KIVIRÁGZÓ PÁSZTORBOT – Sinka István mágikus realizmusa (Pécsi Sándor esszéje)

szilajcsiko
ápr. 2.
13 perc olvasás

Elhagyatottság. A puszták szele süvít a Sinka balladákban. Elmerült, elfelejtett óvilág hangjai, és mindenütt valami kietlen, komor szomorúság. Az élet súlya húzza a tarisznyát. A pásztor nem paraszt, nem munkás, nem úr és nem szolga: minden őstársadalomban külön kaszt volt. Sinka ősei évszázadok óta mind ridegpásztorok a bihari tanyavilágban.

A „mindenséggel mérd magad” kategorikus imperatívusz a juhász számára a mindennapi élet: a csillagos égre pillant, s pontosan megmondja, hány óra. Göncöl törött rúdja, a Sarkcsillag körül járó óramutató. Tudóspásztor tudákossága, az életben maradás tudománya imígyen válik a modern irodalomban a természetes intelligencia – értelem – jelképévé. Jelenlét a téridőben, őrző éberség a bizarr életvilágban, hol elcsúsztak az idősíkok. Arisztokrata, dzsentri, nagypolgár, gazda, zsellér, cseléd; egymás szavát nem értik; megkövült gondolkodásuk az elmúlt évszázadok egymásra rakódott rétegei. Illyés Gyula megemlít egy grófot, aki nem tudta befűzni a cipőjét, mert nem tanították meg: hatalom és kiszolgáltatottság vicces találkozása. A népi írók mozgalma azonnal fölismeri a természetes értelem ország-építő erejét. Az élet igazságtalan, de a megcsonkolt, a nagybirtokrendszer fojtogatásában vergődő országnak is hatalmas rejtett erőforrásai vannak. Meglátni, fölfedezni a nagy lehetőségeket: a népi irodalom „reálutópiákat” fogalmaz meg: kert-Magyarország, minőség forradalma, harmadik út.

Féja Géza, a nagy vihart kavaró szociográfia, a Viharsarok (1937) szerzője fedezi fel Sinkát. Féja könyvében – melyet a legnagyobb elismerésben részesít a rendszer: öt hónap fogház – külön fejezetben ír a népi tehetségről:

„Sinka sorsa példázza legtalálóbban, hogy a mai társadalmi és kulturális »felépítmény« mit nyújt a nép s a népi tehetség számára. Apja nagy állattenyésztő volt, négyezer saját birkával, a dögvész azonban elsöpörte őket. Így juhásznak állt be más birkái mellé. Apja, midőn öregedni kezdett, nem bírta a nomád életet, betegeskedett, a nagybirtokos pedig, akinél Puszta-Pándon alkalmazásban volt, kirakta a pusztáról. Felrakták a szekérre a bútort, tetejére a haldokló öreg juhászt… A még gyerek Sinka a kocsi mellett lépdelt, apja haldokló arcába tekintgetett, közben-közben megfordult és öklét rázta a pánd-pusztai kúria felé… A gyerek Szalontán maradt ilyenkor, s vízhordásból élt, meg teniszlabdákat szedett a Lovassy-kertben. Közben öt elemit végzett, nagy olvasási szomjúság gyötörte…

Petőfi lett Sinka nagy belső forradalma. Ha a mesterlegény történetesen nem csavarog arrafelé, ki tudja, mennyi ideig kellett volna még várakoznia, hogy ezt a nagy élményt megkaphassa. Ekkor már cserbenhagyta juhász komáit, s Petőfi hatása alatt verseket kezdett írni… A Petőfiért lefolytatott alku a búzamezőn az Ószövetség legszebb jeleneteivel vetekedik. A hiba csak az volt, hogy ez a költő felülről nem kapott segítő kezet. Elhagyatva építette föl a föld, a kenyér, a munka, a teremtés himnuszait magában. Túllépte egyénisége határait, a parasztközösség szólalt meg benne. Újabban pedig múltját, a nomád, vad magyar mezei életet fejezi ki nem mindennapos lírai-epikai erővel…

A mélyek fia csak véletlenül bír kapcsolatba kerülni a »magas« kultúrával. S ha különös csodaként mégis megnő, akkor vagy belefúl a városi életbe, vagy pedig tovább éhezik a maga talaján. Hiába nő meg ott az eredeti rögökön, vérei, osztálya nem nőhetnek meg véle együtt. Előrerohan, egyedül marad, s naponta a halál kopogtat az ajtaján. A magyar népsors tragikuma ezekben az emberekben csap magasra. Társadalmi berendezésünk minden kórja az ő megnőtt életükben rendez vészes csatákat.”

A 30-as években divatja támad az „őstehetségeknek”. Hol túl sok a parlagon maradt talentum, ott valami hibásan működik az oktatási rendszerben, rosszul gazdálkodnak a legértékesebb emberi erőforrással. Az autodidakta őstehetség, egy Maxim Gorkij, Jack London, Veres Péter nehéz napi robot után hősies erőfeszítések árán sajátítja el az alkotáshoz feltétlenül szükséges magas műveltséget, ezért tudásuk szervesen kapcsolódik a kor valóságélményéhez, a kíváncsiság gyümölcse.

Az elfelejtett népi íróké a XX. század legfontosabb, és legnagyobb hatású magyar szellemi mozgalma, a folytatható és folytatandó út. Új klasszicizmust és új realizmust hozott. Az irodalom nem cél, hanem eszköz. A falukutató diákifjúság elutazik az igazi Magyarországra, mint a Kajmán szigetekre, borzalmas csudákat tapasztal, és a gondolkodó ember társadalmi felelősségére ébred. A népiek elsősorban a prózában és szociográfiában alkottak örök értéket, lírában Erdélyi Józsefet és Sinka Istvánt emelik ki az irodalmárok. A népi irodalom időszerűségét a Sinka költészete tanúsítja. E mozgalom nem stílusirányzat, izmus, hanem országépítő program. Most, midőn életidegen, posztmodernista „szövegekkel” utáltatják meg a szépirodalmat középiskolás gyerekeinkkel, a Sinka-balladák élni tanítanának, ha bekerülnének a tananyagba. Élni, érezni, jelen lenni a pillanatban, helyt állni az időben, a ma emberét ugyanolyan erővel szólítják meg, mint a harmincas évek olvasóját. Miért? Látszólag nagyot változott életünk azóta, de a kéreg alatt ősvilági feszültségek cikáznak ma is. Tudatipari csúcstechnológiát használ a butaságdiktatúra, hárommillió mai koldus nem látja meg az életlehetőségeit. A legegyszerűbb ember is alapjában véve nagyon értelmes lény, mert az emberi természet egyetemes, a korbutaságot tanulással sajátítjuk el. Az egyén kiszolgáltatottsága fordítottan arányos műveltségével, a világmegértés védőpajzs. A korszellem (Zeitgeist) ellentéte a korszellemtelenség, a Zerkovitz-slágerek hazug biztonságérzete.

Sinka István (1897-1969)

Kivirágzó pásztorbot

Ki látott olyan pásztorbotot,

aki, míg a pásztor dalolt,

gyökeret vert s földbe állott:

a belsejéből hangok jöttek

s a fölhasadt bot kivirágzott…?

Íme az én alakjaim is

meghaltak már… de annyi terhe

maradt mindnek a síron fölül,

hogy ha én nem szólnék, följajdúlva

mindnek zokogna a nyelve.

(1939)

A két versszak két valóságsík. Az első misztikus, népmesei csudalátomás, de a második történelmi igazságkeresés, a közösségi tudat hangja. A mitikus és objektív valóságélmény egymásra vetítődik, ez adja a mű feszültségét. A néplélek jót vár jótett helyébe: a vaskor késői századában mesék, balladák mélyén világol az elveszett aranykor emléke. E mágikus mezőben így változik át a cselédkín népmesei próbatétellé, melyet a legkisebb fiúnak ki kell állania. A kisbojtár-költő csudálatos-borzalmas próbatételeiről önéletrajzi regényéből, a Fekete bojtár vallomásaiból, s a Pásztorénekből olvashatunk. Mai szemmel hihetetlen szélsőségek. A birka fölborítja a tejes vödröt, és a gazda vasvillát ragad, s megsebzi a bojtárt. Az asztalnál trónoló gazda hol a kutyának, hol a küszöbön kucorgó kisbéresnek vet galuskát: jó mulatság, ha egyszerre ugranak. Ez a harmincas években! Az árva fiú tarisznyájában, hová vándorol, mindig viszi legfontosabb olvasmányait. Vásári ponyvák után az Ó- és Újszövetség és Petőfi az első igazi irodalmi élményei. A ridegszálláson éjszaka olvas petróleumfénynél, mint Gorkij az Inasévekben. Könyveket szerez, a betű mindene: európai műveltséget szív magába az ősi, kemény pásztorélet mellett. Pont ez teszi oly érdekessé világlátását: két univerzumban van jelen egyszerre. Két világban, mely egymásról semmit nem tud. Sinka megfelel a Németh László Kisebbségben című esszéjében meghatározott, szigorú elvárásnak: „Milyen legyen a magyar író? Legyen aszkéta! Tartson a szegényekkel, ha lehet, éljen a szegények között! Legyen művelt!”

A kor „polgári írói” szinte semmit nem tudnak a magyar népéletről. Egy juhász pápua bennszülött.

Főpincértől „lefelé” szinte nem is érintkeznek embertársaikkal, hiszen „azok” más, archaikus nyelvet beszélnek. Az arisztokrácia viszont őhozzájuk, a „középosztályhoz” nem ereszkedik le. Ez a jelenség érezhetően fáj Márainak. Nem egyéni hibák, hanem kasztbeidegződés. A szinte polgár-soviniszta Márai dzsentri figurái ezért olyan elnagyolt skiccszerűek. Nem érzi a dzsentri misztikus, melankolikus mélységeit, titkait: ezt a Krúdy-könyve bizonyítja.

Szindbád több volt, mint egy „fizetek, főúr!”-bohém. Márai az „urat” ugyanúgy nem szereti, mint a „prolit”. Polgárírónk spektruma igen keskeny, csak saját társadalmi csoportjáról, tehát a lakosság maximum tíz százalékáról ír árnyaltan és tárgyilagosan. Szivarfüstös kávéházak, teadélutánok, színházak, szerkesztőségek életvilága szűk rés meglátni társadalmunkat egészben. Herczeg Ferenc a Féja Viharsarokját bírálva azt állítja, hogy: „Soha nem hallottam földbirtokost, aki a béreseit le büdös parasztozza”. Szenkuthy Miklós csudálatos, tömjénes-rizsporos panoptikum-antikváriumába szinte már be sem süt a hétköznapi élet. A Gond istennője majd kétszáz év múlva, a XX. században születik meg? Az arisztokráciához húzó, német nemesi származású Tormay Cécile a „személyzet” szót képes leírni. Csúf csengésű, mint korunk „munkaerőpiaca”! Bujdosókönyvében emlékművet állít a 19-es kommün rémtettei áldozatainak, az országunk szenvedéseinek. Károlyiról s becstelen, Vöröskereszt kasszapénz-lopó nejéről, Andrássy Katinkáról rajzolt portréja tananyag légyen. Fölhívja a figyelmet egy érdekes jelenségre: a Szamuelyk különös kegyetlensége egyfajta szexuális aberráció, mellyel a következő évtizedekben fogunk még találkozni. Korrupt, kortárs kultúránkat egyre szorosabban átfonja e mérges, kúszó televény: a pornográf szadizmus. Lapozzunk bele Esterházy, Nádas életidegen „szövegeikbe”, kik pornográfiával próbálják olvashatóvá fűszerezni olvashatatlan prózafolyamaikat.

Napjaink kínzókamrája a reklám, az új szadizmus: győzködés, népgyötrés. A reklám-moloch már réges-rég nem konzum-, hanem propagandacélokat szolgál elsősorban. Toposzait a magas irodalom és művészet kísérletezte ki. Hová menekülhetünk előle? A múltba! Tormay Cécile, midőn a békebeli erkölcsöket és szemérmet védelmezi, egyben a nő emberi méltóságát óvja. Egyik legnagyobb írónőnk nem szereti a feminizmust, ezt a családellenes eszmeáramlatot. Már akkor észreveszi benne a világdestrukciót, amikor még nagy igazsága volt.

A pornográfia mindig megalázó, elidegenítő: aki a művészetbe rángatja, szándéka van véle! Ez az aberráció teljesen idegen a magyar néplélektől, a Sinka balladák rezgő erőterétől. Sinka barátságos, őszinte hangon szólítja meg az olvasót.

A Válasz és a Napkelet is fölvállalhat egy Sinkát, de a két vektornyíl más irányba mutat. Tormay Cécile a kommünt plasztikusan rajzolja, de átsiklik a nagybirtokos arisztokrácia felelőssége fölött, csak kiigazítandó hibákat említ. Itt válik el igazán a nemzeti-konzervatív irány a népi-, harmadik-utastól. A népi író alapvető, szerkezeti változást akar, de nem forradalommal, hanem reformmal, megegyezéssel, földosztással, tanulással, szövetkezéssel. A marxista osztályharc helyett, fölismerték az osztálybéke szükségszerűségét. A megegyezés életmentő lett volna „két pogány közt”, a két roppant malomkő, a germán és a szovjet közé szoruló mag-ország számára. Németh László történelemszemlélete organikus, a Minőség forradalma esszéiben túllép jobboldaliságon és baloldaliságon. Oswald Spenglertől tudjuk, a történelemnek morfológiája van. A Medve-utcai Polgári Iskola – hol iskolaorvosként dolgozott a harmincas években – tanulóiról pontos statisztikákat vezet. Prózatechnikáját „a társadalom mikroszkópozásának” nevezi. Egyetemi katedrától a csőszkunyhóig ott van és figyel; analitikus-szintetikus tudományos írásművészete a jelenlét, éberség, felelősség. Ez az aprólékos, tudományos figyelőerő benne van a kor levegőjében. Bartók „Mikrokozmoszt” ír, József Attila sora: „légy egy fűszálon a pici él…” Bartók és Németh László új, organikus szemlélete több, mint a klasszikus európai eszmény, az „uomo universale” a polihisztor végtelen kíváncsisága, és a többlet a közösségi felelősség. A Minőség forradalma címadó esszéjéből idekívánkozó sorok:

„…Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a számára alvó képességnél. A satnya testű ember kedvetlen, de még kedvetlenebb, akinek a képességei petyhüdtek el. Az ember képességeivel gyökerezik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. Mindig csordában éltünk és sosem voltunk Robinsonok. De azért Robinsont nem lehet elpusztítani bennünk. Minden élet egy sziget, mely cserekereskedelmet folytat más szigetekkel. …A baj csak ott kezdődik, amikor a csere öncélú lesz, több a hajós, mint a szigetlakó, s a gazdaság szétdúlja a szigetek belső idilljét. A természet üzemmé válik…”

Ez az organikus látásmód legszebben, a háború után, Makovecz Imre építészetében jelenik meg. Fából, kőből építette, amit a népi írók betűből kezdtek el. A „szigetek belső idilljét” álmodja vissza a sivár modern világba. Nem hivatalt, kaszárnyát, lakótelepet tervez, hanem templomot, iskolát, faluházat…

Pesti szalonlevegőbe hasítanak bele a népiek. Ebben az új irodalomban nem költők, stílusok, írók vannak, hanem témák és problémák. Az író a betű szakmunkása, legyen puritán és szerény, fontos munkája van: meg kell szerelni az elromlott társadalmat. Ez a Pest már nem az a Pest, Esti Kornél bohémvilágát elfújta a háború. 1929. február 27-én, a Bartha Miklós Társaság „Magyar föld” estéjén olvassa föl Németh László a Nép és író c. dolgozatát. Megjelenik Szabó Lőrinc és József Attila is. Ettől a ponttól számítjuk a népi író mozgalmat:

„A magyar föld népe két kultúra közt lebeg… Ki menti meg az Európa csatornáiból összefolyt Zerkovitz- zenétől…”

Kodolányi, aki Szabó Dezsőhöz, Németh Lászlóhoz viszonyítva nagyon mérsékelt, Kálmán Imre zenéjét „szellemi moslék”-nak nevezi. A Cantata profana szarvassá vált fiai csak „tiszta forrásból” ihatnak. „Tiszta forrás” a Sinka költészete.

A Pásztorének (1935-39) áhítatos fényeit mintha Koszta József vagy Millet festette volna:

Ott a csendben azon a télen

mostam magam a próféták tüzében

s csodálkoztam, hogy Jákób csellel jogot szerzett,

asszonyt, meg bárányokat is…

Anyám néha kenyeret sütött.

Lágy zümmögéssel égett a mécs.

S mint ezer paraszt mulandó sóhaja,

engem egy csobbanás kedvesen megütött: kelj fel!

A fiatal húgom mérte a sót,

szeme tele volt áldozással,

anyám nem szólt: a tésztára titkok ősi jelét tette,

szájával csucsorgott,

a húgom tanulta, s úgy hajlott a kenyér elé, mint egy

ingó virág…

A mágikus realista sor: „mostam magam a próféták tüzében”. A realista azt írná: „az Ószövetséget olvastam…” A szürrealista valami ilyet írhatna: „betű-láng prófétafürdőt vettem”, de ebben a népi szómágiában a sorok és képek egymáshoz kapcsolódnak szervesen. A versnek saját tere van, ez a tér nem töredezik szilánkokra. Már az első sorban tudjuk, hol vagyunk.

Első kötete a szeghalmi református gimnázium támogatásával jelenik meg 1934-ben: Himnuszok Kelet kapujában. A szecessziót és Ady pátoszát idézi. Mintha néhány évvel elkéstek volna e himnuszok, midőn már Bartók disszonáns akkordjai hasítanak ébresztőt.

Napimádó

Állok fenn a hegyen

s bámulom a hajnal tündöklő zászlaját,

a győzelmes, piros fényt,

ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.

És a köveket alattam oltárrá szentelem.

Mert pap vagyok én ma, szép aranysarujú

napimádó, aki

hószínű szívemet

kitakarom s belőle a hegyre

vért csapolok én a felkelő nap elé: csudát.

Azt csorgatok ma a fényes arcú napra:

régiek énekét,

aratóknak dalát.

És itt maradok értük, itt fenn a hegytetőn…

(1928)

Adyt megkerülni nem lehet. „Jöttem a Gangesz partjairól…” Ady minden modern, magyar író minden sorában jelen van, a túlfinomult, rokokó Szentkuthytól az autodidakta „őstehetség” Sinkáig:

Himnusz az ősi Ister szent vizéhez

Keletről hoztam én eget, fényt,

hangot, csillagot, formát,

és felépítettem belőle templomod ormát,

s roppant kapuidat

bevontam én arannyal,

te bő, örök ős-víz,

hogy hatalmasan és fényesen

ömölj el Tisia tündöklő arca előtt,

hol villogó fákat,

falukat s csudákat ölel a végtelen enyhe mező,

s ahol népeim imája

mint kéktüzű tömjénező aranycsészéje füstöl

s küld engemet tiszta, pihenő tükreid partja felé.

(1933)

Az Adyt idéző hang után a tiszta Sinka-tónus a balladákban emelkedik ki a pusztai ködökből. Igazi népdalok, egy pásztor szerzeményei. A tudatosan szerkesztő mester elrejtőzik a nyers bájjal megfaragott sorok között. Alig lehet megkülönböztetni ezt a nótát egy alföldi betyárballadától. Gyűjtötte Sinka István, az „adatközlő” Sinka István:

Fábián Pista

Fábián Pista betyár volt,

zaklatott nép vére.

Ha rabolt is – urat rabolt

s nem szomjazott vérre.

Csak mi másnak dúsan esett

abból egy kicsit lenyesett.

Néha Nagyszigeten pihent,

Bagi Pál rozsába –

Máskor ki tudja merre ment

a Körözs hosszába.

De bárhova vitte lova,

golyó nem érte el soha.

………

Mire virradt szép hajnalra,

szegényt körülvették,

s a kötelet másnap mégis

nyakára vetették.

……

(1940)

Nem tudjuk nem szeretni a betyárt, aki a szabadság jelképe, „zaklatott nép vére”. Évezredes betyárfilozófia tanítása: az élet csak egy pillanat. Betyár teste ritkán nyugszik temetőkert megszentelt humuszában. Tán a leghíresebbé vált epikus Sinka vers, az Anyám balladát táncol is, hajdan-volt betyárelődökre emlékezik. Mágikus realizmus, balladai homály, alig lehet érteni a történetet, miről is van szó. A juhászok tánccal idézik meg a rosszvérű marhatolvajok lelkét, nehézsorsú, komor lókötőkét, nyakasokét, szabadokét, kik mind kötélen végezték. Tömörkény novelláiból bepillanthatunk a XIX. század végének alföldi betyárvilágába, mit a folyószabályozás és a legszigorúbb statárium irtott ki a századfordulóra. Sinka szüleinek nemzedéke még ismerte a Rózsa Sándorokat. A juhászok óvilági, pogány tánca az ifjúságukat is visszaidézi:

„…víg figurát

eredő táncába ő se vitt,

csak mutatta ringó mozdúlattal

halálba járó őseit.

Mert ugyanaz sírt fel a flótán,

hogy meghaltak azok ima nélkül,

nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,

hogy fény nyílott két nyárszemében,

elébe raktak tíz szál gyertyát,

hat másikat meg karikába. –

Közöttük anyám ott sugárzott,

s kis csizmája lángot vert át.

Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…

Kettő-kettő felállott szélrűl,

jelezve, hogy a csúfolt ős

szép feje most halálba révűl.

S a holtak szemét, ahogy lerázták:

ezt a sirató örök búcsút

a nyárfák alatt már öten járták…”

Ősi kultúrákban tánccal idézik meg a holtak szellemét. A mágikus valóság kitágult jelenlét, a holtak élnek, jelen vannak a kollektív mezőben. Arcnélküli maszkok, imbolygó alakok lángok fényében, egy elmerült világ emléke támad, midőn még volt nádas, hová toborzó pányva elől elbujdoshatott a szegénylegény. A pásztorok némajátékkal megelevenítik bűnbe tévedt eleiket. Ki küzdött, ellenállt, arra félévszázad után is emlékezik a vidék. A szabadság széppé tesz, de a szépirodalomban a megkeseredett, a hétköznapi ember is érdekes, mert ő a tipikus. A költő a görnyedő-meghunyászkodót is észreveszi, a „kis Péteres Áront” :

A Göncöl útasa

Rongyos kis Péteres Áron

jó szalmacsősz volt Inándon:

pók szőtt kunnyójában hálót.

S bizony csak hatvan év után

jött rá, hogy jósága kár volt.

Hogy tán jobb lett volna hősön

szaladoznia szabadon

s várni, míg az örök ősz jön…

…

Nem tudott megnőni hősnek,

lehullott hát szalmacsősznek.

Mikor onnan is kikopott,

először akkor zokogott.

Szűrit a hátára vette,

két bő csizmába ment, mégis

oly halkan ment, mint a lepke.

Vajon hol járhat ma szegény?

Idegen csillagok között,

Útas a Göncöl szekerén.

Rongyos kis Péteres Áron

nagy úr most. Csősz volt Inándon.

A máról nem lehet ezt a nótát eldanolni? A „munkaerőpiac” kapuja bezárul az idősebbek előtt. Egyszer mindenki „kikopik” az életversenyből, de egy társadalom humánumát pont az méri, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, elesettekkel. A hajléktalanproblémát a „rendszerváltás” óta nem oldotta meg egyetlen kormány sem. Kórház- és börtönviszonyok mindent elmondanak, az Akadémiát már meg se nézd! Ennyire időtlenek ezek a szociális töltésű Sinka versek?

A magyar hiedelemvilágban a Göncöl szekér csillagképhez az Illés próféta égberagadtatásához hasonlatos mondák fűződnek. Göncöl öreg táltos volt, sárba merült szekerét nem segítettek kihúzni, botjával mérgesen a kocsirúdra csapott és az égbe repült. A legrégibb, följegyzett égberagadtatási mítosz a sumér Etana repülése. A Gilgames eposzban Enkidu az alsó világban azzal vigasztalja Gilgamest, hogy „aki hősként élt, annak a túlvilágon is jó sora van”. A „tüzes szekér” csak azt az embert viszi föl a magosba, kit az Úr „nagyon sújt, s szeret”. A Sinka Göncöl szekerén a kis félős Péteres Áron is égbe ragadtatik. A költő szabadsága ez, megszegheti a sok ezer éves eposzi szabályt. „Nem tudott megnőni hősnek”, mégis ott repül a Göncölön.

Sinka István mágikus realizmusáról és az elfelejtett népi író mozgalomról letörlöm a port! Soha oly időszerű nem volt, mint mostanság, midőn az osztály- és jövedelemkülönbségek a harmincas éveket idézik, „kastély és falu” egymástól légmentesen elzáródik, mint Franz Kafka A kastély című regényében. Akkor botosispánok, most kameraszemek előtt élünk, ez a kor is mágikus.

A „posztmodern” betűmalom-hivatalban nevetség a „küldetéses ember”. Miért? A Míg juhaim aludtak c. epikus költemény igazi küldetésvallomás. A kisbojtár tüzéhez éjjeli vándor kéredzkedik, kiről kiderül, hogy angyal. Az angyal átkozott-áldását egy életen át viseli, mint Jákob, ki megbirkózott az angyallal, földhöz teremtetett, és sánta maradt:

„…aztán szólott: – én már megyek,

útam végtelen:

ezüst szekér vár,

azon szállok fölül a holdon,

de itt hagyom ám kilétem jelét:

kicsi kenyered ízéért

dadogó nyelved megoldom.

És a bogyóért,

úgy ölellek, mint fogyó vért

és lánggal ütöm meg a szádat:

nesze! angyal vagyok, én ezt tehetem.

Ezután ahány szót vetel,

annyiszor újra születel,

és ahányszor születel, annyiszor halsz is,

hogy lezokoghass a fagyökérig.

Kicsi pásztor, most pördülj, ide nézz:

a hajam réz,

mellem arany,

a lábam meg vas és cserép:

vajon meg tudsz-e engem tagadni?!”

És mit jelent ez a nóta, 1946-ból? Tán az elúszott szabadságreményeket, tán a Don kanyarból, málenkij robotról vissza nem térteket siratja a furulya:

Ezer legény idő nélkül

Csókás körül se ibolya,

se szabadság nem nőtt soha.

Hét széplyukú furulyáján

bíbelődött ott egy gulyás

ezer legény bánatával.

Sírt a furulya a szélben,

nagy sírás volt. Szállt az éjben.

Ezer legény… Egy ibolya

egynek sem nőhetett soha.

Gondolták tán: idő fordul

s fordulhat jól. Akkor ezren

szép menyasszonyt választanak.

De a sors hogy oly hányatott,

nem bírtak el több bánatot.

Ezer legény… De eltűntek,

idő nélkül elmerültek.

Oda kellene most állni,

ki a puszta közepére,

tüzes csizmában táncolni.

Sarkantyújok, kilenc ágon,

átcsengene a világon.

Szómágia a szélben szálló éjjeli furulyasírás. Lélekidézés. Úszik a vers dallama, nem tudjuk, ki volt az ezer legény, hová tűntek, de érezni a jelenlétüket a mágikus téridőben. Kivirágzik a pásztorbot. Ősidők óta ez az igazi költészet ereje. Milyen szörny rabolta el tőlük az időt? „…átcsengene a világon” a sok sarkantyú? Ez is jelenthet valamit: 1946-ban vagyunk, lassan bezáródik az ország. A meglett ember költőre az új rendben ismét az árva kisbojtár elhagyatottsága vár. Nem létező bűneiért nem kér bocsánatot, mint Erdélyi József a Visszatérés című versével, így az új, központosított irodalmi közéletbe bebocsátást nem nyer. Versei ma egyre erősebben hatnak, élnek: a Historica rock zenekar gyönyörűen földolgozta a Hívnak a csillagok című versét. Az elektromos gitáron is szépen szól ez a nóta, akár a „hét széplyukú furulyán”…