Hogyan néz ki a vereség? (Stefan Moore jegyzete)
- dombi52
- dec. 5.
- 5 perc olvasás
Eredetik cikk:
What Defeat Looks Like, By Stefan Moore, Special to Consortium News, November 28, 2025
Schiller Mária küldeménye
Ukrán katona a Donbasszban 2015-ben, a háború kezdetén.
Akárcsak Potsdamban a második világháború végén, most is az egyetlen előrelépési lehetőség az ukrán vereség feltételeinek kidolgozása. És még van idő életeket menteni, írja Stefan Moore.
Európai vezetők pánikba estek. Igyekeznek biztosítani, hogy Trump 28 pontos béketervét, amely szerintük Oroszországnak kedvez, úgy módosítsák, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek ugyanolyan beleszólása legyen, mint Vlagyimir Putyin orosz elnöknek.
Ez téveszmés gondolkodás. Akár elfogadja ezt Zelenszkij és az Egyesült Államok/NATO szövetségesei, akik több száz milliárd dollárt öntöttek ebbe a konfliktusba, akár nem, Oroszország vitathatatlanul győztes ebben a szörnyű, 14 éve tartó háborúban, amely 2014-ben az ukrán polgárháborúval kezdődött, és amelybe Oroszország 2022-ben lépett be.
Moszkva fogja meghozni a döntéseket, amikor véget ér a háború. Akárcsak a második világháború végén Potsdamban, most is az egyetlen előrelépés a vereség feltételeinek kidolgozása.
Ezek a feltételek magukban foglalják, hogy Ukrajna elveszíti a négy keleti régió – Donyeck, Luganszk, Zaporizzsja és Herszon – egészét vagy nagy részét (ami területének és népességének körülbelül egyharmadát teszi ki); a NATO-hoz való csatlakozás szigorú tilalmát, amelyet Oroszország helyesen ellenséges szövetségnek tekint; fegyveres erőinek csökkentését (a méretről tárgyalások folynak) és hadseregének és kormányának denacifikálását.
Azok számára, akik szerint ez elfogadhatatlan kapituláció, itt az ideje áttekinteni a történelmi eseményeket.
A hidegháború vége óta, annak ellenére, hogy megígérték Oroszországnak, hogy „egy centiméterrel sem fog kelet felé terjeszkedni”, a NATO Lengyelországtól a balti államokig nyomult előre Oroszország határainak irányába, és 2008-ban felkérte Ukrajnát és Grúziát, hogy csatlakozzanak a szövetséghez. Ennek a terjeszkedésnek a potenciálisan pusztító következményeire a legmagasabb rangú amerikai diplomaták is felhívták a figyelmet.
William Burns, az Egyesült Államok 2008-as oroszországi nagykövete a WikiLeaks által közzétett táviratban arra figyelmeztetett, hogy Ukrajna NATO-tagsága háborúhoz vezethet Oroszországgal Ukrajnában, és ez a jóslat végül be is igazolódott.
Az amerikai szovjet-szigetelő politika megalkotója, George Kennan már 1997-ben előre látóan figyelmeztetett, hogy „a NATO bővítése az amerikai politika legsúlyosabb hibája lenne a hidegháború utáni korszakban”.
Ezeket a szavakat nem csak hogy nem vették figyelembe, hanem a Nyugat minden lehetséges módon Oroszország gyengítésére törekedett.
A puccs
Az erőszakos puccs Kijevben, 2014 februárjában. (Mstyslav Chernov, Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0)
2014-ben az Egyesült Államok segített megszervezni egy puccsot (amelyről itt, itt és itt olvashatunk), hogy megdöntsék Ukrajna demokratikusan megválasztott, Oroszország-barát elnökét, Viktor Janukovicsot, és nyugatbarát rezsimet hozzanak létre. A nyugati média a demokráciáért folytatott népi felkelésként tálalta, de ez Ukrajnát polgárháborúba sodorta az Európához közel álló nyugat és az Oroszországgal szorosabb kapcsolatokat ápoló kelet között.
Ennek a kalandnak a legnagyobb vesztesei az ukrán keleti régióban élő orosz etnikumú emberek voltak, akik ellenezték a puccsot és külön autonóm államok létrehozását követelték. Erre válaszul az ukrán fegyveres erők és a hevesen oroszellenes neonáci zászlóaljak támadásba lendültek.
A konfliktus megoldására tett, végül azonban álnoknak bizonyult kísérlet keretében Ukrajna és Oroszország részt vett a minszki megállapodásokban (amelyeket Franciaország és Németország közvetített az ENSZ támogatásával).
Minszk többek között javasolta a donyecki és luganszki etnikai orosz régiók autonómiáját az ukrán föderációs államon belül, valamint azt a megegyezést, hogy Ukrajna nem csatlakozhat a NATO-hoz, amely szövetséget Oroszország joggal tekint egzisztenciális fenyegetésnek.
Azok számára, akik nem értik Oroszország ragaszkodását az utóbbi ponthoz, ez olyan lenne, mintha Mexikó vagy Kanada biztonsági szövetségre lépne Oroszországgal, amely lehetővé tenné számukra, hogy nukleáris rakétákat állomásoztassanak az Egyesült Államok határán. Csak vissza kell emlékezni a kubai rakétaválságra, hogy lássuk, hogyan alakultak a dolgok.
Ha a nyugati hatalmak jóhiszeműen cselekedtek volna Minszkben ezeknek a kérdéseknek a megoldása érdekében, a történelem más irányt vehetett volna. Ehelyett az európai vezetők mindent megtettek, hogy meghiúsítsák a megállapodásokat.
Később Angela Merkel volt német kancellár és François Hollande volt francia elnök nyilvánosan beismerték, hogy csak játszottak, hogy több időt adjanak a NATO-nak Ukrajna felfegyverzésére Oroszország legyőzése érdekében – egy csatát, amelyet hajlandóak voltak az utolsó ukránig vívni.
2015. február 12.: Vlagyimir Putyin orosz elnök, François Hollande francia elnök, Angela Merkel német kancellár és Petro Poroshenko ukrán elnök a normandiai formátumú tárgyalásokon Minszkben, Fehéroroszországban. (Kreml)
A 2015-ös minszki megállapodások és Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója között az ostromlott keleti lakosság nevében több ezer orosz etnikumú civil meghalt az ukrán erők kezétől, az orosz nyelv tanítása tiltottá vált, az orosz templomokat betiltották, az orosz nyelvű médiát pedig szigorúan korlátozták. (Az ENSZ Emberi Jogi Hivatala (OHCHR) szerint 2014-től 2021 végéig 3106 civil halt meg Donbasszban).
Az isztambuli tagadás
A minszki megállapodást követő visszaesés és Oroszország inváziójának mindössze két hónapja ellenére Oroszország és Ukrajna Isztambulban újabb lehetőséget tárgyalt a háború befejezésére.
A feltételek hasonlóak voltak a minszki megállapodáshoz, de éppen amikor Ukrajna alá akarta írni a megállapodást, Boris Johnson brit miniszterelnök a NATO nevében Kijevbe utazott, hogy Zelenszkijnek azt mondja, szakítsa meg a tárgyalásokat – az Egyesült Államok és Európa minden szükséges fegyvert biztosít Ukrajnának, hogy folytathassa a harcot Oroszország ellen.
Így, négy évvel később, itt tartunk. Putyin, akit kétszer is becsaptak, elvesztette minden bizalmát a nyugati vezetőkben, és nincs több ideje a játékaikra. A csatatéren Oroszország nem siet; egy kimerítő háborúban győzi le Ukrajnát, amely mára már visszafordíthatatlanul Oroszország javára dől el.
Az európai vezetők kemény beszédeivel ellentétben Ukrajnának szinte elfogytak a kiképzett katonái, az Egyesült Államoknak elfogytak a földi hadviseléshez szükséges fegyverek, amelyeket Ukrajnának adhatna, és harcias retorikája ellenére Európának elfogyott a pénze, amelyet Kijevnek küldhetne.
(Eközben a korrupciós botrányok egyre közelebb kerülnek Zelensky belső köréhez, ami ma a kabinetfőnök lemondását eredményezte.)
A tragédia az, hogy mindez – több mint egymillió ember életének elvesztése (főként fiatal ukrán és orosz férfiak, akiket a lövészárok-háború húsdarálóba vetettek), több mint 7 millió ukrán menekült elmenekülése (akik valószínűleg soha nem térnek vissza) és Ukrajna infrastruktúrájának széles körű megsemmisülése – elkerülhető lett volna.
Az a gondolat, hogy a Nyugat Ukrajna segítségére sietett, hogy megvédje a demokráciát Európa legkorruptabb és neonácikkal fertőzött országában, ugyanolyan megtévesztő, mint nevetséges.
Ez mindig is az USA/NATO szövetség által kezdeményezett harc volt, hogy gyengítsék Moszkvát, megdöntsék Putyint és visszaállítsák a Nyugat dominanciáját Oroszország felett, mint az 1990-es években, Ukrajnával mint szerencsétlen, önkéntes helytartóval.
A szovjetunió bukása után diadalmas hangulatban lévő washingtoni és brüsszeli neokonzervatívok puszta arroganciája és ostobasága volt azt hinni, hogy a hidegháború utáni világot, beleértve Eurázsiát is, saját érdekeik szerint alakíthatják anélkül, hogy katasztrofális következményekkel járna.
Végül Ukrajna vereséget fog szenvedni, de igazi győztesek nincsenek.
Ukrajnának és Oroszországnak is évekbe fog telni, mire felépülnek ennek a pusztító háborúnak az emberi és gazdasági költségeiből; Európa gazdasága romokban hever, a növekedés szinte negatív, az energiaárak háromszor magasabbak, mint az orosz Nord Stream gázvezeték megsemmisülése előtt, és a vállalatok offshore termelésre menekülnek.
Az Egyesült Államok pedig nem tud felmutatni mást, csak a háború miatti közfelháborodást, az emelkedő államadósságot és a globális hatalomként való egyre növekvő elszigetelődést.
Mint mindig, a legnagyobb nyertesek a globális védelmi beszállítók, akiknek nyeresége az egekbe szökött az ukrajnai háború és Izrael gázai népirtó háborúja kezdete óta.
Stefan Moore amerikai-ausztrál dokumentumfilm-rendező, akinek filmjei négy Emmy-díjat és számos más díjat nyertek. New Yorkban a WNET sorozatproducerként és a CBS News magazinműsorának, a 48 HOURS-nak a producerként dolgozott. Az Egyesült Királyságban a BBC sorozatproducerként, Ausztráliában pedig a nemzeti filmgyártó cég, a Film Australia és az ABC TV executive producerként dolgozott.deepl.com/en/translator – VDGy
