Kérdőjelek szorításában (Fuksz Sándor jegyzete)

Én vagyok az örök kérdőjel,

Messiást hordó nagy ígéret.

Balzsamkenőcse az időnek,

Mely folyton fogy és mégsem fogy el!

Kiáltó vagyok a pusztában,

Szomjazó lelkek üdítője, –

Üldöző hordák méregkútja,

Magyar igéknek örök hírdetője!

(Vengerszka-Szélo 1851 május 20.)   

Petőfi Sándor,

őrnagy

Petőfi Sándor szibériai életszakaszának kérdése a magyar társadalmat két okból is élénken foglalkoztatja. Egyrészt, mert a magyar irodalom világszerte legismertebb alakjának élettörténete – különösen halálának mindmáig tisztázatlan körülményei – természetes módon váltanak ki érdeklődést nemcsak az irodalomtörténészek, hanem a tudomány más képviselői és a magyar közvélemény körében is. Másrészt, mert a költő 1849-ben történt eltűnése egybeesett a magyar nemzeti függetlenség elvesztésével. E kettős veszteség – a szabadság és a nemzeti költő alakjának eltűnése – a mai napig mélyen benne él a nemzeti emlékezetben.

Sokan úgy gondolják:

„Nem élhette túl a haza szabadságának elvesztését az, aki verseiben a világszabadságot éltette; ezért könnyebb elfogadni a halálát, mint egy rabságban leélt életet.” 

Ez a felfogás mélyen beépült a köztudatba, s mintegy megbénította a tárgyilagos vizsgálódást. Pedig mindmáig fennmaradtak hírek és visszaemlékezések arról, hogy Petőfi túlélhette a segesvári csatát. Halálát senki sem látta, temetéséről nincs hiteles adat – így a „bizonyos halál” képe sokkal inkább a kollektív önvigasztalás és a történelmi kényszertermék eredménye, semmint bizonyítható tény.

A kollektív önvigasztalás mellett azonban komoly szerepet játszott a szabadságharc leverése után kiépült elnyomó hatalom is. Az osztrák birodalom célja nem csupán a katonai ellenállás felszámolása volt, hanem a remény kioltása is: hogy a lánglelkű költő talán még él, s egyszer visszatérhet, hogy újra fellobbantsa a szabadság tüzét. Ezért szigorúan büntették még a megmenekülésének puszta említését is. Azokat a dokumentumokat, amelyek a több ezer honvéd szibériai deportálását igazolhatták volna, egyszerűen eltüntették. Amikor pedig évtizedek múltán az első túlélők hazatérhettek, válogatott eljárásokkal kényszerítették őket hallgatásra – nehogy akár csak célzást tegyenek Petőfi esetleges rabságára.

Mára már kialakult két egymással szemben álló tábor: a Petőfi segesvári halálát hírdető és az azt tagadók közössége. Az első a túlélést dokumentáló iratok hiányára hivatkozik, a másik a tucatnyi visszaemlékező vallomására, miszerint csak megsebesült a költő és az oroszok fogságába került.

A halálra nincs tanú vagy dokumentum, a rabságban eltöltött éveknek viszont kézzelfogható „nyomai” maradtak fenn, amelyeket különböző módon lehet kétségbe vonni, viszont összességükben erős bizonyítékul szolgálnak.

Petőfi sorsának tisztázatlansága nem pusztán történeti rejtély, hanem az emlékezet működésének is jelképe. Az emberi emlékezet töredékes, a hatalmi érdekek által torzított források pedig nehezítik a valóság rekonstruálását. Éppen ezért nem a végső bizonyosság, hanem a folyamatos vizsgálódás, a fennmaradt tanúvallomások és dokumentumok kritikus elemzése az, ami értelmet ad a kérdésnek. A vita maga – a múlt iránti kétely és érdeklődés – bizonyítja, hogy Petőfi alakja nemcsak a költészetben, hanem a történeti gondolkodásban is elevenen él.

És ahogyan Ő maga is megfogalmazta: Talán örök kérdőjel marad?

Ezen a ponton eljutottunk a kérdés gordiuszi csomópontjához. Hogyan vezethetnek el az egymásnak sokszor ellentmondó álláspontok, emlékek és dokumentumként értelmezett források a több mint másfél százada lejátszódott események hiteles és teljes rekonstruálásához?

Talán meg kell békülnünk azzal a gondolattal, hogy a ma ismert adatok erre nem adnak lehetőséget.

De az egymástól független, egymást erősítő információk alapján nagy bizonyossággal kimondható egy fontos végkövetkeztetés: Petőfi Sándor nem a Segesvár melletti csatában vesztette életét, hanem túlélte azt és néhány év után Barguzinban temették el.

Minden egyébről, ami vele 1849 július utolsó napjaiban és utána történt, már számos információval rendelkezünk, amelyek többé vagy kevésbé valószínűek, és csak remélhetjük, hogy az idő még megajándékoz bennünket vagy a jövő generációt olyan ismeretekkel, amelyekkel közelebb kerülünk Petőfi Sándorhoz és az Ő Igazságához.