Hogyan teszi tönkre a magyar sajtó az életedet? Avagy: a főáramú média olyan, amilyet megérdemelsz

Tisztelt Olvasó!

Kedves Barátaim!

Népesebb családom hőn szeretett tagjai!

Jó szívvel ajánlom az alábbi kendőzetlen írást mindenkinek, aki kovidos járványunk legkezdete óta szorgalmasan igyekezett lebeszélni arról, hogy a Szilaj Csikót a magyar sajtó főáramától eltérő útra, külön csapásra vezényeljem. Ó, mennyire restelkednék most, ha akár magamat, akár bármelyik munkatársamat oda kellene képzelnem Susanszky Ivánnak a Gemišt honlapján megjelent írásában a sárga földig lehordott újságírói közé! Csak ízelítőül a mestermunka eleje-közepe, utána, akinek kedve tartja, látogasson el a tett helyszínére... (VDGy)

Hogyan teszi tönkre a magyar sajtó az életedet? [vendégvélemény]

susanszky ivan

Amikor a Gemišt – itthon gyakorlatilag egyetlenként – föltette a kérdést, miszerint melyik tesz jobbat egy magyar újság járványügyi hitelességének: ha kötelezően oltatja a szerkesztőség tagjait, vagy ha nem, akkor valószínűleg nemcsak nekem küldött ?syntax errort a belém oltott RNS-tüskeproteinből szintetizált csip. Hogy ti.:

milyen hitelességről beszélünk a magyar mainstream újságírás és a korona földolgozása kapcsán?

Bő másfél éve tart az a kéthetes szigorítás, ami ahhoz kellett, hogy ellaposodjon a járványgörbe (hogy legyen rendes karácsonyunk/szilveszterünk/húsvétunk/levihesd a kutyát pisilni este hat után). Az eredetileg hangsúlyozottan nem kötelező oltások kezdenek kötelezők lenni, és a negyedik hullámmal kapcsolatos szopatásokra, pardon, szigorításokra éppen készítik föl a – Horn Gyula szép szavával – lakosságot. Ebben a bő másfél évben a mainstream magyar sajtó oldaltól függetlenül (és majdnem kivétel nélkül), jó szokásához híven egy szempillantás alatt sorakozott föl oda, ahonnan a baksis várható. Nem, kedves olvasó, ez nem a te oldalad. Amit te adsz nekik, hogy olvasd a butaságaikat, az a zsebpénz. Tévedés lenne azt gondolni, hogy a magyar sajtó hitelessége a járvány kapcsán azon áll vagy bukik, hogy a tetszőleges szerkesztőségi munkás beadat-e magának egy oltást vagy sem; hogy ezt önszántából teszi-e, vagy azért, mert különben kirúgják. Ez tök mindegy. A magyar sajtó járványügyi hitelessége legkésőbb 2020 márciusában elillant, mintha sosem létezett volna. Ennek az okai többfélék, kezdve a nagyon nyers anyagi érdekeltségtől egészen az itthon nem szokatlan totális fogalomnélküliségig és természettudományos analfabétizmusig.

(Persze, amúgy nyilván érdemes lehet megnézni, hogy a konstans fasisztoid rinyaüzemmódban levő 444-es, telexes, 24.hu-s vagy HVG-s jóemberkedő újságírói közül ki nem oltatta be magát a nyolc darab emlékeztetővel (amikor ezt az izét írom, még csak háromnál tartunk, de én realista vagyok, karácsonyig meglesz a nyolc – tudják: tényleg csak azért, hogy idén végre legyen rendes karácsonyunk, amíg ellaposodik a járványgörbe).

(...)

Teszi mindezt a „tudomány” nevében, és a „szakértők” segítségével – ezekről persze egyébként fogalma sincsen. Azt hiszi, hogy a „tudomány” az egy ilyen izé, ami a laboratóriumokban van, onnan kihozzák ilyen fehér köpenyes emberek, és jól fejbe lehet vele baszni mindenkit, aki kellemetlenkedik (ezt nevezem egyébként Boldogkői Zsolt-féle tudományfölfogásnak). A szakértő meg – hát, szakértő meg abból lesz itthon, aki mindig fölveszi a telefont. Ez nagyon fontos, és érdemes a jövőre vonatkozóan észben tartani, mert életet és munkahelyeket menthet. Az újságírónak (ezt majdnem macskakörmöztem jó népszabis boomer módjára, de mindegy már, nem jelentenek semmit ezek a szavak: újságíró, cikkfordító, propagandista, tökugyanaz) mindig fontosabb lesz az állandó rendelkezésre állás, mint az a szakértelem – az a szakértelem, aminek a megítéléséhez ő általában sajnos amúgy is túl buta. Abból lesz egy adott téma szakértője, aki mindenhova elmegy, mindenhova nyilatkozik, olyan dolgokat mond, amit jól ki lehet tenni címbe vagy Facebook-kiajánlóba, és nem kéri be a nyilatkozatát ellenőrzésre (azzal is csak megy a drága idő). Így lesz Zacher Gábor toxikológusból járványügyi szakértő, Boldogkői Zsolt biológusból járványügyi szakértő, Merkely Béla kardiológusból járványügyi szakértő. A háromból az egyik részegekhez és a kábítósokhoz, a másik mikroszkópokhoz és a vírusok fehérjeburkához, a harmadik meg a szívbetegségekhez ért. De ez nem zavarja a magyar újságírókat. Ezért tudja pl. Zacher Gábor toxikológus másfél éve telerettegni a hazai médiateret járványügyi kérdések kapcsán. Pedig hát Zacher Gábor véleménye járványügyi kérdésekben egészen pontosan annyira releváns, mint Bakó Bea fogorvosának a véleménye (aki egyébként, ebben biztos vagyok, kitűnő fogorvos és nagyszerű ember, utólag is elnézést tőle, hogy belerángattam ebbe a szomorú históriába). Az egyetlen dolog, amit pl. Zachertől kérdezni szabad, az az, hogy január elsejére virradóra hány tinilányt vittek be az elvonóra bemindenezve, vagy hogy hány alkoholista van Magyarországon, és mit lehetne ezzel csinálni. De ott van Boldogkői Zsolt is, akinek egészen pontosan annyi köze van az orvostudományhoz és a járványügyhöz, mint bármelyik másik tetszőleges biológusnak. A doktor előtag a neve előtt nem azt jelenti, hogy ő betegeket gyógyít. (Ráadásul, ahogy a kitűnő Hont András a napokban írja: hazudik is, ha épp úgy tartja kedve.)

Amire alapozva a kedves olvasó rettegésben töltötte az elmúlt bő másfél évét, és szó nélkül hagyta, hogy becsicskítsák, bezárják, tönkretegyék, és megtagadják tőle a legalapvetőbb jogait is, az se nem tudományos, se nem újságírás.

Mert eleve nincs olyan, hogy „a tudomány”. (...) A tudomány nem egy bunkósbot, amit forgatva elejét vehetjük minden kellemetlen kérdésnek. Még akkor sem, hogyha Boldogkői Zsolt szeretné ezt hinni. A tudomány igazából pont hogy folyamatos kérdezés. Ennyiben kicsit hasonlít az újságíráshoz. Meg – most már – annyiban is, hogy az újságírók és a víruscelebek ugyanúgy nem szeretik a kérdéseket. Amikor például a Kemenesi olyat szól az Indexen, hogy „nincs kormány, amely bevállalná, hogy kétes eredetű szert adasson be nekünk”, a vele interjút készítő ember nagyokat bólogat, ahelyett, hogy visszakérdezne, hogy ebbe az optimista szemléletbe hogyan illeszkednek a Tuskegee-kísérletek, ahol az amerikai járványügyi központ (CDC) és az Egyesült Államok Közegészségügyi Szolgálata (USPHS) közösen szifilisszel fertőzött meg négereket (a tudtuk nélkül), hogy egy laza negyvenéves kutatást lefolytassanak? Vagy hogy hogyan lehetséges, hogy a jelenlegi vakcinabizniszben is vastagon érdekelt Johnson & Johnson évtizedekig árulta azt a hintőport, amiről pontosan tudta, hogy rákot okoz a benne levő azbeszt – oké, ezt nem a kormány csinálta, de nem is nagyon tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. De nem kell olyan messzire visszamenni az időben. Itt van például a masszív orvosi asszisztenciával létrehozott amerikai opioidkrízis, aminek a gazdasági és egészségügyi hatását még beláthatatlanul hosszú ideg nyögni fogják az érintett amerikai régiók és családok. És amire az idén a négy érintett cég (köztük a vakcinabizniszben érdekelt Johnson & Johnson) kiperkál huszonhat milliárd (!) dollárt, hogy a pereket rendezze. Vagy – hogy térben is kicsit közelebbi sztorit említsünk – ott van a nyugatnémet thalidomidbotrány, aminek "köszönhetően" több mint tízezer csecsemő született rettenetes deformitásokkal (tényleg, aki a képekre rákeres, csak saját felelősségre), és negyven százalékuk a születés után röviddel meg is halt. Teljesen legális, recept nélkül kapható hányáscsillapító és nyugtató volt, amit jó szívvel ajánlottak terhes anyukáknak, hogy a reggeli rosszullétet enyhítsék. Rettenetes magzatkárosító hatása is volt, de azt akkor elfelejtették vizsgálni. Akkoriban az engedélyezés ugyanis még nem volt olyan szigorú, mint a covidvakcinák előtti időkben. (Egyebek mellett pont az ilyen botrányok miatt alakult ki az a szigorú engedélyezési protokoll, amit a covidvakcinák kapcsán nagyvonalúan elengedtek. De persze az az alufóliasisakos konteóhívő, aki megvárja, míg lesznek hosszútávú kutatási eredmények a vakcinák mellékhatásairól.)

Ezeket mind meg lehetett volna kérdezni bármelyik víruscelebtől, ha másért nem, hát a tudományos kíváncsiság kielégítése végett. De ezeket egyszer nem sikerült megkérdezni az elmúlt bő másfél évben.

Ugyanis, akik tudományos újságírással foglalkoznak, nem tudják, mi az a tudomány, és hogyan működik. Azt sem tudják, nincsen olyan, hogy a „tudós” eleve és ab ovo nem korrupt, nem megvehető, és minden vitán fölül áll. (Ezt egyedül Boldogkői Zsolt gondolja, neki ajánljuk szíves figyelmébe az „orvosok a cigizés mellett” kampányokat a régi szép időkből, amikor még tudomány volt a tudomány.)

Nincsen légüres térben, minden társadalmi és gazdasági és szociális összefüggéstől érintetlenül dolgozó tudós. A nagybetűs tudomány rendkívül pénzigényes dolog, minél nagyobb betűs, annál többe kerül. A tudós dolga, hogy a tudományára megszerezze ezt a pénzt. Ha a big pharmának kell érte csontig benyalni, akkor benyal a big pharmának csontig. Ha óriásplakáton kell mondani, amit a megrendelő kíván, akkor ott mondja.

A tudósok nagyon is esendő, pénz- és hataloméhes emberek, akik sok esetben pontosan tudják, hogy egy-egy nyilatkozatukon sok tíz-, százmilliós kutatási pénzek, könyveladások, felkérések múlnak. Normális esetben arra (is) van a sajtó, hogy ezeket az elfogultságokat, korrupciós pontokat földerítse. (...)

Amikor Merkely Béla olyat mond, hogy „ha most 8 millió adag AstraZeneca-vakcinát hoznának, és beoltanának vele mindenkit, akkor három hét múlva már nyoma sem lenne Magyarországon a járványnak”, akkor ezt nem úgy kell lehozni, mint tudományos tényt, vagy hírt, hanem megnézni, hogy Merkely professzor úr mennyi pénzt csinált abból, hogy ő ilyeneket mond. És ha valaki már megnézte helyettünk, akkor meg pláne nem úgy tenni, mintha ez az ember nem azért mondana dolgokat, mert az üzleti érdeke úgy kívánja.

Amikor a Pfizer sajtóosztálya kiküldi, hogy „hatásos és biztonságos a vakcinája az 5-11 éves korosztálynak is” akkor azt nem kell lehozni hírbe, mert az nem hír, hanem sajtóközlemény. Amikor a WHO-ról (ami – szemben azzal, amit itthon szeretnek hinni – politikai és nem szakmai szervezet) kiderül, hogy Kína zsebéből nyugtatgatta a világot a covidhiszti első időszakban, vagy kiderül, hogy valamikor 2020 folyamán szép csendben megváltoztatták a nyájimmunitás évtizedek óta elfogadott és használatos definícióját, hogy igazodjon a kurrens, vakcinafetisiszta korszellemhez, akkor a magyar sajtónak ez föl se tűnik (azt sem tudják, hol kellene utánanézni). Ez a magyar újságírót nem befolyásolja abbeli hitében és meggyőződésében, hogy a WHO egy tudományos, szakmai szempontból patyolattiszta szervezet. Sőt, továbbra is olyan nagy örömmel vetődik mindenre, ami a szervezet propagandaosztályáról kijön, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. (...)