KOCSMALÁZ (Deli Mihály verse)

Beléptem a kocsmába

Az egyik sarokban vidám társaság hangoskodott

Nagyokat mondtak, de időnként elhallgattak

mintha magukba szálltak volna

vagy csak belefáradtak jókedvükbe

Ilyenkor halkabbra fogták, szinte elmélyültek

Révülten morogtak

Töltöttek, ittak

Aztán újra, egyre kapatosabban, emelkedettebb hangulatban

Neves közéleti figurákat, művészeket citáltak

Az ellenszenveseket vezetéknevükön

a kedveseket keresztnevükön emlegették

Egymást becenevükön

Bensőséges kör szele fuddogált

A túlsó sarokban

egy magába burkolódzó alakkal szemben találtam helyet

Köszöntem, biccentett

Láthatóan nem akart beszélgetni

Kissé elcsigázva meredt maga elé

egy-egy hangosabb szónál a társaság felé sandított

vagy ki az ablakon

– Jó kedvük van – dünnyögtem

Futólag rám pillantott, bólintott

Én sem voltam éppen rosszkedvű (de jókedvű sem)

Jólesett leülni, kicsit kábulni

Összetorlódtak körülöttem az események

Sikerült mindent elrendeznem

Mint amikor a futó bevégzi aznapi edzését

(a végén egy magányos sprint, amilyen majd a verseny is lesz)

majd jöhet egy kis zsibbadt enyhület

Nem, nem akartam feltétlenül beszélgetni

(a „futásról” egyáltalán!)

Inkább csak avatott közhelyeket

mintegy magam elé kapva álarcokat

Erre jól meglepődtem, amikor a fickó élesen a szemembe nézett:

– Jó csendben is – mondta

– Hmh – sóhajtottam és rámosolyogtam

– Ilyen egy intellektuális kocsma – folytatta

   Lehet berúgni, filozofálni, hallgatni

   Felszippantani némi szellemi füstöt

   De aztán jobb kint, a friss levegőn

– Kik ezek? – legyintettem tekintetemmel a társaság felé

– Okostojások. Laza értelmiségiek

– Aha

– Amúgy rendes fejek. A ’csend’ apostolai

– Hogy érti?

– Inkább a maguk zaját szeretik

   Más hangokra fölényesen elhallgatnak

   Olümposzi istenek, a piacon meg nagy arccal bámulnak

– Vagy úgy!

– De mondom, nincs velük baj

   Néhány pohár után van esélyük az életre

– Nem ismerem őket

– Én se nagyon. Pedig bennfentesek

– A csend nehéz műfaj – kanyarodtam vissza

– Minden nehéz, ha komolyan veszi az ember

– Igen, de a csend erősen a határ közelében van

– Igaz. Afféle paradoxon. Önfelszámolás

   Mert ha már beszélünk róla…

– Az már „zaj”

– Pontosan

– Mégis, van úgy, hogy az ember

   képes átélni a csendet, elmélyülni benne

   átlépni egy másik dimenzióba

   aztán máskor meg beszél, muzsikál, súg-búg

   „verbálisan kifejezi magát” – hunyorítottam

– Magának már szinte ott a helye – bökött a sarok irányába

– Kösz. Jó itt is. Provokál?

– Ja, tényleg

– Semmi gond, egészségére – emeltem a poharam, koccintottunk

– Hallgathatunk továbbra is…

– Mint eddig

Erre egyszerre felnevettünk

– Elárulja, mivel foglalkozik? – kérdeztem

– Intézeti kölköket igyekszem fizikailag lefárasztani

– Tornatanár?

– Olyasmi, de kicsit összetettebb

– Mert?

– Mert közben sérültebb lelkek, mint a többi

– Ja

– Agyonhajszolni őket könnyebb

   de belül a feszültségek, a feszességek

   illetve a rakoncátlan fesztelenségek

   vagyis az agresszivitás megmarad

   Az másfajta gimnasztikát igényel

   Így estére, kicsit elfáradok

   Nem is tudom mi a jobb:

   ha beszélek róla, vagy ha hallgatok

   vagy ha itt zsibbasztom az agyam

   Szóval a csend, az nehezen működik bennem

   Jólesik ugrálni velük, bár a mozgás néha verekedéssé fajul

   A szép szó nem mindig hat, van, hogy ütni kell

   Olyankor az elvek, az idealizmus cukormáza alatt

   megcsikordul a ’keserű’

   és kiérezni az élet könyörtelenségét

   vagyis az erejét

   Van benne valami durva szépség

   Picurka remény is

   A megvert lelkek darabos szelídsége

   hogy ilyen költőien fejezzem ki magam…

– Na, maga sincs távol tőlük – intettem a lármás sarok felé

– Egy-egy – kacsintott. – …És maga?

– Múzeumi teremőr vagyok

– Aaaz nyugalmas munka

– Ahogy vesszük. Az aktuális kiállítástól függ

– Átéli?

– Valamennyire

   A közönség nagyjából ugyanaz

   És én is „közönség” vagyok

   Mivel nincs nagy mozgásterem

   erősebben hatnak rám a művek

   Egy művészettörténész tudományosan analizálhat egy képet

   Én meg, ha sokáig nézem, szinte pszichés kapcsolatba lépek vele

   Elég lenne a nézőkre figyelnem

   de néha egy-egy alkotás valahogy változtat rajtam

– Vagyis a művészet telibe találja

– Mondhatjuk így is

   A látogató elmegy előtte, rápillant, megáll

   gyönyörködik-mélázgat és tovább

   én meg ülök előtte, csend van, meleg, üres a terem

   és egyszer csak megmozdul a kép, a szobor…

   Képes vagyok belesétálni egy tájképbe

   vagy beszédbe elegyedni egy alakkal

   átrendezni egy csendéletet

   Érzem az alma ízét, a virág illatát

   Van ebben némi elmebaj, tudom

   Ráadásul amint kilépek a múzeumból

   úgy érzem, egy másik „műbe” lépek be

   Mintha valami művészféle lennék

   aki egyszerre alkot, és alkotják

   De tulajdonképpen magam is egy ’alkotás’ vagyok, egy ’mű’

   egy ’érzelmi gép’…

   Zavaros, mi?!

– Különös szituáció, elég játékos

– Úgyhogy számomra az állókép és a mozgókép

   egymásra kopírozódik

   Ahogy a csend és a hangok is összefonódnak

A hangoskodókból épp ekkor

valami erős egyetértés folytán kitört a röhögés

Üvöltve hergelték egymást

Nyekkentek a székek, elmozdult az asztal, pohár tört

A kocsmáros kulturáltan előlépett, nagy levegőt vett

mire egyikük előkapott egy szaxofont

s ekkor, kegyelmes varázsszóra, mindannyian felálltak

és az aranyosan csillogó instrumentum búgására-zengésére

halkan énekelni kezdtek:

„Erdő mellett estvéledtem

Subám fejem alá tettem

Összetettem két kezemet

Úgy kértem jó Istenemet

Én Istenem adjál szállást

Már meguntam a járkálást

A járkálást, a bujdosást

Az idegen földön lakást

Adjon Isten jó éjszakát

Küldje hozzám szent Angyalát

Bátorítsa szívünk álmát

Adjon Isten jó éjszakát”

Tétován szedelődzködtek, összeölelkeztek, fizettek

A ’piacon’ fel sem tűnnének, gondoltam

Hirtelen csend lett a kocsmában

Egy kis fruska letakarította az asztalukat

A fülledt csendességben, jobbra-balra, itt-ott, sarkokban

pár borongó árnyék előrajzolódott

A felkavarodott hordópenész illata

az elhasznált levegővel elkeveredve

emlékeztetően kinyújtózkodott

és méla tudatalattinkban leülepedve megnyugodott

– Hát ilyenek – hunyorgott a tornatanár

– Mint mi is mindannyian – nyugtáztam

– Úgy, úgy. Mondtam, hogy lelkük van

– Olyasmi – tettem rá a pecsétet

– Várjuk meg, míg szétszélednek – emelte a poharát

Egymásra mosolyogtunk

Lenyeltük az utolsó korty borunkat

Kezet fogtunk

– Nagyon örültem – bólintott

– Úgyszintén

   Nincs mese, mind nyakig benne vagyunk

   Afölött meg akármi…

– Igen, főleg az „akármi”!

   Ebben reménykedhetünk – zárta beszélgetésünket

Vettem a kabátom és kiléptünk a kocsmából

A friss levegőre

A kép forrása: itt.