Gyimóthy Gábor: A DOHÁNYZÁS

Amit itt – remélhetőleg röviden – leírok, azt már valószínűleg ezerszer leírták, sőt talán többezerszer. Mégis leírom, mert rábukkantam két, múlt században írt versemre, amelyekből kiderül, hogy ma már sokkal jobban állunk ezen a téren, de a dohányfüst továbbra is zavaró, egészségtelen és teljesen fölösleges!

Az első versemet Züricben írtam, 1979-ben. Akkor a helyzet még rettenetes volt. Megfogalmazásánál nem kellett visszaemlékeznem gyerekkoromra, amikor Apám vörös cigaretta parazsa volt az utolsó, amit esténként a hálószobában láttam elalvásom előtt, és az első, amikor fölébredtem a sötét, téli reggeleken. De hát ő az orosz frontról jött vissza, mint (nagy nehezen) túlélő, hogyne dohányzott volna! És a versem megírásánál még hiányoztak azok a megrökönyítő tapasztalataim a néhány évvel későbbi Franciaországból, ahol teljesen természetesnek vették, hogy valaki – iszonyat – evés közben is cigarettázik! Egy szippantás, egy kanál leves, egy szippantás, egy kanál leves...

A második versemet közel 17 évvel később írtam – de még mindig a múlt században –, amiből kitűnik, hogy akkor a helyzet e téren még meglehetősen borzalmas volt. Akkor még remélni sem mertem, hogy ez a borzalom harminc évvel később, ha nem múlik is el teljesen, de lényegesen megszelídül.

Hogy is kezdődött ez a kínos ügy?

Valahol Dél- vagy Középamerikában kínozták a szúnyogok az embereket. Azt nem tudom, hogy egyúttal milyen betegségeket terjesztettek (ott talán nem volt malária, noha a spanyol nevéből, ami rossz levegőt jelent, éppen az sejlik, hogy ez a név onnan ered). De hát az ős amerikaiak rájöttek, hogy a szúnyogok utálják az elégetett, száraz dohánylevelek füstjét (hogy azt én mennyire utálom, azt se a szúnyogok, se az ős amerikaiak nem tudták...). Kitalálták, hogy a nyakukba akasztanak kis cserépedényeket, amelyekben állandóan parázslatják a száritott  dohányleveleket. Igenám, de a parazsat folyton fújni kellett, hogy ne aludjon ki. Néha persze mégis kialudt. Jött az új találmány, a szivar. Hogy aztán a szivar szívásával a nikotín rabjaivá váltak, az már, bár akaratlan, de elkerülhetetlen következménye volt a szúnyogűzésnek. Megjegyzem, ahogy ezt a világot én ismerem, a szúnyogok addigra már rég megszokták a dohányfüstöt és azzal már nem voltak elzavarhatók...

Amikor aztán Lumbus & Co. nemcsak fölfedezték, de élve vissza is jöttek Amerikából (nem biztos, hogy az első Marsra-látogatás is ilyen szerencsésen fog lezajlani), hozták magukkal ezt a marhaságot. Mert hát itt szúnyogűzésről már szó sem volt, csak arról, hogy bele kell esni a nikotín csapdájába, és akkor az – bár teljesen fölösleges – föladhatatlan szenvedéllyé válik. Hogy a dolog mennyire egészségtelen (noha nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy a tüdőt tiszta levegő befogadására szerkesztették), arra akkor még nem gondoltak. Hiába járt a dohányzásért eleinte börtönbüntetés, amikor már a börtönőrök is vidáman dohányoztak, megszűntnek tekintették a büntetés szükségszerűségét... Így aztán a dohányzás szép gyorsan elterjedt.

Az első világháború megszülte a cigarettát. A szerencsétlen katonák, kínjukban – mármint, a háború miatti kínjukban – apróra vágták a szivarokat, és a dohányt újságpapírba sodorva, föltalálták a „szivarkát”! Ugyanis a cigaretta szószerint lefordítva szivarkát jelent, de jó, régi, magyar szokás szerint inkább az egy szótaggal hosszabb, idegen szó használatát kedvelték, a teljesen azonos értelmű, magyar szó helyett... (A rövid szavakat csak akkor kedveljük, ha azok idegenek: lájk, fájl, spa, spré, app, sztrók, retró, annó, link, fícsör, hobbi, lízing, oké, drog, pollen, fotó, stb. Ha a magyar szó a rövidebb, hanyatt-homlok menekülünk és rohanunk az idegen szóért: a régész, például túl rövid, ide az archeológussal!)

Nade – ősi szokásomhoz hűen – megint nagyon elkalandoztam!

A találmányra rávetette magát az ipar. De mert a cigaretta elterjedése nem ment elég gyorsan a dohánygyárakba sok pénzt befektetők ízlése szerint, kitalálták, hogy a gyerekkorát élő mozifilm-korszak rendkívül alkalmas az elterjesztés fölpörgetésére. Súlyos pénzeket fizettek a főszereplőknek (és nyilván a mellékszereplőknek is), hogy a filmeken ‒ lehetőleg minden testhelyzetben és állandóan ‒ cigarettázzanak! Igaz, hogy rengeteg híres, egykori, nagy színész,  ezekkel a súlyos pénzekkel együtt, súlyos tüdőrákot is kapott, amibe aztán belehalt. Ám a cigaretta kezdett főszerepet játszani. Ki nem látott még olyan filmet, amelyen a háborúban halálosan megsebesült katona utolsó kívánsága, hogy a szájába nyomjanak egy, már égő cigarettát? Ezt sokszor megtették, annélkül is, hogy a szerencsétlen kérte volna, így bebeszélve a mozi közönségének, hogy mi az az élvezet, amit egy haldoklótól nem lehet megtagadni, ugyanis: még egy-két utolsó szippantás a cigarettából...! Az volt a lényeg, hogy lehetőleg nagy tömegeket csalogassanak be a dohányzás csapdájába. Onnan aztán csak nagyon keveseknek sikerült kikecmeregniük, hiszen az ördögi az volt ebben a játékban, hogy a csapdába csalogatottak nagy része nem érezte úgy, hogy csapdába került, és esze ágában sem volt kimászni belőle.

És ekkor, a dohányipar őrült szerencséjére – és az emberiség őrült szerencsétlenségére – kitört a második világháború. Onnan aztán, ha valaki élve visszajött, biztos, hogy dohányzott! Még magamról is el tudom képzelni, hogy a lövészárokban, ahol a harc közben állandó a halálfélelem és a harcok között pedig a halál-unalom, rászoktam volna a dohányzásra.

Miért fölösleges a dohányzás? Ehhez érdemes megtekinteni a különbséget a „közönséges” élvezetek és a szenvedéllyé vált élvezetek között. Ha valaki szereti – például – a csokoládét, élvezi, ha hozzájut, de ha egy darabig, vagy akár nagyon sokáig nem jut hozzá, nem eszi a fene, nem töri ki a frász, nem őrül meg a csokoládé utáni sóvárgástól, vágyakozásától. Ez a cigarettával nem így van (és persze más, kábítószeres szenvedélyek esetében sem, de azokról itt most nincs szó). Ha valaki sikeresen rászoktatta magát, akkor egy-egy cigarettával nem a cigarettát élvezi, hanem  azt, hogy a cigaretta megszünteti a szenvedélye folytán időnként föllépő, ellenállhatatlan cigaretta igényét. Vagyis, ha nem szoktatta volna rá magát erre a bődületes marhaságra, az ég világon nem hiányozna neki semmi! Ezért a cigarettázás nem „pozitív élmény”, mint mondjuk az időnkénti csokoládéevés, hanem az állandóan föllépő „negatív élmények” – vagyis a folytonosan jelentkezgető cigarettázási kényszerérzet – megszüntetgetéséből áll! Erre, normális embernek semmi szüksége sincs! Mert hát kinek hiányzik az, hogy magát olyan kegyetlen csapdába kergesse, amely „negatív élmények”, azaz  kellemetlenségek szakadatlan – és megszakíthatatlan! – sorozatából áll, amelyeknek folyamatos és ugyancsak szakadatlan megszűntetgetései aztán az életének a „pozitív” élménysorozata? Egyszerűbben kifejezve, mennyire lehetnek élmények pozitívak, amelyek – néha szinte kínos – „negatív élmények” elsimítgatásából, megszűntetgetéséből állnak, és ami mögött – ráadásul – állandó kényszerhelyzet vicsorítja a fogsorát, és amiről gyakorlatilag nem lehet leszokni?

A dohányzás nevetségességét a következő hasonlattal tudom talán még nyílvánvalóbbá tenni. Képzeljük el, hogy lenne egy olyan oltás, amivel, ha valakit beoltanak, óránként vagy félóránként kegyetlen hátviszketése támadna, amit aztán minden esetben – nagy élvezettel elvégzett! – hátvakarással lehetne megszüntetni. És ennek az oltásnak a hatása életfogytiglan megmaradna. Elképzelhető-e, hogy normális ember szánt szándékkal adatna magának egy ilyen oltást? Pontosan ez történik, ha valaki rászoktatja magát a dohányzásra. A különbség csupán annyi, hogy a szerencsétlennek fogalma sincs arról, hogy akkor, amikor belekezd, egy „ilyen oltást” ad be magának... Világos, hogy sokkal jobb a helyzet, ha az embernek egyáltalán nem „viszket óránként – vagy még sokkal gyakrabban – a háta”!

De hát akkor mi a csudáért szoktatják rá magukat az emberek? Hiszen nem is kellemes a  rászokás. Még sosem hallottam, hogy valakinek ízlett volna az első cigaretta (vigyázzunk, ez a kábítószerek esetében valószínűleg másképp van).

A mozifilmek minden lehető torokból üvöltve, azt beszélték be, hogy aki nem dohányzik, az nem igazi férfi, vagy nem elég vagány. A nőknek meg azt sugallták, hogy egyszerűen nem  „sikk”, ha nem szívunk el időnként egy-egy cigarettát – a filmen bemutatva, hogy az milyen látható élvezettel jár. Ezt a baromságot először a felnőttek nyelték le, mint kacsa a nokkedlit. Miliók sétáltak bele ezért, szánt szándékkal a nikotín csapdájába, amelyből aztán csupán elenyészően kis százalék – mondjuk inkább: ezrelék – tudott csak kimászni. A gyerekeknek tiltották a dohányzást, mert azért valljuk be, kevés ember volt olyan hülye, hogy nem sejtette volna a dohányzás egészségtelenségét. De hát a tiltás – mint ahogy az lenni szokott – csak érdekesebbé tette a dolgot, és mint olyat, kívánatosabbá, mert mennyei élvezetet sejttetett. Valamelyik német uralkodó, aki szerette volna az Amerikából behozott burgonya széleskörű elterjedését, mert rájött a krumpli néptápláló értékére, csak úgy lett végül sikeres, hogy bekeríttetett egy  krumpliföldet, és súlyos büntetést ígért a krumplitolvajoknak... Ettől aztán bukott a nép a tilos krumplira!

Vagyis a buta kamasz úgy akar felnőttnek tűnni, hogy ő már bizony dohányzik. Nem minden kamasz buta, de majdnem mindegyiknek van baráti köre, akár bandája. És ha a bandafőnök, a rendszerint nagyképű, buta kamasz, már azzal vagánykodik (hiszen azt ő olyasminek tekinti, amivel vagánykodni lehet), hogy ő már dohányzik, akkor a többi bandatag kis nyeszlett kukacnak érzi magát mögötte, hacsak nem tud azzal előállni, hogy már ő is dohányzik! És ez így zajlik száz éve és folytatódik addig, amíg lesz buta felnőtt, aki dohányzik, és lesz buta kamasz, aki felnőttnek akar látszani valami bemutatható dologgal, és a dohányzást  ilyen dolognak tartja...

Zollikerberg, 2025 VII. 12.

A huszadik század átka

Hogy is szól az a szép mondat?

„Akasszatok királyokat!”

Véres hangon üvöltöm most:

Húzz karóba dohánygyárost!

Képzeld el, hogy nem lenne víz,

amelyben nincs fokhagyma íz,

csak mert lenne oly „élvezet”,

mely bebűzöl minden vizet!

A lég terén, amit légzünk,

ez a helyzet, ebben élünk!

Mindenki megnyugszik benne

s úgy tesz, mintha rendben lenne!

Bestiális füst imbolyog

(hol van itt az emberi jog?)

Ajtórésen, kulcsnak lyukán

szivarbűz árad be sután.

A virágzó hársfák alatt

szivarozó pasas halad,

füstje mindent átitat ott,

s elnyomja a hársillatot!

Szívnál friss levegőt mélyre?

nem mehetsz ki az erkélyre.

Olyan bérház – tán nem hinnéd? –

nincs, ahol nem füstöl szomszéd!

Étteremben falatoznál,

de szivar ég szomszédodnál.

Nem érzed az étel ízét,

csak a szivar undok bűzét!

Mit szól ehhez a jog őre:

szennyezetlen levegőre

– szó nem esik erről soha –

az embernek nincsen joga?!

Ámde nem csak a levegő!

Tenger melletti üdülő

partja már nem élvezhető:

a homokja csikktemető!

S hány erdőtűz okozója,

az égő csikk eldobója?!

Dohányzók között jónéhány

hányaveti, hanyag, trehány!

És a termőföld valahány,

melyet bitorol ma dohány?

Az a termelt méreg helyett

gabonának adna helyet!

A dohányos nappal, éjjel,

önpusztító szenvedéllyel

gondoskodik e nyomorról,

s önválasztott szolgasorsról...

Zürich, 1979 XI. 18.

A dohányfüst évszázada

Aki majdan visszatekint,

ha új száz év múlt el megint,

iszonyattal néz e korra

s undorral fintorul orra!

Ámbár nem lesz kis föladat

elképzelni sok szamarat,

kinek jobb nem jut eszébe:

füstöt szív a tüdejébe!

S nem elég, hogy ezt megteszi,

természetesnek is veszi!

Nem autógázról beszélek,

hanem térről, melyben élek!

Váróterem, lakószoba,

műhely, étterem, iroda,

folyosók és lépcsőházak

– kivételek tán kórházak –,

ahol megfordulnak százak,

mind, mind örök füstben állnak!

Úgy gondolod, más baj is van

a mi dicső századunkban?

Az eltiport természet és

ólálkodó világégés?

Mit vártál el az embertől?!

Mit vársz el a nagy tömegtől,

melynek fele éjjel-nappal

füstöt termel áhitattal,

és butábban a baromnál,

saját egészséget rongál?!

Aki majdan visszatekint,

ha új száz év múlt el megint,

iszonyattal néz e korra

s undorral fintorul orra...

Kilchberg, 1996 III. 24.