ibolya szíves közlése” (A BIHARI MÚZEUM ÉVKÖNYVE XXVII.) (2022)

Tisztul a kép, hogy ki is volt valójában szeretett és tisztelt nagyapám, mert élnek még Komádiból származó barátaim is, akik ismerték, és akik a mai napig is tisztelettel emlékeznek rá.

Az ő helytörténeti gyűjtőmunkájáról, múzeumalapításáról más is megemlékezett, méghozzá nagyon részletesen, érzékletesen. A szerzője Kolozsvári István. A szóban forgó írás címe: Helytörténeti, néprajzi gyűjtések és múzeumi kezdeményezések Komádiban. A visszaemlékezés a RÁLÁTÁS nevű „ZSÁKAI HELYTÖRTÉNETI – HONISMERETI, KULTURÁLIS TÁJÉKOZTATÓ”-ban jelent meg.

Évente négy számban jelenik meg. ISSN 1585-8677 Szerkeszti: Dankó Imre. Szerkesztőség. Művelődési Ház és Könyvtár. Zsáka, Rhédey Kastély. IV. évfolyam, 2. szám – 2003. második negyedév

A cikk nagy része BLL-ról szól, idézem a teljes idevágó szövegrészt a két, hozzá tartozó képpel együtt. (A kiemelések az enyéim, (…) – ezzel jelöltem a kihagyásokat ‒ G. Cs.)

KOLOZSVÁRI I STVÁN

Múzeumtörténet helyett. Helytörténeti, néprajzi gyűjtések és múzeumi kezdeményezések Komádiban

Mostanság is aktuális Komádiban néprajzi gyűjtésről, településtörténeti kutatásról beszélni, hiszen 2001 óta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke az „Európai Kulturális Örökség Hídjai” című kutatóprogram keretében többek között Komádiban és környékén is jelentős vizsgálatokat folytat. Ekkor, 2001-ben jelent meg Makai Sándor: Komádi története és népélete című munkája, ami a településünk életének első monografikus igényű feldolgozása. Mondhatnánk, örömteli ez a figyelem, mégis, amikor hírt adunk ezekről, óhatatlanul eszünkbe kell, hogy jussanak azok az – alcímben megemlített – előzményekként is felfogható „munkálatok”, amelyek eredménye korántsem vigasztaló.

A Komádira vonatkozó elméleti kutatások, illetve a helyben folyó tudományos igényű gyűjtések fél évszázados múltra tekintenek vissza. A komádi születésű etnográfus, Molnár Balázs gyűjtései révén tucat számra kerültek – elsősorban néprajzi – tárgyak a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményébe, Barátosi Lénárth Lajos, helyi gyűjtő munkájára pedig már a 60-as évek elején felfigyelt a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága, és kezdeményezte egy önálló helytörténeti gyűjtemény létrehozását.

Az ügy iránti helybeli elkötelezettség mind a mai napig öröklődik, az 50-es évek óta szinte mindig feltűnik valaki, aki megpróbálja teljesíteni ezt a feladatot, mint ahogyan ez oly sok más helyen megtörtént. Míg például Berettyóújfaluban Sándor Mihályné, Balmazújvárosban Varga Antal, Püspökladányban Rettegi Istvánné lelkes tevékenysége nyomán született mára múzeum, és ezeknek azóta számos önálló publikációja, kiállítása és rendezvénye, addig Komádiban az egyéni gyűjtők és szakkörök, kiállítás- és múzeumkezdeményezők és -szervezők szándéka fölött hosszútávon az érdektelenség, a hozzá nem értés és a pénzhiány tört pálcát. Így Komádiban ma sincs működő múzeum, és jó ideje nem dolgozik semmilyen helyi kezdeményezésű gyűjtőcsoport, sem honismereti szakkör. 2001-re, Komádi oly régóta várt várossá nyilvánításának időpontjára ezt az „eredményt” is sikerült elérni. Most, 2003-ban, amikor Tanszékünkön születőben vannak az első szakdolgozatnak, doktori értekezésnek szánt dolgozatok a fent említett program keretében, úgy gondolom, röviden illene számba venni ezeket a kezdeményezéseket, és valamiféle okot keresni arra, hogy ennyi erőfeszítés dacára miért nincs még ma sem végleges kutató-, feldolgozó-, publikáló- és kiállítóhely, vagyis miért nincs Komádinak múzeuma?

A sort mindenképpen Barátosi Lénárth Lajossal (1892, Máriaradna – 1968, Komádi) kell kezdenünk, aki bár csak az 50-es években került Komádiba, a településsel 1937 óta kapcsolatban állt, ugyanis az 1937. március 28-án Komádiban indított Atilla című szépirodalmi, társadalmi és zenei folyóirat egyik szerkesztője és állandó szerzője volt. Korábban nem kötődött a községhez. Aradon, Nagyszebenben, Metzben tanult, 1910-13-ban beutazta Ázsiát, végigharcolta az I. világháborút, aztán Budapesten élt, a Tanácsköztársaság miatt pedig Kerekegyházára húzódott el. Innen kezdte el küldeni szépirodalmi és tudományos jellegű írásait Komádiba. Saját bevallása szerint minden idejét nemzeti kincseink gyűjtésére fordította; rááldozva apai és anyai örökségét is – 2 házat és 50 kat. h. földet. (BARÁTOSI L. L. Önéletrajz, Atilla, I. évf. 7. sz., 1937. december 5.). Több magyar és külföldi (például bolgár és török) tudományos és művészeti társaság tagja, és számos vidéki múzeum felkért régész szakértője volt. Bár kellő kritikával kell tekintenünk írásaira, mégis elismerően tekinthetünk munkájára. Amikor túlfűtött nemzeti elkötelezettsége, politikai nézetei és merész megállapításai miatt ismét vissza kellett húzódnia – akkor a Rákosi-rendszer elöl – Komádiba költözött. Tulajdonképpen ekkor vette kezdetét az első komoly helyi gyűjtőmunka. Nem jelentett számára új feladatot, hiszen korábban folyamatosan ilyen jellegű munkát végzett, csak az ezekben szerzett tapasztalatát „ültette” át Komádiba. Barátosi pedagógusként kezdett tevékenykedni, és ezzel párhuzamosan, a diákjaival fogott néprajzi-helytörténeti gyűjtő- és kutatómunkába. Az 1948-ban alakult Sárosi Gyula Úttörőcsapat az 1955-ben épült új központi általános iskolai épületben kapott saját helyiséget. Ebben kaptak helyet a csoport által gyűjtött tárgyak. Így Barátosi a „mozgalmi élet” keretein belül tevékenykedett, és szabad mozgás kínálkozott számára. Igen sok diák lelkesedését felkeltette, és a későbbiekben megmozgatta szinte az egész települést. Mindenkitől szívesen vett mindenféle tárgyat, akkor is elismerően és biztatóan szólt, amikor az különösebb értéket nem képviselt. Ezzel a hozzáállással, és lelkesedő hozzáértésével néhány éven belül gazdag tárgyegyüttes halmozódott fel az úttörőszobában. Munkájában sokat segített munkatársa, Osváth András – aki 1957-ben az iskola igazgatója is volt – legalább olyan buzgó gyűjtőnek bizonyult, mint Barátosi. A tárgygyűjtés mellett folytatta tudományos írói tevékenységét is. Tárgyunk szempontjából egyik legfontosabb írása: Komádi a számok tükrében, amelyben a település nevének változatait, valamint eseményeit foglalja össze röviden. Több írása kéziratban maradt. Írásai bár igen sok adatot őriztek meg, nem váltottak ki különösebb visszhangot s ma örökösei birtokában vannak.

Barátosit kutató- és gyűjtőmunkájában – különösen a tárgygyűjtésben – jelentős mértékben segítette a község kiemelkedő szülötte, a Komáditól soha el nem szakadt Molnár Balázs, a Néprajzi Múzeum munkatársa.

Barátosi nyugdíjas pedagógusként is folytatta gyűjtőtevékenységét, és hozzáfogott az összegyűjtött tárgyak rendszerezéséhez is. A kiállítást többször is átrendezte, arra törekedve, hogy lehetőleg minden egyes darabot kiállítson. Így természetesen nem beszélhetünk tematikus kiállításról, csupán abban állt az egység, hogy valamennyi néprajzi tárgy volt.

Barátosi a ’60-as évek elején közel került a Megyei Múzeumhoz, szűkebben Béres András igazgatósága idején. Akkoriban a Megyei Múzeum komolyan pártfogásába vette ezeket a vidéki kezdeményezéseket, és ahol a települési tanács végrehajtó bizottsága is úgy állt hozzá, néhány éven belül szép eredmények születtek. (1974-75-ben kerültek újraszervezésre: Hajdúhadház, Balmazújváros, Püspökladány múzeumai, és alakult meg a berettyóújfalui Bihari Múzeum. Ez utóbbihoz aztán a következőkben már csak a kerületi illetékesség okán is erős szálak fűzték a komádi múzeumi kezdeményezéseket).

A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága 1966-70-re előirányzott 5 éves fejlesztési tervében már hivatalosan is szerepel a Megyei Múzeumi Hálózat megteremtésére irányuló törekvés, és ebben többek között a következő szerepel: „Végleges elhelyezést biztosító múzeumi épület megszerzése után a komádi-i, Sárréti Múzeum felállítása /1966/.” Továbbá a szándékok között szerepelt az új múzeumok kiállításainak teljes átrendezése, az akkori szakmai elvárások figyelembevételével, és az alábbi dologi feltételek biztosításával: „Önálló múzeumi épület a komádi-i Sárréti Múzeum állandó kiállításának elhelyezésére 1 munkaszobával és 1 raktári helyiséggel /1966/.” Így Barátosi Lajos és gyűjtőtársai valóban hihettek abban, hogy a Megyei Múzeum támogatásával önálló intézménnyé tudják bővíteni a gyűjteményt, és ennek segítésére akkor a Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága is hajlandóságot mutatott.

Az 1968. január 29-én kiadott „Beszámoló a Hajdú-Bihar Megyei Tanács V. B. tisztségviselői előtt a Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Déri Múzeum tevékenységéről” dokumentumban a megyei múzeumhoz sorolt intézmények között – hálózat-, hatáskörbővülés megnevezés alatt – ott szerepelt a Komádi Helytörténeti Gyűjtemény is. Az 1967. év összefoglalásában megemlített 10 tiszteletdíjas munkatárs között volt Barátosi is mint a gyűjtemény őre. Sok jel mutatott arra, hogy Komádiban rövid időn belül önálló működési engedéllyel rendelkező közgyűjtemény létesülhet. De 1968. április 18-án nem várt fordulat következett be, meghalt Barátosi Lajos.

A komádi v. b. titkár, Miru György rögtön levélben értesítette Béres András megyei múzeumigazgatót, és kérte új múzeumőr kinevezését a gyűjtemény élére. Az igazgató két hét múlva küldött válaszában – tulajdonképpen érdemleges indoklás nélkül – a gyűjtemény felszámolásáról, és a Déri Múzeumba történő beszállításáról tájékoztatta a v. b. titkárt. A gondnoki teendők ellátásával a beszállításig Barátosi özvegyét bízta meg. A döntés indoklása Béres András kéziratos munkanaplójából derül ki, az 1967. szeptember 6-i bejegyzés alatt. Ennek tanúsága szerint Béres Barátosi hívására tett látogatást Komádiban, a múzeumőr felhívta a figyelmét, hogy a gyűjtemény anyagának szakszerű tárolására nincs megfelelő hely, így az pusztulásnak indult. Ekkor állapodott meg az igazgató a Tanács v. b. elnökeivel és titkárával, hogy az anyagot a Déri Múzeumba szállítják, ott kezelik, és állítják ki a későbbiekben. Bár mindkettőjük szándéka a komádi feldolgozó- és kiállítóhely kialakítása volt, mivel a Tanács nem biztosított helyet számára, Barátosi halála után az anyag szempontjából ez volt a legbiztonságosabb megoldás, tulajdonképpen a szemétdombtól menekült meg a gyűjtemény. Ugyancsak Béres naplója enged arra következtetni, hogy a berettyóújfalui elhelyezés is szóba került, nov. 20-án ugyanis Sándor Mihálynéval folytatott megbeszélést ez ügyben. Az ottani helyzet azonban ugyancsak nem tette lehetővé az elhelyezést, így Béres Cs. Tábori Hajnalkát, a Déri Múzeum néprajzos muzeológusát bízta meg az anyag Debrecenbe szállításával, és beleltározásával, amit ő 1969. elején el is végzett „A komádi gyűjtések átleltározása” megjegyzéssel. A gyűjtő megnevezése Barátosi Lajos és Osváth András, az ajándékozó, vagy eladó rovatba pedig különböző komádi illetőségű személyek nevei vannak feljegyezve, ebből és Cs. Tábori Hajnalka megjegyzéséből Magyari Márta néprajzos muzeológus arra következtet, hogy leltározó elődjének rendelkezésére állhatott a nyilvántartásba vétel során valamilyen feljegyzés a tárgyakról, egy leltári füzet vagy tárgy cédula formájában.

A kéziratok átvételéről szóló adatok már ellentmondóak. Az bizonyos, hogy azokat 1968. szeptember 11-én vették a DMNA (Déri Múzeum Néprajzi Adattára) leltárába, a megszerzés módja viszont már nem igazolható egyértelműen. Béres András 1969. október 21-én kelt levele szerint az írásokat özv. Barátosi Lajosnétól vette át, egy másik, később (1972) keletkezett irat szerint pedig még korábban magától Barátositól. A kéziratok ma már nincsenek a Déri Múzeumban, a közelmúltban ugyanis özv. Barátosiné leszármazottja – jogos örökségként – visszaigényelte és visszakapta a múzeumtól, így azokat törölni kellett a leltárból. Ami a tárgyi anyagot illeti, 208 leltári tételt tesz ki a néprajzi (zömmel kerámia, faeszközök házi- és viselettextilek), és 3 tételt a történeti tárgy.

A beszállított tárgyak viszonylag gyors muzeológiai ellátása, közülük különösen a teljes körű beleltározás azt mutatja, hogy sem a megyei múzeum, sem a községi tanács nem gondolkodott a továbbiakban a komádi helytörténeti gyűjtemény visszaszállításáról és önállósításáról. Ezt támasztja alá az is, hogy amikor a Művelődésügyi Minisztérium Múzeumi Főosztályának kérése alapján a Hajdú-Bihar Megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztálya megkapta a megyei múzeumtól az állandó kiállítóhelyek, múzeumi intézmények létesítésének rendezésre vonatkozó tervezetet (1969. jan. 3-án), abban a komádi helytörténeti gyűjtemény már nem is szerepelt. Így néhány hónap leforgása alatt tulajdonképpen intézményi formáját tekintve teljes felszámolásra került, ám az előbbi megállapítást semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, miszerint a gyűjtött anyag csak így tudott megmenekülni az utókor számára.

(…)

Ha összegezni kívánjuk a leírtakat, és valóban magyarázatot keresünk a felmerült kérdésekre, semmiféleképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mindenkori helyi „elit”, illetve az értelmiség felelősségét. A településvezetés döntései sem mindig találkoztak a közakarattal, sem a szakmai közvéleménnyel. Akármennyire vesszük döntőnek ezeket az indokokat, egy valami bizonyos: a tágabb komádi közvélemény egyre inkább közömbösen tekint a kérdésre, amit nyilvánvalóan befolyásolnak a Művelődési Ház passzivitása mellett a városvezetés más irányú gondjai. Időközben megváltoztak a muzeológia elvi, gyakorlati, szervezési, irányítási szabályai is. Ma már a Megyei Múzeumnak nincs módjában helyi gyűjteményeket létrehozni, működtetni; a múzeumok önkormányzati „kézbe” kerültek, munkájukhoz csak a megyei múzeum szakmai tanácsaira számíthatnak.

***

A szerkesztő megjegyzése:

Barátosi Lénárt Lajost, Petőfi szibériai sírjának felfedezőjét az idők során sokan próbálták meg szélhámosnak beállítani. Úgy vélem, „szélhámosok” nem szoktak helytörténeti gyűjteményekkel bíbelődni, múzeumalapítással fáradozni. (VDGy)