VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyermekköztársaság, ahol sikerült a háború utáni társadalmi megbékélés


„Élettelen az iskola, látszatmunka folyik benne, a diákok nem kíváncsiak arra, amit tanítanak nekik, a tanárok meg az idegenvezetők egykedvűségével darálják le százszor gépiesen ismételt mondanivalóikat, voltaképpen tehát nem közlékenyek.”

„…az iskolában természetellenes a reláció: a tanár, aki tudja a dolgokat, kérdez, a diák, aki nem tudja, felel.”

„Diákrészről azt kell kérdeznünk: igazán azt tanítják az iskolában, ami a diákokat érdekli, és csakugyan úgy tanítják-e őket, hogy a nyújtott anyag kielégítheti érdeklődésüket?”


„Minden embert az az egy valami érdekli, hogy: vagyunk: Élünk és meghalunk.Hogy ez hogy lehet, és hogy van. A létezés problémája érdekel bennünket és semmi más egyéb nem. Engem is érdekel, téged is, a diákokat is. Mindent vállalunk, mindent lázas érdeklődéssel veszünk tudomásul, ami erre az egy valamire vonatkozik, és szórakozott érdektelenséggel siklunk el mindenen, ami nem erre az egyetlen kérdésünkre felel: mi az élet, hogy is van, mint is van, hogy lehet az, hogy élünk és vagyunk, és meddig tart az egész, mivégre van, mi értelme van. Az iskolának alapvető hibája ez, hogy mindenről beszél, de sohasem erről beszél. Nem úgy beszél a jelenségekről és tüneményekről, mintha a létezés problémáját feszegetné, sőt ellenkezőleg, úgy kezeli a dolgokat, mintha el akarná terelni a diákok figyelmét a központi kérdésről…”

(Karácsony Sándor: A magyar demokrácia/A magyar béke)

A hagyományos magyar gondolkodás után kutakodva sok idős emberrel sikerült jó kapcsolatot kiépítenem. Jóval könnyebb dolgom volt, mint a néprajzosoknak, mert a Kárpát-hazában az egyszerű életet élő emberek szinte azonnal meglátták bennem a „közös kenyéren” lévőt és a természetes szövetségest. Őket hallgatva sokszor jutott eszembe, hogy mennyivel másként alakulhatott volna a világ, ha egyszerű bölcsességeik eljuthattak volna a nagyvilághoz, sőt, ha szavuk lehetett volna a világ formálásában. Ezek az emberek nemes természetességgel kezeltek és oldottak meg olyan kérdéseket az életük során, amit a magyar társadalomnak (tudósosok, politikusok sorát használva) nem sikerült megoldania.

Mai világunk nyomorúsága, hogy míg az egyszerű emberek az élet alapvető fontosságú törvényeit követve képesek voltak a társadalmi megbékélés eszközeit megtalálni, az összmagyar közösségnek ez nem sikerül, ami évszázados társadalmi megosztottságot okoz.

Ennek az a következménye, hogy az emberek „nem látják a fától az erdőt”. A közös sors iránt érzett felelősség, a közös tett nem alakulhat ki egy olyan házasságban, ahol mindenki továbbra is a saját sértettségének bűvöletében él. Az Isteni Gondviselés eddig hagyta, hogy évtizedeket és nemzedékek életét vesztegessünk el a késlekedésünk miatt, de nem biztos, hogy erre olyan sok „elpazarolnivaló időnk” lenne a jövőben.

Az öregeket hallgatva nagyon hamar arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar „élet iskolájában” csak egyetlenegy tantárgy van: az pedig maga az élet. Úgy tűnik ennek a tantárgynak a régiek szerint csak egy előadása – és öt fontos oktatási kérdése van.

Az első: hogyan kell megszületni.

A második: hogyan kell felnevelkedni.

A harmadik: hogyan kell párt választani.

A negyedik: hogyan kell gyermekeinket felnevelni.

És az ötödik pedig: hogyan kell arra felkészülni, hogy nekünk innen (ebből a világból) el kell menni. Közben pedig élni kell!

Egy falusi gyerek számára örökké megmaradt a Talpalatnyi föld c. film egyik legjobban visszhangzó kijelentése „élni kell!” Amikor az öregeket megkérdeztem arról, hogy mely filmek tetszenek nekik, akkor szinte mindnek a Talpalatnyi föld, az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről és a Valahol Európában jutott eszébe. Azért, mert ez az élet, és ez igaz. Az egyszerű emberek mesterien választottak a nagy humanista klasszikusok közül, és a humanista gondolattal tudtak csak azonosulni.

Az 1945 és 1948 közötti reményekkel és csalódásokkal teli időszakban még úgy tűnhetett, hogy valóban lehetséges létrehozni egy új, emberségre épülő, szabadabb, demokratikus világot.

1945 után Magyarország újra elveszítette területeinek jelentős részét. A háború következtében az országot több hullámban másodszor is kifosztották, a halottak, hadifoglyok, sebesültek, elhurcoltak száma meghaladta az egymillió fő volt. Elpusztult vagy elrabolták a nemzeti vagyon 40%-át. Megsemmisült 70 ezer lakóház, súlyos sérüléseket szenvedett 62 ezer lakás. Felrobbantották a Duna és a Tisza összes hídját, elpusztult a vasúti sínhálózat 40%-a, a gyárak 90%-át érte kár. A rablásoknak és rekvirálásoknak esett áldozatul a szarvasmarha-állomány 44%-a, a lóállomány 56%-a, a sertésállomány 59%-a. A külkereskedelem mértéke az 1944-es 1753 millió pengőről a következő évre 3,7 millió pengőre zuhant.

Az óriási pusztítások ellenére az 1945 és 1948 közötti reményekkel és csalódásokkal teli időszakban még úgy tűnt, hogy talán lehetséges létrehozni egy új, szabad, demokratikus világot.

A nemzetgyűlési választást a Független Kisgazdapárt nyerte meg fölényesen (57%) a három baloldali párt előtt (17% szociáldemokraták, 17% kommunisták, 7% parasztpárt). Az egyértelmű győzelem ellenére a megszálló szovjet csapatok parancsnokai kikényszerítették, hogy koalíciós kormány alakuljon. Arra törekedtek, hogy a kommunista párté legyen a belügyi tárca, s náluk maradhasson a 45-től megszerzett fegyveres rendfenntartó testületek fölötti rendelkezés joga.

Kovács Béla, az FKGP főtitkárának 1947. február 25-i jogellenes letartóztatásával, az elcsalt „kékcédulás választások” megszervezésével a kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. A megfélemlítés, a lejáratás, a koncepciós perek, az emigrációba kényszerítés, az emberrablások, a gyilkosságok hamar egyértelművé tették, hogy az önálló magyar út megkezdésére és a társadalmi megbékélés irányába megtett lépések folytatására nincs további lehetőség.


Azonban nemcsak a demokratikus jövőképért aggódó vezetők, az elszánt diplomaták és a bölcs öregek küzdöttek akkoriban a megbékélésért, hanem az árva és elhagyatott gyermekek is, akik bebizonyították, hogy egy világégés után a magyar ifjúságban még mindig van elég teremtő erő, akár a politikai környezet átalakításához is. Azok a gyermekek, akik Radványi Géza 1947-ben forgatott Valahol Európában c. filmjében játszottak, nemcsak a saját személyes történetüket segítettek filmvászonra vinni, de maguk is alakítói voltak azoknak az elképzeléseknek, amelyek a hazát, az iskolát, a demokráciát és a gyermeknevelést akarták megreformálni. A Gaudiopolis (Örömváros) gyerekköztársaság egyike volt azoknak a közösségi műhelyeknek, amelyek megpróbálták a jövő társadalmát felépíteni. A gyerekköztársaság inspirálta Radványi Géza filmjét is, és a gyerekszereplők többségét is a Gaudiopolis lakói adták. A filmben Simon Péter (Somlay Artúr kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, színészpedagógus játszotta a szerepet). Alakja a gyermekállamot megálmodó Sztehlo Gábort idézi meg. A gyerekköztársaságot olyan egyének és csoportok lelkesedése, bátorsága és kitartása hívta életre, akik hittek egy jobb és igazságosabb társadalomban. Ezek az emberek meg akarták újítani az ország politikai, kulturális életét, meg akarták reformálni az oktatást, egy új hazát, egy önmagával megbékélt nemzedéket, egy életerős nemzetet akartak építeni – valahol Európában.


Akit szabadkőművessége ellenére a feladat szentelt meg…

„– Megette a fene az egészet… Ez a te híres szabadságod!

– A szabadságért harcolni kell!

– Ezekkel… Ezzel a pár taknyossal harcoljak a világ ellen?

– Ne bántsd te a világot. Azzal már nincs semmi baj. Az már a tiétek. Ti csak nem tudjátok még, mint ahogy nem tudja még az a pár taknyos fölnőtt sem, aki most még az utatokba áll…”

(idézet a filmből)

Sztehlo Gábor (eredeti nevén: Szenczy Gábor Győző Jenő Béla) polgári családban született Budapesten. A soproni evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd miután 1931-ben ugyanott elvégezte az evangélikus teológiát, Finnországban volt ösztöndíjas. 1932-ben szentelték lelkésszé. 1933–1935 között az új-hatvani gyülekezetben szolgált, egy év alatt templomot épített, presbiterével Legány Ödönnel. 1935–1942 között Nagytarcsán volt lelkész. A finn minta alapján 1937-ben megkezdte a népfőiskola szervezését, amelyet aztán 1938-ban alapítottak meg. A népfőiskola célja a 4-6 elemit végzett parasztfiatalok továbbképzése volt. 1938-ban családi nevét Sztehlóra változtatta.

1943. szeptember 8-án az olasz Badolgio-kormány Mussolinit megkerülve bejelentette, hogy Olaszország leteszi a fegyvert. A kiugrás sokkolta a német vezetést. A totális háborút vívó Harmadik Birodalomnak Ukrajna kiesésével nagy szüksége volt a magyar mezőgazdaság termékeire, ezért a német vezetés 1943. szeptember 30-án kidolgozta a tervet Magyarország inváziójára, amely a Margarethe-I. fedőnevet kapta. A német hírszerzés értesült a magyarok szövetségesekkel folytatott tárgyalásairól. Hitler egy angol-amerikai légideszant támadással is számolt, ami már szinte biztos, hogy magyar átállással járt volna. Churchill valóban tervezte, hogy Itália mellett a Balkánon is offenzívába kezd, mielőtt a Vörös Hadsereg odaérne.

Edmund Veesenmayer „magánemberként” már 1943-ban Budapestre utazott és tárgyalt több jobboldali ellenzéki politikussal, s végül arra jutott, hogy a politikai vezetés többsége hajlandó a kollaborációra a németekkel, s elegendő ehhez az általa „várbeli klikk”-nek nevezett elit kicserélése. „Magyarország nemzetté válása még kezdeti állapotában van és még évtizedekig tarthat, amíg az érettség fokát eléri” – jelentette a későbbi követ a magyarországi helyzetről. A megszállással kapcsolatban pedig ezt írta: „...eljött az ideje, hogy megszüntessük Magyarország önállóskodásának állapotát”.

Amikor 1944 március 18-án a kormányzó megérkezett az ausztriai Klessheimbe, hogy ötödjére találkozzon a Führerrel, még nem gondolta, hogy csapdába került: a megbeszélésektől függetlenül az ő távollétében szállják meg Magyarországot. Az utasításnak megfelelően a németek a Tisza mentén kettévágták Magyarországot. Kállay hirtelenjében felvetette a kormány Tiszántúlra, vagy Erdélybe költözésének tervét, hasonlóan 1848-1849 teléhez, de a repülőterek megszállása ezt megakadályozta.

A magyar csapatoknál már ott volt a kollaboráns Szombathelyi távirata, amely megtiltotta az ellenállást, ezt azonban néhány helyőrség viszont késve kapta meg. Soproban, Győrben, Székesfehérváron, Budaőrsön, a Várban a magyar csapatok egy része ellenállt. Az újvidéki Duna-hídon félórás tűzharc alakult ki, amely megmutatta, hogy a Magyar Honvédség szervezett ellenállása esetén a megszálló német csapatoknak nem sikerült volna a terv végrehajtása. Az összecsapásban 28 német katona és mindössze egy honvéd esett el. A híd helyőrségét végül a túlerő elfogta, majd a tiszteket leszerelték. Ezen események ellenére igaznak bizonyult tehát Weichs vezértábornagy híressé vált szófordulata, miszerint Magyarország megszállása harc nélkül 24, harc esetén 12 órát fog igénybe venni, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek.

Már a bevonulás napján megkezdte a rendőrfőkapitányság épületébe is befészkelt német tikosrendőrség a baloldali és angolbarát újságírók, gazdasági vezetők és mentelmi joggal rendelkező honatyák letartóztatását. A tavasz folyamán majdnem 3000 személyt vettek őrizetbe, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét, míg Kállay a török nagykövetségen lelt menedékre, de Bethen István exkormánfő is bujkálni kényszerült. A Gestapo önálló akciói jelezték: az ország elvesztette szuverenitását. A megszállók szinte korlátlan rendelkezési jogot szereztek a magyar zsidóság felett. Eichmann helyettese, Hermann Krumey az izraelita hitközségek budapesti vezetőivel közölte, hogy a zsidók ügyeiben ezentúl a német hatóságok az illetékesek.

A német katonaság megjelenése az utcákon, a magyar lakosság döntő részét sokkolta. A református egyházat és Sztehlo Gábort is elsősorban a német megszállók megjelenése ösztökélte a cselekvő fellépésre. A református egyház mozgalmat indított, hogy a zsidó vallásból átkeresztelkedett embereket és gyermekeket megmentse a németektől. Sztehlo 1944 márciusától kezdve Raffay Sándor püspök megbízásából elkezdte a gyermekek szervezett mentését.

1944 augusztusában Friedrich von Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottja felvette a kapcsolatot Sztehlo Gáborral, és megbízta gyermekmentő otthonok szervezésével. A munka elvégzéséhez az evangélikus egyház fizetés nélküli szabadságra engedte el Sztehlót.

1944. október 5-én nyitották meg az első otthont Sztehlo Gábor nagybátyja, Haggenmacher Ottó által felajánlott I. kerület, Bérc utca 16. alatti villájában. 1944 karácsonyáig 32 otthonban szervezte meg a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt támogatásával Neÿ Ákos vasútigazgató családi villájában. Az ezerhatszáz megmentett gyerek mellett az otthonok 400 dolgozója is menedéket, oltalmat talált.

A gyermekek mentésében a Fébé Anyaház diakonisszái is segítettek. Zulauf Henrik, az anyaház vezető lelkésze, valamint dr. Farkas Mária főnökasszony a Nemzetközi Vöröskereszttől menedéket, védelmet kért maga és az anyaház, illetve intézményei számára.

A gyerekek 1944 őszétől folyamatosan érkeztek; voltak közöttük üldözöttek és üldözők gyermekei egyaránt. A háttér nem számított, csak az volt a kérdés, segítségre szorul-e valaki. Itt kaptak menedéket Molnár Ferenc író unokái (Horváth Ádám későbbi televíziós rendező és Sárközi Mátyás későbbi író, újságíró), József Attila unokaöccsei (Makai Péter és Ádám), Orbán Ottó későbbi költő. A gyermekotthonok egykori lakója volt Keveházi László evangélikus lelkész, egyháztörténész, Oláh György Nobel díjas vegyész, Wiener Pál pszichológus, pszichiáter professzor, Vermes Gábor történész, Szilágyi János újságíró, Szőke György irodalomtudós, Jancsó Béla grafikus, filmrendező, Makai Péter operaházi díszlettervező, Rác András festőművész és Frenkl Róbert orvos, egyetemi tanár, országos egyházi vezető is.



Sztehlo Gábor evangélikus lelkész

(a kép forrása: itt)



Egy év elteltével az egyház felszólította Sztehlót, hogy csak evangélikus, megkeresztelt gyermekekkel foglalkozzon. Ezt a lelkész elutasította, s habár megmaradt hivatásában, de komoly feszültség alakult ki az egyház és személye között.

A háború végén sok gyermeknek senkije nem maradt. Miután az állami otthonok megteltek – az elesett honvédek és csendőrök gyermekeinek ellátásáról is gondoskodni kezdett. Sztehlo Gábor az árvákat nem engedte szélnek, továbbra is gondoskodott róluk, de már nem 32 kisebb, hanem egy nagyobb gyermekotthonban.

A Pax gyermekotthon

Svájci kapcsolatai révén az Alpina nagypáholytól kapott anyagi segítséget, majd 1945 tavaszán a Weiss Manfréd család egyik tagja 30 holdas zugligeti birtokát ajánlotta fel, ahol egykor hét villa állt. Sztehlo Gábor itt alapította meg 1945 szeptemberében a görögül Gaudiopolis, magyarul: Örömváros elnevezésű, sajátos intézményt, melynek ötlete a Fiúk városa című 1938-as filmből származott. A különböző villaépületek más és más funkciót kaptak: a Budakeszi út 48. alatti „Farkastanya” a nagyobbaké lett, míg a kisebbek számára a szomszédos épületekben alakítottak ki otthonokat. A legkisebbek a Napsugárban kaptak helyet. A kicsit idősebbek a Zergelakban éltek, a még idősebbek a Fecskefészekben. A leánygyermekek otthona a Leányvárban volt. Később néhány idősebb tizenéves egy külön épületben kapott helyet, amelyet kezdetben a Csendilla ellentéteként Zajillának hívtak, de végül Viperafészek néven vált ismertté. Az épületek esetenként tíz-tizenöt perces sétára voltak egymástól. Az egykori Margaréta villában éltek a nevelők.

1945 szeptemberében – öt hónappal a Magyar Köztársaság kikiáltása előtt – a közel nyolcszáz menekült gyermek megalapította a „Gyermekköztársaságot”. 1945-ben, a legnagyobb ínség idején a Svájci Vöröskereszt még nem támogatta az intézetet, csak 46-tól kezdve. Az otthonlakók hamar megtanulták az intézmény keretei között rendelkezésre álló erőforrásokat saját erőből kiegészíteni. Önfenntartásra törekedtek. A tüzelőfát például mindig a fiúk szerezték be a parkból, az erdőből vagy akár a légoltalmi pince ácsszerkezetéből. És bár a gyerekek már a háború előtti években hozzászoktak a nélkülözéshez, az élelmezés itt is komoly gondot jelentett.

1946-tól levált a Jó Pásztor Bizottságról a gyermekotthon, így a Pax Magyar Szociális Alapítvány biztosította az otthon továbbélését Pax Gyermekotthon néven. Ettől kezdve svájci és amerikai segélyszervezetektől kapott támogatást az intézmény, többek között berendezési tárgyak, bútorok, valamint élelmiszerek – például almasűrítmény, szardínia, mogyoróvaj és tejkonzerv – formájában. Ez utóbbiból készült a reggeli. Édesített, kondenzált tej volt, kétdecis konzervdobozokban, ezeket kellett reggelente kinyitni – ez szintén kedvelt önkéntes foglalkozás volt, hiszen aki segített, az kikanalazhatta az édeskés, sűrű tejmaradékot a dobozok aljáról. A munka állandó része volt a gyerekek életének, akárcsak az iskola. A fiatalok együtt indultak el reggel az Árnyas út 17. elől, ahogy ők mondták, „döngettek” lefelé a villamosmegállóig, hogy onnan eljussanak a Széll Kálmán térre, majd az iskolába. Onnan hazajövet pedig csendespihenő, tanulás, munka következett, de szerencsére jutott mindig idő a játékra vagy akár – egy lelkes anyuka jóvoltából – a zenetanulásra is.

A gyerekköztársaság

A lelkész a nagyobb fiúkat bátorította, hogy önkormányzatot hozzanak létre. A tanulás mellett iskolát, sportpályát építettek, gyümölcsöt termesztettek, műhelyekben dolgoztak a gyerekek. Alkotmányt és törvényeket szerkesztettek, államfőt és miniszterelnököt választottak. A gyermekotthonon belül az önkormányzati rendszernek megvoltak a választott felelősei, akikről valamennyi lakó (állampolgár) szavazott. A gyerekek nagyon komolyan vették a rájuk osztott szerepeket, mivel ez kitöltötte az életüket. Állampolgársági könyvükben célkitűzésként a következő szerepelt: „Krisztus evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embereket nevelni.” A munka volt a köztársaság alapja és feltétele az együttélésüknek. Saját pénzük volt, amelynek árfolyamát a villamosjegyhez kötötték, még saját vicclapot is kiadtak. A tekintélyelvet ellenző Sztehlo nem vállalt tisztséget, csak tanácsadóként működött.

Amikor Sztehlo úgy látta, hogy konfliktus kezd kialakulni a gyerekek származása miatt, akkor összehívta őket, és azt mondta nekik, hogy itt másképp az élet nem folyhat, mint olyan módon, hogy mindenki elfogadja a másikat úgy, ahogy van, hiszen mindannyiuk érdeke, hogy békességben éljenek, tekintsék egymást testvéreknek.

Itt és most a jövőt építjük és felejtsétek el azt, ami volt. Nem hordozhatjátok a hátatokon ezt a sok szörnyűséget. Ti úgy vagytok egymás mellett, mint a testvérek.”

Andrássy Andor így emlékezett vissza:


„Kicsit olyanok voltak mint egy farkasfalka: a szülői örökségük okán voltak, akiknek a szülei egymással harcoltak, vagy épp üldözték egymást , nagyon kemény csaták is előfordultak, de mivel muszáj volt valahogy kijönniük egymással: megtanultak együtt élni és közreműködni. A közösség mindenkit helyre rakott és erre szolgáltak hasznos segítségül a gyerekek által alkotott törvények. Gaudiopolis jogszabályai segítettek, hogy rendet tartsanak a gyász, a düh és az általános kiábrándultság idején.

A gyerekköztársaság élen járt a megbékélésben is. Első miniszterelnöke Keveházi László lett. Még a zsidó származású gyerekek is egy nyilas pap árváját választották meg vezetőjüknek.

Keveházi László visszaemlékezése:


„A legnagyobb meglepetés számomra pedig az volt, hogy én lettem az ifjúsági állam első miniszterelnöke. Hogy befogadtak, azt már átéltem, de hogy ennyire komolyan vegyenek, azt nem gondoltam volna. S a szolgálat kötelességekkel járt. Rendszeresen tartottunk „minisztertanácsi üléseket” és ott minden miniszter (igazságügyi, oktatásügyi és a többiek) beszámolt a maga területén a bajokról és örömökről, vagy tervekről és programokról is. Határozatokat is hoztunk. Bizony, olykor szankcionáltunk is. De valahogy olyan volt a légkör, hogy ezt mindig meg lehetett beszélni még a panaszosokkal, sőt a büntetettekkel is. Így éltük a magunk alakította közösségi életünket. Gábor bácsi emlékezetem szerint ezeken a minisztertanácsi üléseken részt sem vett, a dolgok menetébe bele sem szólt. Ez nem jelentette, hogy nem volt véleménye, sőt ha kérdeztük, el is mondta, tanácsolt is. Talán nekem több alkalmam nyílt beszélgetni vele, mert mint volt hadapródiskolás, már akkor autót vezettem, és egy öreg, kiszolgált autón én vittem őt a városba, emlékszem, egyszer Tildy Zoltán államelnökhöz is. Ezek az utak többnyire „lobbizó”, segítséget kérő, „beszerző” utak voltak Gábor bácsival.”

Horváth Ádám visszaemlékezése:


„…Ezzel egyidejűleg úgy döntött, hogy iskola is kellene. Ennyi gyerekhez iskolát is kell alapítani. Ez egy következő fokozat volt. Hárman mentünk el Keveházi miniszterelnök úr, Weingrober István és jómagam. Be voltunk jelentve Veres Péter építési miniszterhez, de nem ő fogadott, hanem Bierbauer Virgil, államtitkár. Elmondtuk, hogy iskolát szeretnénk építeni. 30 ezer forintot kaptunk.”

„…Aztán futballpályát építtetett velünk, hogy lehessen hol játszani. Aztán jött a Fiúk városa című film alapján a Gaudiopolis ötlete és a Keveházi lett az első miniszterelnök, én meg voltam az első kultuszminiszter. És összehívta a Szőke Balázs államelnökkel a minisztertanácsot és eldöntöttük, hogy mik a feladatok.”

Sztehlo Gábort a gyerekek általában nagytiszteletű úrnak szólították. Amikor bekerültek a gyermekotthonba, a legtöbben akkor beszélgettek vele, de utána már nem mindenkivel alakult ki közelebbi, személyes kapcsolat.

Andrásy Andor:


„Abszolút nem volt papos. Két lábbal a földön járó, gyakorlatias ember volt, akin sose látszott igazából, hogy milyen nagy gondokkal küszködik. Ez volt az egyik meghatározó benyomásom róla. A másik: akkor szigorúan vallásos katolikus voltam, ezért különös jelentőséggel bírt számomra, hogy mindenkinek, aki a saját vallását gyakorolni akarta, megszervezte a lehetőséget erre. A közelben, a Manréza rendházban jezsuiták voltak, így vasárnaponként lejárhattam ministrálni. Ugyanezt tudom mondani másokról is: Sztehlo Gábor mindenkinek lehetővé tette, hogy gyakorolhassa a saját vallását. Időnként részt vettem az evangélikus istentiszteleten, amelyet ő tartott a nagy ebédlőben. Nagyon megnyerő, szimpatikus igehirdetései voltak. Arra is jól emlékszem, hogy ezt a Pál apostoli idézetet íratta fel az ebédlő falára: „A szeretet soha el nem fogy.” Mindemellett az étkezések előtt a hálaadó ima mindig elhangzott.”

Gaudiopolist 1950-ben államosították, majd felszámolták. Sztehlo, akinek semmije nem maradt, az evangélikus egyház öregeket és fogyatékosakat gondozó szeretetotthonait kezdte szervezni, az egyik otthont ő vezette. Családja 1956-ban Svájcba távozott, őt Magyarországon tartotta munkája. Amikor 1961-ben meglátogatta őket, szívinfarktust kapott. Útlevele lejárt, még látogatóként sem térhetett vissza Magyarországra. A szigorú korlátozást a svájci állampolgárság elnyerése oldhatta volna fel. Áhította a tízéves várakozás leteltét, hogy hazatérhessen végre szeretett hazájába. Két hónap választotta el álma megvalósulásától.

Hazatért hamvai a Farkasréti temetőben nyugszanak.

A területen ma is működik a gyermekotthon, amely Sztehlo Gábor nevét viseli. Sztehlo életében a magyar államtól semmilyen elismerést sem kapott. A hatalom nem tudott mit kezdeni vele, mert nem volt kommunista, az egyházak viszont túlságosan szabadelvűnek tartották. Az általa megmentettek és neveltek 1990-ben nevét viselő alapítványt hoztak létre, amely önálló életet kezdő állami gondozottakat támogat. A gyermekköztársaságról Szántó Erika készített dokumentumfilmet, majd tévéjátékot. Az angliai Leistonban működik egy Sumerhill nevű bentlakásos iskolai rendszer, amely a Gaudiopolis tapasztalatait feldolgozva működik.


A gyermekköztársaság megmutatta...

A gyermekköztársaság megmutatta, hogy a magyar ifjúság minden korban életerős és bármilyen világégés után meg tud újulni. A kommunista hatalom pusztító közjátéka nélkül már két nemzedék óta magunk mögött hagyhattuk volna a társadalmi megbékélés nehéz feladatát.


Nyikolaj Bergyajevnek kell igazat adnunk:


„Lehetetlen a kommunizmust megérteni, ha csak mint társadalmi vagy gazdasági rendszert nézzük. A vallásellenes propaganda szenvedélyességét és a Szovjet-Oroszországban végrehajtott vallásüldözést csak akkor érthetjük meg, ha a kommunizmusban valamiféle vallást ismerünk fel, amely le akarja váltani a kereszténységet. Csak egy vallás – nem pedig egy gazdasági vagy politikai tan – állítja magáról, hogy birtokában van az abszolút igazságnak, kizárólagosan és nem tűrve konkurenciát maga mellett. Csak egy egyház adhat ki az egész birodalom lakosságára kötelező »katekizmust«. Más szóval, a kommunizmus azért üldöz minden vallást, mert maga is az! És mint olyan, »egyetlen igaz vallás«, ezért nem bírja elviselni a többi »hamis vallás« tételét. Saját hitét akarja kényszerrel, erőszakkal keresztülvinni, anélkül, hogy törődne az emberi szellem szabadságával. Ez a végleges »e világ« vallása, utolsó, végleges tagadása a másvilágnak és szellemi életnek. Éppen ez ad neki spirituális és misztikus jelleget.”

Azoknak a fiataloknak pedig, akik önmagukba zárkózva kételkednek saját nemzedékük megújító erejében és a nemzeti megbékélés sikeres végrehajtásában, azoknak a Valahol Európában egyik jelenetét ajánlom. Ebben egy kislány ki akarja engedni azt a kisfiút, akit a karmester köteleinek eloldása miatt a többiek bezártak egy szekrénybe.

– Gyere ki!

– Nem megyek mert becsuktak.

– De most én kicsuklak…

– Hiába csuksz ki, mert én fogoly vagyok.

– Ha most kijössz, akkor nem vagy fogoly.

– Ne beszélj össze-vissza, be vagyok zárva, te pedig csukd be az ajtót!




59 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu