Háttal a világnak – Botz Domonkos négy verse új kötetéből
Néhány éve kisebb megszakításokkal Törökországban élek, így a kötetben egy fejezetet szenteltem a kinti létélményeknek is. (B. D.)
Levél Konakliból XV.
– Látod testvér, ez az igazi csorba –
mondta a séf vállamra támaszkodva.
– Van benne csirke, csicseriborsó,
helyi fűszerek, zöldség és szója.
Elismerően kanalazom, mert
valóban remek, de mit tudja ő,
milyen a jól bezöldségelt,
kristálytiszta hazai húsleves,
milyen, amikor a néma asztal felett
koccan a merőkanál a porcelán
levesestálban, milyen, ahogy az
otthon ízei oldódnak a szájban.
De én most itt vagyok – és nem
panaszkodom –, de fáradt
mosolyom olyan, mint a levesem.
Csorba.
Levél Alanyából XX.
Tenger által határolt hajlékom
hűvösében csendes a hajnal, a
balkonon ücsörgök, az asztalon
gyűrött könyv, kávé, könnyű
szellő babrál ezüstbe
fordult hajjal.
A Toros hegység felett hajnalpír
színezi az eget, odalent az
üres utcán hártyás lábakon
vánszorog az idő, ahogy ő,
úgy én sem sietek.
Hová is mehetnék e hajnali
órán, és minek? A kihalt
parton pár girhes kutya
kószál, ők sem hiányoznak
senkinek.
Levél Konakliból XXII.
Vendégem volt az este.
A balkon korlátjára könyökölt a Hold,
csak néztük egymást. Az egyik sápadt,
megkövült arc, a másik tagolt.
Nem időzött sokáig, hívogatóan
emelkedni kezdett, szállt egyre
magasabbra, számtalan szórta
ezüstjét alant a sötét ablakokra.
Ezüstbe borult a part is, és a
sötéten fodrozódó habok, és
mire pirkadatot fogant a Nap,
eltűnt, nyomot sem hagyott.
Hogy mondjam elMindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel
Hogy mondjam el, mit férfiúi
szemérem nyelve alatt, mint
féltve őrzött kincset rejteget,
a szót, az igét, mely belőled
sarjad, ’s talán a legszentebb?
Hogy mondjam el, mit férfiként
ostobán restell az ember, mintha
csak félne kimondani a szót, mi
lehetne lánc, örök kapocs, helyette
csak hímez-hámoz, kertel.
Hozzám tartozol, mint kikötözött
karóhoz a csüngő eperszemek,
kimondom hát, bármily nehéz is,
kimondom, mint megszeppent
kisgyerek, mindig szerettelek.
Comments