top of page

Jó rájárni naponta új kötetekre – Eger vendége volt Fucskó Miklós költő


Gavallér János

Hosszú tervezgetés után végre ellátogatott az egri verskedvelők körébe is a mai nemzedék egyik jeles költője, Fucskó Miklós, akit dr. Ködöböcz Gábor József Attila-díjas irodalomtörténész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi és Művészeti Kar Irodalomtudományi Tanszékének docense mutatott be a Bródy Sándor Könyvtár Megyei és Városi Könyvtárban.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Nyírbátori járásban, egy manapság ezer főhöz közeli kistelepülésen, Penészleken született 1961-ben. Újságíró, lap- és könyvszerkesztő. 1982-ben Debrecenben alkotóstúdiót hozott létre Csomópont néven, majd művészeti szerkesztője lett az Egyetemi Élet című lapnak. 1991-ben fejezte be teológiai tanulmányait a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. Alapító szerkesztője és versrovatvezetője volt a rendszerváltás után működő szentendrei Folyam című folyóiratnak. 2007-től alapító-főszerkesztője a Budakalászi Hírmondónak, amelyet 2012-ig szerkesztett. Írt mesekönyvet (Évország), portrékönyvet (Az „agykápráztató” Nemere István), útikalauzt Szentendréről (Ékszerdoboz a Dunakanyar szívében). Eddig megjelent válogatott verseskötetei: Próbazuhanás (1989), Édenkerthelyiség (2020). Huszonnégy évig élt Budakalászon, majd Leányfalun talált otthonra, ahol jelenleg a Szószabó Stúdió vezetője. Négy gyermek édesapja. Négy évtizede jelennek meg publikációi, versei folyóiratokban, antológiákban, többek között az egri Agria folyóiratban is.


Több könyved elolvasva úgy tűnik, hogy egy hungaricum-specifikum vagy. E tarka, zegzugos, acsarkodó világban – a kishazában is – kevesen olvasnak költőket, pedig olyan személyiségeket, mint te is vagy, önvédelemből, lélekerősítésül is lapozgat az ember.

– Megtisztelsz, ha így gondolod. Hódít a digitális világ, egyre kevesebben vesznek könyvet a kezükbe, így csak remélni tudom, hogy utat talál a nyomtatott szó is, ami az én generációmnak az igazi varázslat. Lassan elfogadjuk, hogy létezik online „megjelenés”– bár igen híg és erősen megválogatandó közeg ez –, valódi közlésnek még sokan a nyomtatott betűt tekintjük.


Az Egerben bemutatott, 40 év terméséből összeállított Édenkerthelyiség a második válogatott versesköteted. Indulásod néhány állomását vázold fel, kérlek!

– Már gyermekkoromban foglalkoztatott a versírás. Penészleken, ahol születtem, ez amolyan csudabogárság lett volna, mert akkoriban úgy tartották, hogy az az ország legszegényebb települése, a megélhetés napi küzdelme mellett pedig a verscsinálás hóbortos luxus egy tisztes parasztember szemében, ahol a relatív jobblét látható mércéje, hogy gőzölög-e a trágyadomb az istálló előtt, mint nálunk is akkoriban. És milyen észszerű, természetes ez! Az akkori Új Magyar Lexikon szerint: „Penészlek önálló tanácsú község, lélekszáma 5500 fő, valamennyi görög katolikus”. 1968-ban a Valóság folyóiratban Végh Antal írt az ottani kilátástalan szegénységről Állóvíz címmel szociográfiát, Mocsár Gábortól megjelent utána, hogy „Szabolcs-Szatmár megye Magyarország Szicíliája”, majd Darvas József írt a falunkról egy A térképen nem található című drámát, amit a miskolci színházban mutattak be, 1977-ben pedig a Gulyás testvérek (Gyula és János) elkészítette a Vannak változások című műfaji alapfilmjét, tulajdonképp arról, hogy nincsenek (jelentős) változások.

Ebből a térképen sem létező közegből gyerekként kerültem Debrecenbe, hogy taníttatni tudjanak a szüleink – akik egész életüket gyermekeikre áldozták –, ahol aztán (az Alapművelet és a Vérképlet című sárvári-budapesti antológiák után) 1986-ban az Alföld Stúdió Küszöbök című antológiája teremtett nagyobb lehetőséget a bemutatkozásra. Innen indul az irodalommal való „bűnszövetségem”, ami – két évtizednyi látszatszünet után – a mai napig tart.

Tizenéves koromban volt egy rossz szokásom, hogy az éjjeli lámpa mellé tettem egy füzetet, meg egy tollat. Előfordult, hogy azt álmodtam, írtam egy verset, s reggel, mikor felébredtem, ott láttam leírva. Volt úgy, hogy kitéptem egy ilyen kéziratot szerdán, bevittem a szerkesztőségbe, és a szombati számban megjelent. Ez valahonnan fentről diktált vers volt, semmit hozzá nem tettem. Ilyen különös fogantatású versek ma is meglepnek olykor…


Agyalás-irodalomfellegvárunkban nem látom, hol van az analogikus gondolkodásnak az a remeklése, hogy csak jó verseket támogassunk. Kiválónak induló hitel-es folyóiratok ma már Szabolcska-szintű versfaragványokat közölnek. De hiszik is, hogy azok versek, vagy csak a haver ki-betölt valamit, és azt közölni illik? Úgy tűnik, nem a műremek remekmű a cél, hanem a botorkálás-tudat homályos kilöttyintése. Ez a ma líra-próza fellegvárképlete?

– Nem biztos, hogy értelek, mert sok remek próbálkozás látható még az általam kevéssé kedvelt slam poetry előadói költészetben vagy vizuális hang-kép happeningekben is. Meg persze, ott is a bóvli. Van „sokféleség” a mai „szöveggyártásban”, kétségtelen – ha az eufémia szmájlival kifejezhető lenne, akkor most duplán az állna itt –, de valamikor szerkesztőként dolgom volt ügyelni arra, hogy oldalaimon olyan írások jelenjenek meg, amelyek évtizedek múltán is vállalhatók (s talán ez így is történt a mai publikációs tereknél nagyobb arányban), mára csak a magam-írta (vagy a rólam írott) szövegekre áll ez az önmérték. Az olvasáshiányos – vagy inkább a digitálisan túlírásos, túlpublikált – Magyarországon természetesen sok minden megtörténik. Ilyenkor én ferdítek-fordítok, kitalálok egy példaköltőt, és helyettük írok.


– Ilyenkor te vagy például Seng Thu Chek?

– Seng egy – nagyon is valóságos – fiktív figura, s elképzelt gondolatainak lenyomatai a versek – így valójában inkább műferdítések. Úgy szoktam mondani hallgatóimnak, hogy egy Krisztus idejében élő parasztköltő volt. Német nyersfordításban maradtak fenn a költemények. Ezekből dolgozom én, próbálom rekonstruálni Seng verseit, a szöveget és a csak rá jellemző formát. S amikor már látom, hogy e mesét elfogadják a hallgatóim, akkor bevallom, hogy Seng egy nem létező költő, akit én találtam ki, s remélhetően még lesz annyi időm, hogy megírjam, kiadjam – mindössze ötvenkét versnyi – teljes életművét.


– Nem kontinentális jelenség, amit a költő tesz, hogy kezébe miket vesz. Számomra valami ősi indiánének gyűjteménye ez, mély és mintha rovásírással lenne lejegyezve. Kiváló találmány, hol egy életmű gerendái állnak össze.

– Nem idegen dolog, hogy mások nevében írnak költők verseket. Fiatal koromban is kitaláltam ilyen-olyan írókat, kötőket, kubait, görögöt, arabust, franciát, kínait, akik nevében én írtam tiltakozó verseket, bölcselkedő tanításokat, mert akkoriban másképp nem lehetett volna.


– Többször írtál álnéven.

– A gondolat szabadsága akkor is isteni-emberi adomány, ha a közlésé – kis mulandó hatalmacskákkal megnyomorított, esendő emberek által – korlátozva is van. Ezért (is) írtam sokszor álnéven. Amúgy a hatalom gyakran nagy métely, lepányváz, elveszi a szárnyalás szabadságát attól, akinek megadatik. De csak önmagától, s nem a másiktól, akit korlátozni igyekszik. Teremtőnkkel szembeni alázatunk az írással szemben is alázatossá tesz, aminek hiányában nehezebben születhetnek jó művek. A magát dédelgető hatalommal szemben azonban ez az erős alázat lázad.


Megérkeztél, költő lettél. Költő, író, szerkesztő, könyvkiadó? Mi vagy te? Ki vagy te?

– Újságíró, lap- és könyvszerkesztő, művészeti szerkesztő és kiadó igen, s csak mert írok, hát író is, de nem vagyok költő. Ragaszkodom a megmérettetés sorrendjéhez: az alkotó halála után derül ki, költő-e valójában. Versíró vagyok. A költő az (lehet), aki már nem él. Még élek.


– Szakmád gépésztechnikus. Miért nem mentél egyetemre?

– Az Újságíró Szövetség meghirdetett egy országos tehetségkutató pályázatot, az első tíz automatikusan felvételt nyert az újságíró iskolába. Talán 1138 írásmű érkezett be, a sikerlistán a hetedik lettem. De akkor még csak harmadikos gimis, 17 éves voltam, s hiába mehettem volna felvételi nélkül újságírást tanulni, még le kellett érettségiznem. Közben azért ennyi idősen, az országban akkor a legfiatalabbként, kaptam egy tudósítói igazolványt. Munkám közben bepillanthattam a titkos jelentésekbe, belső terjesztésű kiadványokba, jegyzőkönyvekbe, amiket meg akartam írni, de megtiltották. Tudtam a mocskokról, de az információkkal nem tehettem semmit. Ettől idegösszeomlást kaptam, s amikor már mehettem volna zsurnaliszta-képzőbe, elment a kedvem az egésztől. De mégsem bírtam ki a nyomtatott betű nélkül, írtam a megyei lapba, s mivel nem volt akkoriban ilyen képzés Debrecenben, huszonegy évesen alapítottam egy újságírókat képző/előnevelő kurzust, ahol újságírást, műfajelméletet és sajtóetikát kezdtem inkább tanítani, amit aztán kiváló kollégám, Juhani Nagy János vett át tőlem, és folytatott, míg Tóth Dénes a MÚOSZ és a KLTE felkarolásával megalapított egy debreceni újságíró stúdiót.


– Úgy tanítottál, hogy nem volt végzettséged?

– Igen. Részben a MÚOSZ akkori tankönyveit használtam, ahol meg nem értettem egyet azokkal, ott volt egy saját sajtóetikám, ami talán ma is helytállóbb, mint az általánosan elfogadott gyakorlat.;-). De később megszereztem a papírokat újságírásból és kiadványszerkesztésből, így van több szakmám, amit gyakorlok is, szemben a gépészettel, amit meg soha. Ámbár az egész írás úgy kezdődött, még gimisként, hogy bementem a szerkesztőségbe, hogy rovatvezető szeretnék lenni. Nem dobtak ki az ajtón, ami Sehonnanból jött Senkise parasztgyerekként meg is lepett. Első interjúmat Cseke Péterrel készítettem. Aztán a Beatrice jött. Elég jól kerestem gimnazistaként. Akkoriban a flekkenként ötven forintból háromszor lehetett megebédelni a Szabadság étteremben, s egészen jó sordíjat fizettek a versekért, de nyaranta a konzervgyár hűtőkamrájában is dolgoztam, így meg is írtam egy cikkben, hogy én okoztam az országos fagylaltmérgezést (mert utasítást kaptam a szavatossági idők átcímkézésére). A nyomdafesték szaga megcsapott, nem tudtam szabadulni többet.


– Említs neveket, kikkel dolgoztál?

– A Hajdú-Bihar Megyei Naplónál Bényei József volt a főszerkesztő. Boda István mutatott be neki – és a lap versrovatában is tizenhét évesen –, mint fiatal, pályakezdő költőt. De ott dolgozott a kiváló Gábor Zoltán és Niklai Ádám is a versrovat vezetőjeként később. Legelső ott közölt versemben olyan kifejezést használtam, hogy azonnal eltiltottak a publikálástól fél évre. Ez jó belépő volt ahhoz, hogy a helyi irodalmárok java befogadjon.


– Akkor még minden lapban volt kulturális rovat hétvégeken.

– Jöttek a fiatal pályakezdő költők a föld alól is, ami egy egyetemvárosban természetes, de nem volt elég a szombatonkénti lapfelület, hogy megmutatkozhassanak. Kértem a főszerkesztőt, hadd csinálhassak nekik egy másik rovatot. Elfogadta az ötletemet, ezért szerdánként pályakezdő költőknek szerkesztettem rovatot. Így sok barátra tettem szert, akik azóta kiváló irodalmárok lettek. (Ma saját szerkesztésű kulturális mellékletük nincs ezeknek a lapoknak.)


És szerkesztőségi ülések a kocsmában…

– Azok voltak a kihelyezett ülések, de inkább már az Egyetemi Élet rovatvezetésének idején tartottunk hajnalig tartó lapzártákat, amikkel a vendéglátóipar fejlődését és stabilitását erősítettük honfiúi áldozatvállalással, záróra után is, hajnalig. Ilyen volt a Régi Vigadó, a Rózsakert vendéglő és a Leveles csárda leggyakrabban.


Egyik ilyen volt az Édenkerthelyiség?

– Az a Szabadság étteremnek kerthelyisége volt, utóbb neveztem el így magamban.


– Lépjünk be, lássuk, mi maradt belőle!


Belépés az Édenkerthelyiségbe


– Jelenünk, múltunk számos pillére az Édenkerthelyiségbe torkollik, ami mégiscsak egy megtartó ereje a világnak, ahová inni jártak, jártunk és megtámaszkodtak/-tunk rajta. Debrecenben volt szerencsém megismerni ezt a kört, többükkel Nyíregyházára is átrándultunk, s tevékenykedtünk az Antall István–Ratkó József által életre hívott Hangsúlyban. Aztán a barátok szétszéledtek az országban, s többen, állandósult lépésekben, átköltözgettek a túlvilági írók asztalához. Nem biztos, hogy minden versolvasó tudja, hol van az Éden és hol a Kerthelyiség.

– Az Édenkerthelyiség a debreceni Vörös hadsereg útja – előbb és később a Piac utca – emblematikus vendéglátó objektuma a Nagytemplom és a Csonka templom között, ahol a lendület és a vágy termőre fordult a kortárs helyi költőtársakkal való tartalmas beszélgetésekben. Krúdy által is íróhelyként használt Szabadság étterem, fogadó. Ma a helyén egy belga pub működik. A negyvennégy évesen elment kiváló költő, Gábor Zoltán is gyakran ült ott egy nagy korsó habos és nyárfavirágnyálas sör mellett. Ennek az asztaltársaságnak alapszabálya volt: csak olyan ember foglalhatott helyet, akit már legalább egyszer eltiltottak a publikálástól. Nekem első helyi megjelenésemtől alanyi jogon, s később többszörösen is kijárt az asztalfoglaló megtiszteltetés. Körbeültük Ratkó Jóska asztalát, akitől morálisan nagyon sokat tanultam.


– Az Édenkerthelyiség-kötet borítója a debreceni Szabadság étterem kertje. Kik voltak a költőpéldáid Debrecenben?

– Lehetne az is, de látszik, hogy az interjú előtt nem beszéltünk össze, mert a hátsó borítón a szentendrei Bükkös-patak hídja alatti part van, a címlapon a mellette lévő evangélikus templom kereszt alakú ablaka egy haikuval. Ez a válogatás negyven évének másik végső szakasza. Újabban oda járok ebédelni a közeli kifőzdébe, ahol szintén sok alkotó ember – főleg zenész, festő – fordul meg, s korábban a városban voltam szerkesztő a Folyam folyóiratnál.

De kérdésedre visszatérve: a Napló szerkesztőségében mentorom és kollégám volt Niklai Ádám, aki nemesi származású ember, báró Zech-Colbert, ízig-vérig költő, valamikor Ladányi Mihály albérlőtársa Miskolcon (vagy Ózdon?), és a felvágottat is hexameterekben kérte a szerkesztőség közelében lévő hentesnél.


– Dedikált kötetét fő helyen őrzöm, az Előjelek kötetéből Mensáros Lászlóval, Szabó Violával 1984-ben, halála előtt egy évvel, előadóestet készítettünk, majd a ravatalánál az Előjelek verset mondtam el. Jó tollú ember volt.

– Ezen túlmenően remek munkatárs és barát is. Nekem azt az előszerkesztői feladatot adta, hogy olvassam, rostáljam át a kéziratokat, s csak azokat adjam át neki, amiket én már elolvasására ajánlottnak tartok, ő meg azt közölte az újságban, amit ezekből kiválogatott. Ádám bátyám, aki négyszer halt meg, érdekes személyiség volt. Ötödik, beteljesült halála után, Gábor Zoli, az ugyancsak nagy tehetségű költő lett a versrovat vezetője. Szomorú párhuzam, hogy mindketten Könyvhéten haltak meg. Gábor Zoli 42 évvel ezelőtt. S mivel idén van születésének 85. évfordulója, méltó lenne megidézni emlékét legalább szeretett városában.


– Menjünk vissza kicsit az Egyetemi Élethez. Vezettél egy Csomópont nevű alkotóstúdiót, amivel kivívtad a hatalom haragját. Mivel, miért?

– Nem tudom, nem is értem, sosem láttam be, hogy mi rosszat tettem. De ez még az Egyetemi Élet előtt volt. Talán mert sikerült egy alkotó csapatba, csomópontba szerveznem a különböző művészeti ágak – fotó, film, képzőművészet, zene, dráma – tehetséges fiataljait Hajdú-, Borsod- és Szabolcs megyéből Debrecenben, aminek nagy támogatója volt Nagy László János, az újkerti művelődési központ igazgatója, az amatőrfilm szövetség akkori elnöke – máig hálával gondolok rá –, aki ingyenesen helyet adott összejöveteleinknek és kiállításunknak. A Szabad Európa Rádió bizonyára minden alantas szándék nélkül túldicsért.


Ami kitermelte a hatalom haragját.

Másfél évre elvittek egy büntető századba. Mielőtt onnan megszabadultam, Tóth Dénes felajánlotta, hogy az Egyetemi Élet folyóiratban vezethetem a művészeti rovatot, amit Új Főnix néven indítottunk el, mivel a város címerállata a hamvaiból újjászülető Főnix madár, s gondoltam, tiszteljük meg az engem oly gondos figyelemmel szerető várost… ;-)


Ajándékként hullt az öledbe, tehát lágyszívű szerkesztő lettél.

Olyannyira, hogy másfél kiló kéziratból másfél dekányit fogadtam el közlésre. De sok volt a teleírt papír akkor is, s nekem az volt a dolgom, hogy jó művek legyenek az általam jegyzett oldalakon. Ez volt az újság, a szerzők és az olvasók érdeke is, hogy a művek mértéke mérje az alkotókat. Nem voltam tévedhetetlen, lehet, esetleg nem közöltem arra méltót, amiért bánkódni fogok élethosszig. Ennek ellenére sok jó emberre tettem szert, elnyertem többek között Szénási Miklós, Vitéz Feri, Csontos János barátságát. Sajnos János nagyon korán ment el és tépett ki belőlem egy darabot, míg másokat, akiket közöltem, úgy felszínre dobott jó sorsuk, hogy praktikusnak látják közös dolgainkat elfelejteni vagy letagadni. De örülök sikerüknek!


– E kötetedben is van Csontoshoz írott költeményed. „Ebben a semmiresincsidő időben élek / Pontatlanul közlekedő évszakokban ázok / Mint nagykabátot, kinőttem már a létet / S vonnám magamra, ha reszketek, ha fázok. /…/ Takarjátok el szemem, mint a bűnözőkét / Ne vizslassák szégyenmart arcomat a népek / S bocsássatok meg elbotlott szándékaimért: / Földre rogyva, épp az Éggel beszélek…”


– Ez a szigor a te írásaid elfogadásánál is működött?

– Én félévente írtam, írok 3-4 verset, ami ajándék, mint a vágyott lénnyel/lánnyal a végre beteljesülő nász. Volt, aki naponta írt ennyit. Sokan hozták, küldték a kézirathegyeket, nem tudtam, hogy mondjam meg nekik, hogy csak azt a verset kell megírni, ami nagyon nem engedi magát megíratlanul hagyni. Magammal szemben voltam a legszigorúbb. 1989-ig szinte minden versemet – na, jó, úgy öthatodát – elégettem. De ami megmaradt, az mind meg is jelent.


– Sajátos szerkesztői módszer, meg kell hagyni. Az ízléses, elegáns külső már puszta megjelenésében is fajsúlyos tartalmat ígér. Kicsit vékony ez a kötet, nem?

– Nem kilóra meg gerincvastagságra mérik a könyveket. Gerinccel mást mérnek. Kilóra meg az iskolai papírgyűjtésnél lehetsz helyezett. A kötet 151 oldalon 101 költeményt tartalmaz. Így egy működő, dinamikus és nagyon kihívó monodráma is (amit tőled tudok), amelyben lehullnak egyes díszletelemek, újak épülnek, és mindvégig feszült figyelmet igényel.


– Ki van bélelve gyönyörű romantikus vallomásaiddal is. Szeretethimnuszban komponált, mély érzelmi lágékat megmozdító, de humorban sem szegény mű ez, amiből nem maradhatott ki egy érett férfiember visszafogott szerelmi lírája, a természet imádata sem. Ezzel intenzív és gazdag irodalmi élmény lehetőségét nyújtod az olvasónak. Professzionális, nagy ívű és lélekmozgatásban igen gazdag alkotás.


– Mindig kísérletező típus voltál.

– A forma jóleső kihívást jelent. Ha szonett, hát legyen szonett, ha Villon lelkivilágába kellene belebújni, hát legyen ballada.


És írtál egy Villon balladát.

– De ez a Villon nem François, hanem Nicolas.


A híres emberek táborában van ilyen nevű személy.

– Igen? Nem tudtam. Tehát megvan a kockázata a ferdítéseknek és a kitalált szerzőknek is.


– De ettől ez a ballada a kötet 83. oldalán igazi remekmű. Ami fontos, hogy Villon-balladát írtál, s talán nem véletlenül, hiszen ott lelkesedtél magad is Csengey Dénes Villon bemutatója körül, melyet Jancsó Miklós rendezésében vittem színre, majd visszaköltöztünk vele Debrecenbe.

– Villon és Csengey is nagy adomány és persze hiány is az életemben. Dénest kedveltem emberként is, Jancsót személyesen nem ismertem, talán ha egyszer keveredtünk egy színházi társaságba a színészklubban.


– Fucskóról azt hitte az ember ott Debrecenben, hogy Csengey módra egyszer majd fellázad, de ő nem lázad, csak perel a korral, teszi, ami íróember dolga, üzenetet hagy, korrajzot ír az utókornak. Tehettél volna többet a közélet porondján? Talán így van ez rendjén, mert a nagy lázadók korán halnak, mint egyik költőbarátunk, kihez írtál több verset: Csontos János.

– Na, azért voltak ott felismerhető jelek rajtam is, hogy fészkelődöm abban a világban, de Csontos Jancsi meg én se duhajkodtunk a nagy lázadásban. Sőt, még az „utókorra” se nagyon gondol az ember, amikor igyekszik hiteles lenyomatokat hagyni jelenlétének arról a két négyzetméteréről, amit igyekszik a lehető legjobban és méltón „hadonászásával kitölteni”.


– Amikor Debrecenben játszottam, több letiltásodról is hallottam.

– Jók az ismereteid. Szerencsére nem tiltottak ki minden országos sajtóból, megkerestem vagy így, vagy úgy a még járható utakat.


– Hiánymegélésed is specifikus.

– Csengey Dénes, akivel sokat beszélgettem egy Gyöngy nevű presszóban, azt írta a Villonról szóló monodrámájában: „Ahol mindenki belesiketül saját fennhangú imádságába, kinek van ott füle az Isten szavát meghallani?” A hiány ad reményt a költészet túlélésére. Sosem volt célom provokatív módon megszólítani az éppen regnáló rendszert, de tudattalan őszinteségemben bizonyára elkövettem olykor efféléket.


– Iskolás éveidben kiegyensúlyozott személyiség voltál?

– Cseppet sem. Jelentkeztem az iskolai énekkarba, mert a tanárnő nagyon toborozni akart tagokat, előtte énekelnem kellett egy népdalt. Alighogy elkezdtem, a tanárnő azt mondta, fel vagyok mentve az énekórák látogatása alól. Testnevelésből is, magyarból is felmentést kaptam a gimi utolsó évében, így volt három lyukas órám. Ezt persze kihasználtam arra, hogy közben elmentem az egyetemre meghallgatni Szuromi Lajos irodalomtörténész professzor egyik-másik előadását, s épp visszaértem a következő órámra.


– A szavak bűvkörében és a könyvek rabságában élsz.

– Amikor a Kossuth Egyetem könyvtárában dolgoztam, kétmillió könyv volt körülöttem. Fel kellett ajánlanom a duplum példány fölötti köteteket más könyvtáraknak. Ha nem vitték el, azokat be kellett zúzni, mert nem volt hely a raktárban. Úgy nyertek menedéket például Petőfi első publikációi is az 1848-as Honvéd című lapból, amik a Szikgáti úti zúzdában végezték volna, hogy arra bicikliztem guberálni, mielőtt megérkezett az autó a megsemmisítésre szánt kötegekért. Kölcsönadtam valakinek egy előadásra harminc éve, s azóta nem kaptam vissza. Az ajándékozás legdiszkrétebb módja, hogy kölcsönbe adsz valakinek könyvet… – mondta Papp Márió. De közel kétszáz kötetet szerkesztettem, lektoráltam, tördeltem, terveztem, fülszövegét, előszavát, részletét írtam vagy valami módon bábáskodtam világra jötte körül azóta.


Budapest meghódítása


– Debrecen után új korszak kezdődött az életedben, Budapest meghódítása.

– Nem vagyok egy nagy hódító. Egy munkásszállón kezdtem népművelőként a budapesti életszakaszomat, mert a Kossuth kiadó központjában nem lehettem szerkesztő párttagság nélkül, csak a debreceni kirendeltségen munkálkodhattam a kiadó terjesztési ügyeiben, s ott is bizonyára véletlenül, de rendszeresen buzdítottak a pártfőiskola elvégzésére. A pesti munkásszállói kitérő után szabadfuldokló lettem, a személyi igazolványom szerint: szabadfoglalkozású író. A budai vár alatti, Attila úti lakás, ahol Kun Árpáddal és Csontos Jancsival is laktam, persze külön szobában és más időszakban, valóságos átjáró ház lett, sok irodalmárral, kezdővel, haladóval és befutott alkotóval.


– Mozgalmi munkád is lett.

– Mozgalmi? Politikai semmiképp, de szakmai-szervezeti igen. Mezey Katalin kezdeményezésére és még a munkásszállói korszakomban történt telefonos meghívására, Jókai Annával, Göncz Árpáddal, Pálinkás György költővel megalakítottuk az Írók Szakszervezetét a Gorkij fasorban, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének székházában. Mindjárt egy kalap alatt létrejött az Írók Tanácsadó Irodája is, amelyből a Széphalom Könyvműhely kiadó alakult hamarosan, itt kezdtem könyveket szerkeszteni. Aztán jöttek a lap- és folyóirat-alapítások.


– Ha már Niklai Ádám négy haláláról beszéltél, te sem adtad alább. Halálaid?

– Jóban vagyok velük. Az 1985-ös gerinctörésem után kilenc hónap alatt újra kellett tanulnom járni. Először 85%-os valószínűséggel halált jósolt az orvos, 10 százalékban a holtig tartó tolókocsi képét villantotta fel, 5 százalék esélyt adott arra, hogy saját lábamon közlekedhetek.


– Letaszítottak az égiek?

– Nem gondolom. Próbára azt teszed gyakran, akit szeretsz, akivel terved van. Csoóri Sándor Kezemben zöld ág című kötetét olvastam éppen. Költőtalálkozóra igyekeztem Sárvárra, gondoltam, viszek oda egy kis cseresznyét, de amint felmásztam, leszakadt alattam egy ág. A Debreceni Irodalmi Napokon, még gipszkorzettben voltam, s a mellettem ülő Csoóri megkérdezte, mi történt veled? Azt válaszoltam: Te vagy az oka. Merthogy éppen zöld ágat fogtam a kezemben, amikor a cseresznyegally leszakadt alattam, a könyve olvasása utáni percekben.


Infarktusaid?

– Volt belőlük kettő. Az egyik a Petőfi-hídon, a másik az Attila utcai lakásban. Mezey Katiéknál meg kis híján agyoncsapott az áram, kaptam akkora ütést, hogy egy lónak is elég lett volna, ahogyan az orvos egy hét múlva álmélkodott a kardiológián. Most egy nyelőcsőráktól próbálok megszabadulni, remélhetően sikerrel, Istenben bizakodva. Na, vidám az élet!


– Rád talált az a bizonyos Babits-sors? Írod: „… Régtől kering a halál köröttem / Súlyos árnya beleng éjt s napot / Botladozik szívem vérrögökben / Nyelőcsövem savakban tocsog…”


Még egy mozzanatot, kérlek, említs meg az életedből, a testvéred halálát.

– Első bátyámat is Miklósnak hívták, még csecsemő korában halt meg, Szenteste. Tizenhat éves voltam, amikor megjelent nekem és elmondta, hogyan kellene nekem élnem. Hónapokon keresztül minden éjjel megjelent, hogy folytassuk a beszélgetést! Talán fél év is eltelt így, amikor kijelentette: Én mindent elmondtam neked, többet nem jövök! És így volt, többet nem jött. Tehát joggal mondhatom: amivé morálisan váltam, a Teremtőnek, halott bátyámnak és magamnak köszönhető. Ebből az élményből írtam a Circumdederunt című versem, több más versezet mellett.


Budakalászi évek


– Egy visszafogottabb élet reményében Budakalászra költöztél.

– Igen, egy visszafogottabb élet reményében, de gatyába ráztunk egy házat, négy gyermeket ott segítettünk világra és neveltünk fel – a második, Miklós fiam ténylegesen a dolgozószobámban született, mert nem ért ki időben a mentő –, miközben megalapítottuk Budakalász lapját is, amit aztán vagy hat évig szerkesztettem, s feleségemmel, Anókával, aki magyar-művészettudomány szakon végzett, voltunk a kétszemélyes szerkesztőség (főszerkesztő, újságíró, fotós, riporter, tudósító, korrektor, lektor, tördelő) és a családi óvoda egy fedél alatt.


– Közelebb Istenhez, a valláshoz. Mély Istenhitről árulkodik több tucat versed is.

– Kevesen tudják, de Ancsel Éva filozófus biztatására elvégeztem a római katolikus teológiát, aminek egyik motiválója az volt, hogy Nyíri Tamástól tanulhassak filozófiát. Mélyen hívő görögkatolikus ember vagyok, aki hálás a Teremtőnek a versekért is, amiket lejegyezhetett.


Mindez valóban titoktalanul kiderül a versekből, a könyvbemutatókból, tévés beszélgetésekből is. Istennel perlekedésedről, de érzelmekről, magánylepte csendről és szorongásról szólnak haikuid is: „Negyvennégy évem / havazik: kint, s bent porzik / Halálka tánca.”Véletlen, hogy e válogatott verskötetnek a szerkesztője és tervezője vagy?

– Igyekeztem olyan darabokat kötetbe rendezni, amelyek vállalhatók, érvényesek évtizedek után, – ha lesz még olvasóm – évtizedek múlva is. Vitéz Feri barátom írta: „Ha csak minden tizedik versíró ember olvasná mások költeményeit, nálunk a verseskötetek fogynának a legjobban a könyvpiacon.” Igaza lehet. Az, hogy magam szerkesztettem, terveztem a könyvet, szakmai ártalom, hiszen száz másik szerzőnek megtettem ezt, miért magamtól tagadnám meg? Szántó Tibor bácsitól – aki az egyik legnagyobb magyar könyvművész – tanultam a könyvszerkesztést/-tervezést, s mivel szép könyvet akartam, nem söralátétet, gondoltam, legjobb, ha összerakom egyedül. Bogi lányom készítette az arcképemet, mert Eifert Jánossal nem tudtunk időpontot egyeztetni a sürgető nyomdai leadás miatt, Anó és Csontos Jancsi nézett rá a kész szövegre lektori szemmel, a kiadótól Erős Kinga bólintott rá a megjelenésre, az nka ösztöndíj- és kiadási támogatásával segítette a létrejöttét, egyebekben a kötet saját kézimunka.


Egy kis politika


A lázadás szárnyait, ha nem is csattogtattad, mégis meghurcoltak, csupán azért, mert megvolt a véleményed a korról, meg a mai kórról, a fennálló rendről és szétesésről, rendőrről és böllérekről, a megfigyelőkről. Mind-mind megélt élményképzuhatag a verseidben.

– Erre a Ratkó Józsefnek ajánlott Szöszök versciklus egy szösszenetével válaszolok: „A szomszédos országokban a gazdaság, meg a politika a demokrácia is… hogy ott mennyi-mennyi baj – (a hírügynökségi jelentés szerint) nálunk persze RENDJÉN mennek a dolgok! (a hírügynökségi jelentés szerint)".


– Ismertük Debrecenben a vörös zsarátnok elvtársnőt, a kommunista kótyagost, aki hettyre-pottyra berendelt magához a pártbizottságra, ha a pártot kifüttyentettük, amiért a fejmosást megkaptuk, Görömbei Andrástól Csengey Dénesen át Fucskóig, meg a több tucatnyi nemzeti gondolkodóig.

– Azt hiszem, én nem ismertem. Nekem akkor kellett volna mennem berendelésre, amikor művészeti rovatvezetőként feljelentettek a debreceni pártbizottságon azért, mert állítólag „klerikális ellenzéki” (azt se tudom, mi lehet az) oldalakat szerkesztettem. De nem mentem be, mondván, hogy munkaidőben nincs rá időm, de a Gambrinus étterem teraszán szívesen elbeszélgetek bárkivel. (Vele szemben volt az antikvárium, ott olvasgattam a teraszon esténként és tartottam fogadóórákat.) Aztán meg a Csomópont miatt a KISZ bizottságra invitáltak előzékenyen. Ott elkaszáltak rendesen. Meg egyszer bevittek a rendőrségre, mert egyetlen nyugati körutamról kiderítették, hogy beszéltem kint egy ottani könyvkiadóval. De mivel hazajöttem, nem piszkáltak nagyon.


– Ezeket a bolsevik egyedeket e kötetben is megörökítetted, kik átörökített hatalmukban itt bóklásznak ma is.

– A Kacat című versemre gondolsz? „Ebben a népnemzeti csalunklopunkban / A morálról némi emlék még a falon fakeretben vásik. / Tisztes polgári házban leporolják olykor titokban, / Vagy hálósodik még kicsit a sufniban – lomtalanságig.” Így van ez, balgaság tagadni.


– Máig aktuálisnak érzem soraidat. Nem erre szerződtünk? Sikerül átörökítened gondolataidat, soraidat, sorsodat?

– Pazar kilátásaimban átörökítem, tökélyre viszem: „Gyermekeimben leszek az emlék / a nem-vagyok csupán az leszek / Isten kertjében örökös vendég / leszek – életre holtan – ha voltam”.


Van ebben felséges úr, minden! Minden, amit a négy évtizedben kipróbált: hosszú-, rövid- és szabadvers, csengő-bongó bravúros rímekkel, alliterációkkal, de szabadon is száguldanak sorai. Van benne szonett, ballada, parafrázis, haiku és műferdítés is. A gyermekkortól a szerelmen át az elmúlás élményéig – minden. Az anyaföld matériájától az Isten transzcendenséig – minden. Hangnemében intim, kitárulkozó, meghitt, de merész és karcos is. Bravúros, ahogyan az óda, szonett és hagyományos verselés, sőt japán versformákkal gazdagítja az olvasói élményt. Kiváló a reflexiók, apró jelek, üzenetek lehorgonyzása is. Nyelvezete ritka tiszta, bravúros versbeszéd. Ady szerette a háromszavas verscímeket, míg te…

– Nem hiszem, hogy méltó lennék túlzó méltatásodra, nem az én érdemem. Ahogy az első Korinthusiaknak írt levélben áll: „Mid van, amit nem kaptál?” De kérdésedre válaszolva: szer