Hajdú Éva munkatársunk búcsúztatására

Búcsú a Drága Jó Lélektől

Kedves Családtagok: Sofie, Mátyás, Miácska és Többiek!

Kedves Barátok, Tisztelgők, Búcsúztatók!

Drága Éva!

Másfél évtizede ismerkedtünk össze. Márpedig az életed sokkal-sokkal több volt, mint ez a 15 év.

De tudjuk, hogy a cseppben benne van a tenger…

Ebben a 15 évben már nem jártad a nagyvilágot, nem másztál meg újabb Kilimandzsárókat – ahogyan ezt az afrikaival tetted, a magyar hölgyek közül legelsőként –, és a magad megélhetésére sem sziporkáztál már kiváló angol, német és francia nyelvtudásoddal.

Hanem ekkor már inkább mások szolgálatába álltál.

Először a Magyarok Szövetsége és ennek újságja, a Szilaj Csikó szolgálatába. Aztán pedig, amikor megszületett Sofie lányod két gyermeke, Mátyás és Miácska, az ő boldogulásukat is a lelkedre vetted.

Természetesen nem csupán felelősségérzetből, szülői és nagyszülői felelősségtudatból, hanem örömből és büszkeségből. Vártad már nagyon, hogy Sofie anyaként is kiteljesedjék, s vágytad már nagyon azt a szívmelengető élményt, amelynek elnyerését bizony csak a gyermekáldásoktól remélhetjük.

Drága Éva!

Itt peregnek előttem azok a képek, azok a színes beszámolók, amelyeket hol innen, Bécsből vagy Bécs környékéről küldtél nekem, hol pedig Magyarországról, leginkább Fertőszentmiklósról, a csodás házad – mi több: palotád! – pompás kertjéből.

Bárhol voltál is éppen, mindig igyekeztél megadni a módját a teljes, tartalmas életnek. Megadni a testnek is, a léleknek is, és a szellemnek is a magáét.

Azt hiszem, ezért is tudtatok Te és a Magyarok Szövetsége, Te és a Szilaj Csikó ennyire egymásra találni. A Szilaj Csikóhoz számítva jómagamat is – mint az újság alapítóját és főszerkesztőjét.

Sűrű levélváltásaink során hamar kialakult az a kölcsönös szokásunk, hogy ‒ cirkalmas szavak helyett ‒ három betűvel szólítottuk meg egymást: DJL. Azaz: Drága Jó Lélek!

Miközben körülöttünk a világ már leginkább arról szólt, hogy miképpen lehetne mások kárára önmegvalósulni; miképpen lehetne minél nagyobb személyes jövedelemre, minél jobban fizető munkára, minél zsírosabb állásra szert tenni; Te egy olyan lelkes, tettre kész csapatnak lettél egyik meghatározó vezéregyénisége, amelynek minden egyes tagja teljesen ingyenes, teljesen önkéntes munkával igyekezett jobbítani hazája és nemzete sorsán.

A Magyarok Szövetsége is, a Szilaj Csikó is azért jött létre, azért lépett ki a közélet porondjára, mert úgy láttuk, hogy Magyarország akkori vezetői szakadékba juttatják a magyar államot – hacsak mi, civilek, sarkunkra nem állunk, ellenállásba nem kezdünk!

Például úgy, hogy csinálunk egy szilaj, öntörvényű újságot, amely nem valamelyik pártra esküszik fel, hanem a civil kurázsira, amely a pártatlan tájékozódásnak és a pártatlan szólásszabadságnak a feltétlen híve és viszonylag szerény megtestesítője, megjelenítője.

Nos, egy ilyen újságnak, egy ilyen lelki‒szellemi közösségnek lettél Te oszlopos tagja, drága Éva! Felhívásomra elsők között jelentkeztél az önkéntes munkára, s amíg a szíved bírta, véges-végig velünk lelkesedtél és bennünket lelkesítettél, keményen beleállva, nekifeszülve az elvégzendő feladatoknak. Gondoztad a cikkeinket, magyarítottad a szövegeinket, világosabbá és érthetőbbé tetted az üzeneteinket, s nem utolsó sorban rendíthetetlenül vadásztad és kiszúrtad legkisebb hibáinkat is.

A DJL – a Drága Jó Lélek – mellett a „sasszem” volt a másik, nagyon kiérdemelt jelződ, amellyel sűrűn illettelek.

Volt, amikor a Szilaj Csikó nyomtatott újságként és hetente jelent meg, s a leadási határidő hajnalig tartó erőfeszítésekre kényszerített bennünket. Se Te, se a többi munkatársunk soha nem adta meg magát emiatt, soha nem adta fel a küzdelmet. Te is legfeljebb csak utólag ecsetelted, hogy már-már úgy érezted, a hibavadászattól kifolyik a szemed, az ülőgumóid pedig felmondják a szolgálatot.

S tegyük gyorsan hozzá, hogy nemcsak cikkeinket gondoztad – tisztítottad, magyarítottad –, hanem legalább két tucatnyi olyan könyvet is, amelyek a Szilaj Csikó szellemi műhelye jóvoltából jelentek meg akár nyomtatásban, akár a Magyar Elektronikus Könyvtár digitális állományában. 

Kedves Búcsúztatók!

Mindenkinek megvan a saját kialakult képe Éváról. Azt hiszem, abban, hogy csakugyan DJL, azaz páratlanul jó, segítőkész, figyelmes lélek volt, valamennyien egyetértünk. Akár családtagként, akár barátként, akár szomszédként, akár munkatársként. Nem akarnám senkiben elhomályosítani ezeket az életre szóló mély nyomokat, örömteli emlékképeket. Őrizze meg mindenki magában a csendes, békés hétköznapok Éváját.

De azt is hiszem, hogy tartozunk Neki – tartozunk Neked, drága Éva ‒ azzal, hogy külön is felidézzük, milyen nagy igazságharcos, sőt szabadságharcos voltál.

Remélem, senkit nem sértek meg azzal, ha elárulom, hogy amikor Bécsbe készültél, a legtöbbször úgy fogalmaztál, hogy megyek Labanciába. Honnan, honnan nem, de igazi, hamisítatlan kuruc vér pezsgett ereidben. Alighanem ez is azzal a nagy szíveddel, lelkeddel lehet összefüggésben, amely a kilimandzsárós eltökéltségeddel, kitartásoddal párosult.

Mint tudjuk, jól csak a szívével lát az ember. Belátó szív nélkül a politikusok, tudósok, hivatalnokok ránk szabadítják az érdekeikből és megalkuvásaikból fakadó rögeszméiket. És csinálnak hol migrációs válságot, hol kovidos válságot, hol háborús válságot – saját állampolgáraikat kifosztva, saját állampolgáraikon önkényeskedve.

Minden hatalom hajlik az önkényeskedésre, ezért a mindenkori igazság- és szabadságszerető civilek feladata, hogy a maguk módján, a maguk eszközeivel és lehetőségeivel harcoljanak az igazság érvényre juttatásáért. Szeretném – kedves Családtagok, kedves Búcsúztatók –, ha ilyen igazságharcosként is megmaradna Éva mindenki emlékezetében.

Olyan igazságharcosként, akinek az élet rendre visszaigazolta igazát. Vukics Ferenc, a Magyarok Szövetsége alapítója mára az egyik leghitelesebb és legnépszerűbb katonai, geopolitikai elemzővé vált. A mára többé-kevésbé nyilvánvalóvá vált kovidos őrültségek, önkényeskedések ellen Te még cikket is írtál a Szilaj Csikóban. És abban is megvolt a Te fontos háttérszereped, hogy civil mozgolódásainkkal sikerült olyan derék hazafiakat kimentenünk a börtönből, mint Budaházy György és társai, és hogy ennek tanulságairól a magam szerzőségével és a Te szöveggondozásoddal nemrég még egy vaskos könyv is megjelenhetett.

S végezetül abban is biztos vagyok, hogy nemsokára a Petőfi-ügyben is az általunk vallott álláspontot fogja megerősíteni az élet: többé nem lesz elhallgatható, hogy költőóriásunkat az oroszok egészen Szibériáig hurcolták, s ő valójában ott fejezte be küzdelmes életét. 

Kedves Búcsúztatók!

Éva is hatalmasat küzdött életben-maradásáért. Egy héttel váratlan – bár nem súlyos előzmények nélküli – távozása előtt még azt mondta nekem: mindent elkövet azért, hogy legyőzze sokasodó testi bajait, nyavalyáit. 

Nem adatott meg neki.

De megadatott egy olyan gazdag és szép élet neki, amelytől, lám, nem szeretett volna még elköszönni. Minden fájdalmunk, minden gyászunk ellenére úgy vélem, hogy nekünk mindenekelőtt ezt az örömteli tényt kell szemünk előtt tartani, lelkünkben őrizni: minden küzdelmessége, olykor tragikussága ellenére, összességében egy szeretnivaló életet nyert Istenétől, legfőbb gondviselőjétől.

Amelyet nemcsak szeretett családja, nemcsak szeretett barátai, szomszédjai, nemcsak lelkes igazságharcai töltöttek ki, hanem fertőszentmiklósi kertjének fái és gyümölcsei, virágai, eleven madárkái is.   

Egy olyan életet élt, amelyet még a semmi kis madárkák is bőven tudtak boldogítani. Hogy tudott örülni – hogy tudtál örülni, drága Éva, kerted, teraszod kis elevenjeinek, s leveleidben, telefonhívásaidban hányszor számoltál be lelkes izgalommal róluk!

Amikor azon gondolkodtam, mit is hozhatnék Neked e végső búcsúnk alkalmából, valamiképp a madárkáid ötlöttek eszembe. Sem virág, sem koszorú nem fejezheti ki azt, ami számomra – és talán többünk, sokunk számára – voltál.

Eleven, színes, szabad madár. Aki azért mindig gondoskodott fiókáiról, szeretteiről.

Drága Éva!

Olyan áldott, jó lélek voltál, hogy könnyű lesz megőriznünk emlékezetünkben.

Isten legyen Veled, nyugodjál békében!

2025. jún. 14-én

Dombi

(Varga Domokos György)

Gyászbeszéd anyukámnak, nagymamának és Évának

Drága Anyu, Nagymama, kedves Családtagok és Barátok!

Ma itt állok, hogy mély fájdalommal és hálával búcsúzzak tőled, drága Mama. Nehéz szavakat találni, hiszen hogyan lehet néhány percben összefoglalni egy egész életet, amely tele volt szeretettel, melegséggel és emlékekkel?

Anyu, igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy a lányod lehettem. Nemcsak édesanyám voltál, hanem bizalmasom, tanítóm és példaképem is. Te adtál nekem és gyermekeimnek annyi szeretetet és biztonságot. Mindig mellettünk álltál – az élet örömteli pillanataiban éppúgy, mint a nehéz időkben.

Az erőd és bölcsességed mindig lenyűgözött. Megtaláltad a saját utadat, bármilyen kihívás is állt előtted, és megmutattad nekünk, hogy mindig van egy megoldás, amely hozzánk illik. A türelmed és nyitottságod felbecsülhetetlen tanítás volt számomra. Megtanítottál arra, hogy minden kihívásban lássam meg a jót – ez egy olyan ajándék, amely egész életemben elkísér majd.

Még mindig emlékszem, amikor kislányként egyszer rossz jegyeket hoztam haza, te pedig bátorítottál. Azt mondtad: „Tudom, hogy képes vagy rá, és legközelebb jobban fog sikerülni. Büszke vagyok rád.” Ezek a szavak mélyen a szívembe vésődtek. Meghatározták az életemet – mind a szakmai, mind a magánéletben.

Nagymamaként is végtelen szeretetet és tudást adtál unokáidnak, Matyinak és Emíliának. Együtt főztetek, sütöttetek, horgoltatok, varrtatok, kertészkedtetek, és megmutattad nekik, hogyan éljenek harmóniában a természettel.

Ezek az értékes emlékek mindig elkísérik őket. A sok fénykép és videó, amelyeket együtt készítettünk, egy szeretetteljes, boldog időszakról mesél, amelyet senki sem vehet el tőlünk.

Te egy igazi harcos voltál, Anyu – nemcsak értünk, hanem az értékeidért és a hazádért is. Az elkötelezettséged Magyarország iránt, a szívedből fakadó munkád az újságokban és könyvekben, valamint a Szilaj Csikó és Dombi iránti támogatásod lenyűgöző örökséget hagytak hátra. Remélem, hogy mindazt, amit elmeséltél és megtanítottál, továbbadhatom gyermekeimnek, hogy a szellemiséged és értékeid tovább éljenek.

Most itt állunk a sírodnál, és ez számomra és minden jelenlévő számára fájdalommal teli búcsúzás ideje. Nehéz elfogadni a gondolatot, hogy már nem vagy közöttünk. Hosszú és bátor küzdelmet vívtál betegségeiddel, de végül békére leltél. Most már nyugalomban figyelhetsz ránk onnan, ahol vagy, és az a szeretet, amelyet olyan nagylelkűen adtál nekünk, mindannyiunkban tovább él, akik ismertek és szerettek téged.

Drága Anyu, még ha fizikailag már nem is vagy közöttünk, tudom, hogy mindig velünk leszel. Érzem a közeledet, hallom a szavaidat, és látom a mosolyodat azokban a pillanatokban, amelyeket együtt éltünk át.

Köszönök mindent, amit értem és értünk tettél. Köszönöm, hogy azzá a nővé formáltál, aki ma vagyok. Szeretünk, Anyu, és soha nem fogunk téged elfelejteni.

Nyugodj békében.

Sofie

---

Az otthona nyitva állt...

Kedves Sofie, kedves Emilia és Mátyás, kedves Gyászolók!

Sofie, megtiszteltél azzal, hogy meghívtál, mondjak néhány szót Éváról ezen a szomorú, mégis emlékezetes napon. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, hogy megoszthatom gondolataimat és emlékeimet róla.

Több mint tíz éve ismertem Évát. A találkozásunk azonban nem közvetlenül történt. Norma, a párom, egy Fertőszentmiklóson tett séta során ismerkedett meg Évával. Hamarosan mély és szeretetteljes barátság alakult ki közöttük.

Éva közvetlensége, nyíltsága és embersége egy pillanat alatt magával ragadta Normát. Amikor később Norma és én egy pár lettünk – akkoriban még külön országokban éltünk –, gyakran találkoztunk Évánál, mind Bécsben, mind Fertőszentmiklóson.

Évánál lenni mindig különleges élmény volt. Az ő otthona nem csupán egy ház volt; az igazi menedék és melegség helye. Mindig tárt karokkal fogadott minket, végtelen vendégszeretettel és őszinte odafigyeléssel.

Az otthona nyitva állt családja és barátai előtt, és nemcsak egy kívülről jövő szándék vezérelte ebben, hanem egy mélyen gyökerező, természetes belső késztetés. Számára nem létezett másképp.

Éva egyik legmeghatározóbb tulajdonsága az volt, hogy őszinte érdeklődéssel fordult mások felé. Miközben a világ tele van olyan emberekkel, akik számára csak a saját életük, saját szükségleteik és problémáik számítanak, Éva nem tartozott közéjük.

Ő valóban kíváncsi volt arra, hogy mások hogy vannak, mi történik az életükben. Nem csak kérdezett, hanem figyelmesen meghallgatott, és ott segített, ahol tudott. Ezt sosem felejtem el, mert Évát mindig a segítőkészség és a mások iránti önzetlen szeretet hatotta át.

Még amikor – különösen élete utolsó éveiben – a saját egészsége megromlott, és a betegségei megnehezítették mindennapjait, akkor sem zárkózott be önmagába.

Mindig mások boldogulását helyezte előtérbe, különösen a családjáét. Sofie, rád és gyermekeidre mindig különösen nagy figyelmet fordított.

Ő igazi harcos volt, a szó legnemesebb értelmében. Mindig bátorsággal és hittel tekintett előre, sosem veszítette el a reményt.

Az utolsó harcát azonban, bármennyire is küzdött, nem tudta megnyerni.

Emlékszem, amikor a kórházban feküdt. Norma meglátogatta őt, és én is szerettem volna vele tartani. De Éva, mindig figyelmes és gondoskodó módján, azt kérte, hogy ne menjek. Nem akarta, hogy lássam őt ilyen állapotban – a súlyos betegség és a megterhelő kezelések nyomaival. Még ebben a helyzetben is másokra gondolt, nem önmagára.

Így történt, hogy az utolsó találkozásunk már a halála után zajlott le. De Éva továbbra is velem marad. A szép emlékek, a közös pillanatok és a végtelen hála, amit iránta érzek, mindig megőrzik őt a szívemben.

Kedves Éva, köszönöm mindazt, amit adtál, és azt, aki voltál. Nyugodj békében!

Trauerrede von Joarchim

---

Kapcsolódó cikkünk:

Elhunyt Hajdú Éva