Gyimóthy Gábor: Hódolat egy szobor előtt – (Még egyszer II. Arszínoé)
Még egyszer II. Arszínoé Ezerkétszáz éve süllyedt
Kanopusz a víz alá.
A tenger a pezsgő várost
elnyelé és fölfalá.
Kétezerháromszáz éves
műalkotást bámulok.
Amit látok, káprázatos
és betelni nem tudok.
Igaz sajnos, hogy csupáncsak
torzóban gyönyörködöm...
Ezerhétszáz éve már, hogy
nem maradt ott kő, kövön.
Félő, hogy nem találják meg
e torzónak a fejét,
mert Kanopuszt hittől vakult,
őrült sereg verte szét.
Római-keresztény csapat
– e vallásnak hajnalán –
pusztított ott hasonlóan,
mint nem rég a talibán...
Sejlik, a szobor rombolás
nem a tengerár nyoma,
ha süllyedve ép lett volna,
talán ép lehetne ma.
Figyeljük meg ezt a szobrot,
hisz megáll az értelem:
gránitból kialakított
áttetsző, finom selyem!
S szinte el sem rejtve benne
a gyönyörű női test,
minthogyha életre kelni
egy kicsit sem lenne rest.
Mivel faragta a szobrász?
Ezt hiába kérdezem.
Vas-szerszám tán volt már akkor,
de acél véső még nem!
(Próbálj gránitot faragni,
ajánlom, kíséreld meg,
s szemedben ezerszeresre
növekszik e műremek!)
Kereskedtek tán Kínával?
Létezhetett már selyem?
Mi volt az az anyag, ha nem?
Ezt ma el nem képzelem.
Egyiptomi a testtartás,
ám a stílus már görög,
és az ízlés – amint látjuk,
nem más ma sem – s tán örök.
A melltartót nem ismerték
és más alsóneműt sem.
Nem rontotta el a látványt
szemérmezett félelem.
*
Azon tűnődöm, a szobrász
vajon minta-nőt talált?
Avagy neki Arszínoé
modelt személyesen állt?
Zollikerberg, 2024 I. 7.
Kapcsolódó írásunk:
