VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyermekköztársaság, ahol sikerült a háború utáni társadalmi megbékélés


„Élettelen az iskola, látszatmunka folyik benne, a diákok nem kíváncsiak arra, amit tanítanak nekik, a tanárok meg az idegenvezetők egykedvűségével darálják le százszor gépiesen ismételt mondanivalóikat, voltaképpen tehát nem közlékenyek.”

„…az iskolában természetellenes a reláció: a tanár, aki tudja a dolgokat, kérdez, a diák, aki nem tudja, felel.”

„Diákrészről azt kell kérdeznünk: igazán azt tanítják az iskolában, ami a diákokat érdekli, és csakugyan úgy tanítják-e őket, hogy a nyújtott anyag kielégítheti érdeklődésüket?”


„Minden embert az az egy valami érdekli, hogy: vagyunk: Élünk és meghalunk.Hogy ez hogy lehet, és hogy van. A létezés problémája érdekel bennünket és semmi más egyéb nem. Engem is érdekel, téged is, a diákokat is. Mindent vállalunk, mindent lázas érdeklődéssel veszünk tudomásul, ami erre az egy valamire vonatkozik, és szórakozott érdektelenséggel siklunk el mindenen, ami nem erre az egyetlen kérdésünkre felel: mi az élet, hogy is van, mint is van, hogy lehet az, hogy élünk és vagyunk, és meddig tart az egész, mivégre van, mi értelme van. Az iskolának alapvető hibája ez, hogy mindenről beszél, de sohasem erről beszél. Nem úgy beszél a jelenségekről és tüneményekről, mintha a létezés problémáját feszegetné, sőt ellenkezőleg, úgy kezeli a dolgokat, mintha el akarná terelni a diákok figyelmét a központi kérdésről…”

(Karácsony Sándor: A magyar demokrácia/A magyar béke)

A hagyományos magyar gondolkodás után kutakodva sok idős emberrel sikerült jó kapcsolatot kiépítenem. Jóval könnyebb dolgom volt, mint a néprajzosoknak, mert a Kárpát-hazában az egyszerű életet élő emberek szinte azonnal meglátták bennem a „közös kenyéren” lévőt és a természetes szövetségest. Őket hallgatva sokszor jutott eszembe, hogy mennyivel másként alakulhatott volna a világ, ha egyszerű bölcsességeik eljuthattak volna a nagyvilághoz, sőt, ha szavuk lehetett volna a világ formálásában. Ezek az emberek nemes természetességgel kezeltek és oldottak meg olyan kérdéseket az életük során, amit a magyar társadalomnak (tudósosok, politikusok sorát használva) nem sikerült megoldania.

Mai világunk nyomorúsága, hogy míg az egyszerű emberek az élet alapvető fontosságú törvényeit követve képesek voltak a társadalmi megbékélés eszközeit megtalálni, az összmagyar közösségnek ez nem sikerül, ami évszázados társadalmi megosztottságot okoz.

Ennek az a következménye, hogy az emberek „nem látják a fától az erdőt”. A közös sors iránt érzett felelősség, a közös tett nem alakulhat ki egy olyan házasságban, ahol mindenki továbbra is a saját sértettségének bűvöletében él. Az Isteni Gondviselés eddig hagyta, hogy évtizedeket és nemzedékek életét vesztegessünk el a késlekedésünk miatt, de nem biztos, hogy erre olyan sok „elpazarolnivaló időnk” lenne a jövőben.

Az öregeket hallgatva nagyon hamar arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar „élet iskolájában” csak egyetlenegy tantárgy van: az pedig maga az élet. Úgy tűnik ennek a tantárgynak a régiek szerint csak egy előadása – és öt fontos oktatási kérdése van.

Az első: hogyan kell megszületni.

A második: hogyan kell felnevelkedni.

A harmadik: hogyan kell párt választani.

A negyedik: hogyan kell gyermekeinket felnevelni.

És az ötödik pedig: hogyan kell arra felkészülni, hogy nekünk innen (ebből a világból) el kell menni. Közben pedig élni kell!

Egy falusi gyerek számára örökké megmaradt a Talpalatnyi föld c. film egyik legjobban visszhangzó kijelentése „élni kell!” Amikor az öregeket megkérdeztem arról, hogy mely filmek tetszenek nekik, akkor szinte mindnek a Talpalatnyi föld, az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről és a Valahol Európában jutott eszébe. Azért, mert ez az élet, és ez igaz. Az egyszerű emberek mesterien választottak a nagy humanista klasszikusok közül, és a humanista gondolattal tudtak csak azonosulni.

Az 1945 és 1948 közötti reményekkel és csalódásokkal teli időszakban még úgy tűnhetett, hogy valóban lehetséges létrehozni egy új, emberségre épülő, szabadabb, demokratikus világot.

1945 után Magyarország újra elveszítette területeinek jelentős részét. A háború következtében az országot több hullámban másodszor is kifosztották, a halottak, hadifoglyok, sebesültek, elhurcoltak száma meghaladta az egymillió fő volt. Elpusztult vagy elrabolták a nemzeti vagyon 40%-át. Megsemmisült 70 ezer lakóház, súlyos sérüléseket szenvedett 62 ezer lakás. Felrobbantották a Duna és a Tisza összes hídját, elpusztult a vasúti sínhálózat 40%-a, a gyárak 90%-át érte kár. A rablásoknak és rekvirálásoknak esett áldozatul a szarvasmarha-állomány 44%-a, a lóállomány 56%-a, a sertésállomány 59%-a. A külkereskedelem mértéke az 1944-es 1753 millió pengőről a következő évre 3,7 millió pengőre zuhant.

Az óriási pusztítások ellenére az 1945 és 1948 közötti reményekkel és csalódásokkal teli időszakban még úgy tűnt, hogy talán lehetséges létrehozni egy új, szabad, demokratikus világot.

A nemzetgyűlési választást a Független Kisgazdapárt nyerte meg fölényesen (57%) a három baloldali párt előtt (17% szociáldemokraták, 17% kommunisták, 7% parasztpárt). Az egyértelmű győzelem ellenére a megszálló szovjet csapatok parancsnokai kikényszerítették, hogy koalíciós kormány alakuljon. Arra törekedtek, hogy a kommunista párté legyen a belügyi tárca, s náluk maradhasson a 45-től megszerzett fegyveres rendfenntartó testületek fölötti rendelkezés joga.

Kovács Béla, az FKGP főtitkárának 1947. február 25-i jogellenes letartóztatásával, az elcsalt „kékcédulás választások” megszervezésével a kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. A megfélemlítés, a lejáratás, a koncepciós perek, az emigrációba kényszerítés, az emberrablások, a gyilkosságok hamar egyértelművé tették, hogy az önálló magyar út megkezdésére és a társadalmi megbékélés irányába megtett lépések folytatására nincs további lehetőség.


Azonban nemcsak a demokratikus jövőképért aggódó vezetők, az elszánt diplomaták és a bölcs öregek küzdöttek akkoriban a megbékélésért, hanem az árva és elhagyatott gyermekek is, akik bebizonyították, hogy egy világégés után a magyar ifjúságban még mindig van elég teremtő erő, akár a politikai környezet átalakításához is. Azok a gyermekek, akik Radványi Géza 1947-ben forgatott Valahol Európában c. filmjében játszottak, nemcsak a saját személyes történetüket segítettek filmvászonra vinni, de maguk is alakítói voltak azoknak az elképzeléseknek, amelyek a hazát, az iskolát, a demokráciát és a gyermeknevelést akarták megreformálni. A Gaudiopolis (Örömváros) gyerekköztársaság egyike volt azoknak a közösségi műhelyeknek, amelyek megpróbálták a jövő társadalmát felépíteni. A gyerekköztársaság inspirálta Radványi Géza filmjét is, és a gyerekszereplők többségét is a Gaudiopolis lakói adták. A filmben Simon Péter (Somlay Artúr kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, színészpedagógus játszotta a szerepet). Alakja a gyermekállamot megálmodó Sztehlo Gábort idézi meg. A gyerekköztársaságot olyan egyének és csoportok lelkesedése, bátorsága és kitartása hívta életre, akik hittek egy jobb és igazságosabb társadalomban. Ezek az emberek meg akarták újítani az ország politikai, kulturális életét, meg akarták reformálni az oktatást, egy új hazát, egy önmagával megbékélt nemzedéket, egy életerős nemzetet akartak építeni – valahol Európában.


Akit szabadkőművessége ellenére a feladat szentelt meg…

„– Megette a fene az egészet… Ez a te híres szabadságod!

– A szabadságért harcolni kell!

– Ezekkel… Ezzel a pár taknyossal harcoljak a világ ellen?

– Ne bántsd te a világot. Azzal már nincs semmi baj. Az már a tiétek. Ti csak nem tudjátok még, mint ahogy nem tudja még az a pár taknyos fölnőtt sem, aki most még az utatokba áll…”

(idézet a filmből)

Sztehlo Gábor (eredeti nevén: Szenczy Gábor Győző Jenő Béla) polgári családban született Budapesten. A soproni evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd miután 1931-ben ugyanott elvégezte az evangélikus teológiát, Finnországban volt ösztöndíjas. 1932-ben szentelték lelkésszé. 1933–1935 között az új-hatvani gyülekezetben szolgált, egy év alatt templomot épített, presbiterével Legány Ödönnel. 1935–1942 között Nagytarcsán volt lelkész. A finn minta alapján 1937-ben megkezdte a népfőiskola szervezését, amelyet aztán 1938-ban alapítottak meg. A népfőiskola célja a 4-6 elemit végzett parasztfiatalok továbbképzése volt. 1938-ban családi nevét Sztehlóra változtatta.

1943. szeptember 8-án az olasz Badolgio-kormány Mussolinit megkerülve bejelentette, hogy Olaszország leteszi a fegyvert. A kiugrás sokkolta a német vezetést. A totális háborút vívó Harmadik Birodalomnak Ukrajna kiesésével nagy szüksége volt a magyar mezőgazdaság termékeire, ezért a német vezetés 1943. szeptember 30-án kidolgozta a tervet Magyarország inváziójára, amely a Margarethe-I. fedőnevet kapta. A német hírszerzés értesült a magyarok szövetségesekkel folytatott tárgyalásairól. Hitler egy angol-amerikai légideszant támadással is számolt, ami már szinte biztos, hogy magyar átállással járt volna. Churchill valóban tervezte, hogy Itália mellett a Balkánon is offenzívába kezd, mielőtt a Vörös Hadsereg odaérne.

Edmund Veesenmayer „magánemberként” már 1943-ban Budapestre utazott és tárgyalt több jobboldali ellenzéki politikussal, s végül arra jutott, hogy a politikai vezetés többsége hajlandó a kollaborációra a németekkel, s elegendő ehhez az általa „várbeli klikk”-nek nevezett elit kicserélése. „Magyarország nemzetté válása még kezdeti állapotában van és még évtizedekig tarthat, amíg az érettség fokát eléri” – jelentette a későbbi követ a magyarországi helyzetről. A megszállással kapcsolatban pedig ezt írta: „...eljött az ideje, hogy megszüntessük Magyarország önállóskodásának állapotát”.

Amikor 1944 március 18-án a kormányzó megérkezett az ausztriai Klessheimbe, hogy ötödjére találkozzon a Führerrel, még nem gondolta, hogy csapdába került: a megbeszélésektől függetlenül az ő távollétében szállják meg Magyarországot. Az utasításnak megfelelően a németek a Tisza mentén kettévágták Magyarországot. Kállay hirtelenjében felvetette a kormány Tiszántúlra, vagy Erdélybe költözésének tervét, hasonlóan 1848-1849 teléhez, de a repülőterek megszállása ezt megakadályozta.

A magyar csapatoknál már ott volt a kollaboráns Szombathelyi távirata, amely megtiltotta az ellenállást, ezt azonban néhány helyőrség viszont késve kapta meg. Soproban, Győrben, Székesfehérváron, Budaőrsön, a Várban a magyar csapatok egy része ellenállt. Az újvidéki Duna-hídon