HELLOPOLISZ (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Arisztid gyönyörködve sétálgatott a sósivatagban. Volt ideje megszokni a forró, porszáraz levegőt, amely a tüdejét perzselte. 

– Mennyivel jobb helyek vannak a világban! – álmodozott.

Szemét olyankor a feketepenészen nyugtatta. Boldog volt, vénülő bohóc. Elégedetten szippantott az orrfacsaró bűzbe, nagyokat köpött, beleszédült a jóleső köhögésbe. A falak ma különösen nyirkosnak, dohosnak tűntek, a kövezeten tócsákban állt a víz. A fabútorok, a ruhák parányi mozdulatokkal távolodtak, ijesztő ez a délután – rezzent össze –, démoni a neszező kárpáti vályogbarlang fénye. Itt a térerő soha nem zavart be, csak csendes nyöszörgés és havi számla volt a sávszélesség, elmúlt az esélye a felújításnak, a matekpéldákba belebóbiskoltak a pókok a falon – Gyűlöletes dögök, azok a csöndes szemlélődésben várakozó bestiák, akik évek óta nem tettek mást, csak a kedvező pillanatra várva betekertek valamit, valakit, bevakcinázták, kiszívták a vérét, kokonoztak, reprodukálódtak, egy kivédhetetlen lomha farizeusi hazugságban újratermelték magukat, mint egy végtelen székletet, a bankrendszer.

Ezt akár egy újságban is olvashatta volna, azzal: a szerző lapunk munkatársa, újságíró. Arisztid nem akart hazudni, odaírta a nevét a halott virágtetemek fonnyadt szirmai közé. Egy közeli bánya sötét humora volt ez, eszetlen panelparódia. Milyen szép – a rádió hangszórója finoman rezgett, esetlenül alkonyodott a Dunántúl deres magaslesén, a puskacső némán ásítozott.

Olyan helyesek ezek a gyerekek. Vidámak, cserfesek, kifejezetten pofátlanok, figyelemzavarosak. Betegesen rossz mozgáskultúrával, étvágytalanul ténferegnek. Alig várják, hogy betöltsön, felragyogjon a boldogság, a pixel-paradicsom, a falevél, a faszú, a bilgéc. Ezt ajándékozta nekik a rendszer, a kézfertőtlenítős, inkubátorba gyömöszölt csörtetés, a szatyorparaszt színház. Köszönet a nagyvonalú didaktikai húzásokért, az örök jóindulatért, segítségért, becsületes munkáért. Sajnos ez itt a pitiánerek világa, a tegnap kufárai órabérért izzadtak, lelkiismeret nélkül írták a sikerkrónikáikat, amit csak elbírt a villanypergamen. Nagy dolog, mégis fölkelt a nap. Az ösztöndíjak, az etika, a hit, a hazaszeretet elgurult. Nagy ügy! Árulásba csomagolt tengerparti magány, könnyen szerzett csillogás az eljövendő életben.

Kedves Egészség!

Remélem, minden rendben van Veled, mióta utoljára találkoztunk, azóta hosszú idő telt el. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, ezért csak zárójelben írom, (megszűnt az öreg marxista praxisa, évek óta lukasak a fogaink, lassan kihullanak), a fűtési szezon is okoz problémákat, mert vagy olcsón fűtünk, vagy szellőztetünk, szóval az egész család köhécsel, allergiás, asztmás, mert rohad a házunk, nincs normálisan leszigetelve, bár néhány éve lecseréltük a tetőt, de ebben a gigantikus projektben akadtak nehézségeink. Öt gyerek, öt évtized, öt diploma, egy feleség, egy Isten, egy Haza, egy Család. Szóval a bank nem a legélesebb kés a fiókban, amolyan kakukktojás. Fő, hogy élünk, reprodukálódunk, rekreációzunk, végül is ez lenne minden anya vágya, DE – ember tervez, Isten végez! Ahol sok a beteg, ott drága a gyógyszer.

Csókolunk Milliószor, az Isten tartson meg nekünk sokáig jó egészségben!

Arisztidék

Fiatalnak érezte magát, erőtlennek.  Beleborzongott az éjszakába. A börtönök elrettentő szépsége, a villogó kék lámpák, a fülsiketítő szirénák hangja tartotta benne éberen az örökké rettegő polgárt, a tanulatlan surmót, a vakolatba simuló tahót. Érezni lehetett, ahogy épültek a vaskos falak, kuszán csillogtak a szögesdrótok, köztéri kamerák, bilincsek ragyogtak, emberi sorsok strigulái sorakoztak a négyzetrácsos füzetek lapjain. Érett a lázadás, lőporszag terjengett, smasszerok szúrós tekintete pásztázta a fedélzetet. Spontán féltéglák, véres kések, kifelejtett milliárdok, zálogkötelezettek a margón, esetleg – csak kérdem: miért ne rabolhatnánk ki egy vénasszonyt, mondjuk egy magatehetetlen kisnyugdíjast?

Ostoba béke volt ez, az olcsó gondoskodásé, őrzés, védelem a tanítás helyett. Már alig beszélte valaki a nyelvet, lomhává, csoszogóssá váltak a szavak. A vitaminos harangszóba beleköltözött a valóság, borzongató gondolat a délutánokban, valakiért megint kongattak. Fogyunk, de az élet nem áll meg. A tömegben sunyi irigységgel fürkészték egymás titkait, kegyetlen tréfák csattogtak, leginkább intim álmokat űztek, mint körömszaggató hóhérok, tépték egymás zsigereit, pedig bemondták, hogy Hellopolis fejlődőképes, a legjobb hely a világon, sok-sok piaci réssel, közép-európai izomszaggal.

A kezdetek kezdetén rájöttünk a lényegre. Akkoriban még gyümölcsöktől roskadozó fák övezték a falut, (zerdzöng, vadmock) legelésző tehéncsordák, benne úgy sétálgatott az idő, mint csordogáló patak. A téeszelnök, a párttitkár, a katonatiszt, a főorvos és a hajtók a gumicsizmákban, a munkásőrön az antantszíj, a traktoron eke, mind Nagy-Magyarországról énekeltek a kocsmában. Szurtosan, szakadt tornacipőben tekertünk, csavarogtunk naphosszat. Tudtuk, hogy nincs különbség ember és ember között, csak mi kicsit kevesebben vagyunk.

2023 Horror vacui

(a szerző alkotása)