Kozmikus háború fellobbantása – Izrael és az Egyesült Államok fegyvert kovácsol a próféciákból
- dombi52
- 41 perccel ezelőtt
- 16 perc olvasás
Eredeti cikk:
Amir Nour politikai elemző és Laala Bechetoula író, elemző tanulmánya
Marsall Ágnes fordítása
A háború mint isteni megbízatás
Amikor a geopolitikai háborúkat a próféciák beteljesedéseként kezdik értelmezni, a hadtudomány átadja helyét a teológiának, és a diplomácia szinte lehetetlenné válik.
Az Egyesült Államok és Izrael, valamint az Iráni Iszlám Köztársaság és regionális szövetségesei között zajló folyamatos feszültség elsősorban geopolitikai tényezőkben gyökerezik: regionális biztonsági aggályokban, nukleáris elrettentésben, biztonságpolitikai szövetségekben és a közel-keleti hatalmi egyensúlyban.
Ezen indítékok mellett azonban, a politikai párbeszédben, a katonai szónoklatokban és az evangélikus média egyes területein, egy erőteljes értelmezési keretrendszer is érvényesül.
A nyugati politikai és vallási értekezések jelentős hányadában a háborúkat egyre kevésbé határozzák meg pusztán geopolitikai síkon. Egy sokkal régebbi és veszélyesebb dolog részeként értelmezik: – Civilizációs és teológiai összecsapásként, valamint a bibliai próféciák beteljesedéseként.
Ez a tanulmány azt vizsgálja, hogy a kortárs politikai és katonai összecsapások hogyan ágyazódhatnak be a nemzetek és a világ egészének sorsát érintő apokaliptikus szemléletbe.
Az eredmény nem feltétlenül egy tisztán vallási háború kirobbanása. Inkább a geopolitikai szembenállás átalakulása valami olyasmivé, amit egyes szereplők egy isteni történelmi folyamat részének tekintenek.
Hadviselés és elbeszélés
A modern háborúkat ritkán értjük meg kizárólag katonai tervek alapján. Olyan kifejezéseken keresztül értelmezzük, amelyek jelentést adnak nekik.
Az Iránnal folytatott folyamatos összetűzés esetében ezek a szófordulatok egyre inkább metszik a vallási nyelvet, a prófétai szimbolikát és az apokaliptikus várakozást. Ha figyelmen kívül hagynánk a hatásukat, az azt jelentené, hogy figyelmen kívül hagynánk az ellentétek nyilvános párbeszédben történő értelmezésének és igazolásának egy fontos nézőpontját.
A tudósok régóta vizsgálják, hogy a vallási eszmék hogyan alakítják a politikai megnyilatkozásokat. Paul Boyer történész megjegyzi:
„Az apokaliptikus próféciákba vetett hit jelentősen befolyásolta az amerikai politikai képzelőerőt, különösen a Közel-Kelettel kapcsolatban”;
Elizabeth Shakman Hurd politológus azt írja:
„A vallás nem csupán egy magán-hitrendszer; aktívan formálja a nemzetközi konfliktusok értelmezését és a politikai mozgósítást”;
William T. Cavanaugh teológus pedig azt állítja, hogy
a vallási megközelítés ritkán helyettesíti a politikai célokat, sokkalta inkább összefonódik vele.
A történelem számos példát kínál olyan katonai megmozdulásokra, amelyeket később szent elbeszéléseken keresztül értelmeztek. Az európai gyarmati terjeszkedés gyakran hordozta a vallási misszió nyelvezetét. Egyes vezetők még a hidegháborút is az abszolút jó és az abszolút rossz küzdelmeként mutatták be.
Az első keresztes hadjárat kínálja a legtanulságosabb és legdokumentáltabb kivételt. Amikor II. Orbán pápa 1095 novemberében, a clermonti zsinaton beszédet mondott, nem területi hódító háborút hirdetett meg, hanem prófétai megváltást – Jeruzsálem felszabadítását mint a megváltás kollektív cselekedetét. A kortárs krónikák, köztük a névtelen Gesta Francorum, feljegyzik, hogy a több ezer lovag nem hódítás vagy előnyszerzés céljából vette fel a keresztet és indult el Lavente felé, hanem azért, mert őszintén hitték, hogy egy Isten által elrendelt harcban, a prófécia beteljesítésében vesznek részt. Ennek „eredménye” 1099 júliusában a jeruzsálemi mészárlás lett – egy olyan cselekedet, amelyet az elkövetők büszkén írtak le, felfedve, hogy milyen messzire vezethet az isteni megbízatás bizonyossága. Ez a legrégebbi és legtisztább nyugati precedens – és vérrel végződött.
Érdemes megjegyezni, hogy Samuel Huntingtonnak, a híres amerikai politológusnak a „civilizációk összecsapásáról” szóló keretrendszere széles civilizációs blokkok közötti összeütközést ír le. Amit a jelenlegi tanulmány azonosít, az még ennél is tovább megy:
az eszkatológiai megközelítés fegyverként történő szándékos felhasználását, meghatározott politikai szereplők részéről, a katonai akciók igazolása érdekében.
Huntington rendszerszintű elemzése erre nem ad magyarázatot. Ez egy olyan folyamat, ami visszatérő mintázatot követ.
Amikor a politikai összecsapások szent kifejezésekbe ágyazódnak, a megegyezés csaknem lehetetlenné, a feszültség kiterjedése pedig valószínűbbé válik.
Az Iránnal történő összeütközés a megszokottnál valami mélyebbet tár fel a modern ellentétekről. A megfontolt tervezés szintjén az államok ismerős célokat követnek: biztonságot, elrettentést és befolyást. De a háborúkat ma a jelentés birodalmában is vívják.
Amikor a politikai eszmecsere próféciákat idéz, a katonai szónoklat pedig a végítéletet visszhangozza, a geopolitikai viszály kozmikus küzdelemmé válhat.
A történelem azt sugallja, hogy az ilyen átalakulás nagyon kockázatos.
Bizonyítékok az amerikai vezetésből
Már 2014-ben is rámutattunk egy könyvünkben arra, hogy
„Bármi is legyen a valódi indíték, a 2001. szeptember 11-i támadások ideális lehetőséget biztosítottak az Egyesült Államok és az akkor éppen szövetségesei számára, hogy megvalósítsák a muszlim világ feletti hatalmukat. Iránt, jelenlegi gyengesége ellenére is, egy lehetséges, veszélyes ellenfélnek tekintik, amelyet meg kell osztani, folyamatosan gyengíteni kell, jelentős természeti erőforrásait pedig ki kell aknázni.”
S ahogyan „Afganisztán 2001-es és Irak 2003-as inváziója után, úgy itt is egy 'Sykes-Picot' rendszert* kell létrehozni. De míg az 1916-os francia-brit megállapodások célja az volt, hogy 'elősegítsék egy arab államok államának vagy konföderációjának a létrehozását', a folyamatos háborúk a meglévő államok lebontására irányulnak. A 'tömeges szétesés' lehetővé tenné az Egyesült Államok számára, hogy hármas célt érjen el: Egyrészt biztosítsa a régióban politikai és gazdasági érdekeinek megőrzését, másrészt; megerősítse izraeli szövetségese pozícióját, és Izrael államiságát, valamint megteremtse a lehetőségét annak, hogy erőforrásainak nagy részét a világ – számára legfontosabb régiójába –, a Csendes-óceán térségébe irányítsa át.”
A 2001. szeptember 11-i események óta – ahogy Stephen Green /Vermonti újságíró/ is kifejtette – kétségtelen, hogy egy kis neokonzervatív csoport, akik közül sokan a Védelmi Minisztérium, a Nemzetbiztonsági Tanács és az Alelnöki Hivatal magas rangú tisztviselői, gyakorlatilag kiüresítette – mondhatni megreformálta – a hagyományos amerikai kül- és biztonságpolitikát. Miután áttekintette a köztük legismertebbek biztonsági hátterét, Green arra a következtetésre jutott, hogy miközben azt állították, hogy az Egyesült Államok belső biztonságáért dolgoznak az állam „terrorista ellenségeivel” szemben, kettős céljaik voltak.
Bill Christison és Kathleen Christison (a CAI volt politikai elemzői) ugyanerre a következtetésre jutottak. Azt mondták, hogy a rég elfeledett idők óta, amikor a Külügyminisztérium közel-keleti politikáját egy úgynevezett arabistákból álló csoport irányította, az Egyesült Államok Izraellel és az arab világgal kapcsolatos politikája „egyre inkább olyan tisztviselők hatáskörébe került, akik köztudottan Izrael felé hajlanak”.
Ezek az emberek,
„akiket joggal nevezhetünk izraeli lojalistáknak, ma már a kormányzat minden szintjén megtalálhatók. A Védelmi Minisztérium irodai tisztviselőitől az államtitkár-helyettesi szintig, a Külügyminisztériumban, valamint a Nemzetbiztonsági Tanácsban és az Alelnöki Hivatalban is”.
A Christison házaspár úgy vélte, hogy a Bush-kormányzat kettős lojalistái
„további lendületet adtak a keresztény fundamentalizmus messiási irányzatának, amely Izraellel szövetkezett az úgynevezett világvége előkészítésekére”.
Az elemzők szerint, ezek az őrült fundamentalisták, Izrael egész Palesztina feletti uralmát
„szükséges lépésnek tekintik a bibliai Millennium beteljesüléséhez. Izrael bármely palesztinai területének feladását szentségtörésnek tartják, és a zsidók és arabok közötti háborút isteni úton elrendelt előjátéknak tekintik Armageddon felé”.
Ez felveti egy apokaliptikus keresztény-iszlám háború szörnyű kilátásait.
Ezeket a megállapításokat egymástól függetlenül, tudományos szinten erősítették meg John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt (amerikai politológusok), akiknek az izraeli lobbiról szóló mérföldkőnek számító tanulmánya dokumentálta, hogy a szervezetek és egyének hálózata hogyan állította lépésről lépésre az Egyesült Államok közel-keleti politikáját Izrael szolgálatába, gyakran a tágabb amerikai érdekek rovására. Rashid Khalidi (történész) beszámolója a palesztinkérdésről, ezt az igazodást egy évszázados, egymást követő nyugati hatalmak által támogatott telepes gyarmatosítási folyamatba helyezi – megadva azt a hosszú történelmi ívet, amelyen belül a jelenlegi teológiai-katonai keretrendszer működik. Az intézményi ellenállás ezzel a keretrendszerrel szemben nem példa nélküli:
2013-ban Martin Dempsey tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának akkori elnöke nyilvánosan kijelentette, hogy nem kíván „bűnrészes” lenni egy Irán elleni katonai csapásban, amelyet stratégiailag indokolatlannak tart. – Ez a magatartás feltűnően hiányzik a jelenlegi katonai és politikai vezetésből.
Nemrégiben Tucker Carlson újságíró interjút készített Mike Huckabee-vel, az Egyesült Államok – Trump által kinevezett – izraeli nagykövetével, és megkérdezte arról a bibliai szakaszról, amelyben Isten Ábrahám leszármazottainak ígéri a földet „Egyiptom folyójától a nagy folyóig, az Eufráteszig”.
Huckabee egy pillanatig sem tétovázott. Dermesztő nyugalommal válaszolt: „Rendben lenne, ha mindent elvinnének.” A Trump-adminisztráció szó nélkül hagyta e botrányos és veszélyes kijelentést.
Ahogyan nincs magyarázat, nincs elhatárolódás, és
nincsenek szankciók az ellen a volt evangélikus pap (Pete Hegseth) ellen sem, aki „visszatért” diplomata-gyújtogatónak és beteges hazudozónak, hogy tudatosan eltorzítva a Biblia szavait, a cionista népirtó propaganda szolgálatába álljon.
Az Egyesült Államok Irán elleni csapásainak 2026 eleji bejelentését követően, a Vallásszabadság Katonai Alapítványa arról számolt be, hogy több mint kétszáz panaszt kapott az amerikai fegyveres erők különböző egységeiben szolgálatot teljesítő katonáktól. Ezek a panaszok a tengerészgyalogság, a légierő, a haditengerészet több tucat katonai létesítményéből érkeztek. Egyes jelentések olyan harckészültségi eligazításokról számoltak be, amelyeken a parancsnokok kifejezetten vallási nyelvezettel határozták meg a folyamatban lévő műveleteket.
A panaszok szerint „Isten tervére” és a Jelenések könyvének Armageddont leíró részeire hivatkoztak.
Fontos megjegyezni, hogy nemcsak a muszlim katonák, hanem a keresztény és zsidó személyzet is aggodalmát fejezte ki, azzal érvelve, hogy a nyíltan vallási retorika alááshatja a katonai semlegességet és bajtársi összetartást.
Brian Berghoef tiszteletes, a panaszokra reagálva ezt írta Facebook-oldalán:
„Amikor a hitet háborús fegyverré változtatják, tudjuk, hogy kisiklottunk, és nagyon távol állunk Jézustól. (…) Amikor olyan szélsőségesek, mint Pete Hegseth, eltérítik a tanításokat az erőszak igazolására, azok szó szerint azoknak a keresztény változatai, akik a Világkereskedelmi Központba repítették a repülőgépeket. (…) A világ ma leghatalmasabb birodalma számára az, hogy ezt a tanítást a jelenlegi és jövőbeli konfliktusok igazolására használják, vallási sarlatánok műve. Azok, akik ilyen spirituális jövendőmondással foglalkoznak, gyakran nem rendelkeznek teológiai, történelmi háttérrel, vagy az eredeti nyelv(ek)kel, amelyeken ezeket a szövegeket írták. (…) Az Egyesült Államok és Izrael megtámadja Iránt a muszlim szent hónap, a ramadán alatt. Ez nem véletlen. Az evangélikus keresztények a békeszerető muszlimokat régóta olyan fenyegetésként bélyegzik, amelyet meg kell állítani. Ez az erőszakos, idegengyűlölő krisztofasizmus az, ami az egész emberiség jövőjére veszélyt jelent. Minden keresztény lelkésznek és minden jóakaratú vallási vezetőnek el kell ítélnie ezt a háborút, valamint az azt alátámasztó ideológiát… Jézus egyetlen reakciója ezekre a dolgokra a sírás.”
Bibliai szimbolizmus az izraeli politikai retorikában
A vallási szimbolika jelentős mértékben megnőtt az izraeli politikai eszmecserében. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök Amálek bibliai emlékére hivatkozott, amikor Izraelt fenyegető egzisztenciális támadásokról beszélt. Az utalás Sámuel első könyvéből származik, ahol Amáleket az ókori Izrael ellenségeként ábrázolják. A zsidó történelmi hagyományban Amálek szimbolikus archetípussá vált, és azokat képviseli, akik a zsidó nép elpusztítására törekszenek.
Berghoef tiszteletes helyes megjegyezéséhez hozzá kell tenni, hogy nagyon sok izraeli kapcsolatot teremt az Irán elleni háború és a hagyományos „Purim” történet között, amely arról szól, hogy mintegy 2500 évvel ezelőtt hogyan „mentették meg a kihalástól” a Perzsa Birodalomban élő zsidókat. A jobboldali The Jerusalem Post újság nemrégiben kiemelte:
„Az Irán elleni közös amerikai-izraeli csapás életre keltette a purimi történetet, olyan módon, amire 2200 év óta nem volt példa.”
Feltűnően összehasonlítva Trumpot Nagy Xerxésszel, az újságcikk így zárul:
„Isten folyamatos segítő kezével győzedelmeskedni fogunk ebben a legújabb, legnagyobb horderejű csatában, és elhozzuk népünknek és az egész világnak Purim prófétai ígéretét: a világosságot és boldogságot, a reményt és örömöt.”
A kritikusok azzal érvelnek, hogy az ilyen képek felhasználása a modern háborúkban azzal a kockázattal jár, hogy az ősi vallási szimbolikát beépítik a kortárs hadviselésbe. Ezzel szemben a támogatók úgy vélik, hogy az utalás metaforikus, és inkább a fenyegetések súlyosságát tükrözi, mintsem szó szerinti felhívást a vallási erőszakra.
Néhány tény azonban ugyanolyan tagadhatatlan, mint amennyire leleplező és veszélyes. 2025. augusztus 12-én
Netanjahu az i24 hírcsatornának azt nyilatkozta, hogy „nagyon kötődik” egy „Nagyobb Izrael” vízióhoz, amely magában foglalja a megszállt palesztin területeket, valamint Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon, Irak és Szaúd-Arábia egyes területeit. Továbbá azt állította, hogy „történelmi és spirituális küldetésben” van „a zsidók generációi számára, akik arról álmodoztak, hogy idejönnek, és a zsidó generációk számára, akik majd utánunk jönnek”.
Az úgynevezett izraeli ellenzékben egyetlen érdemi hang sem határolódott el kifejezetten ettől a terjeszkedő víziótól, nemhogy elítélte volna Netanjahu szavait, amelyek felháborodást és regionális aggodalmat keltettek.
Netanjahu szent küldetésre és Nagyobb Izraelre hivatkozása nem légüres térben létezik. Politikai és szimbolikus legitimitását
abból a diszpenzacionalista teológiából nyeri, amely több mint egy évszázada alakítja az amerikai evangélikus mozgalmak közel-keleti szerepvállalását.
Hittudományi építészet: Keresztény cionizmus
A modern közel-keleti konfliktusok vallási értelmezésének megértéséhez meg kell vizsgálni a keresztény cionizmusként ismert ideológiát.
Ez a mozgalom nagymértékben támaszkodik a John Nelson Darby által a XIX. században kidolgozott diszpenzacionalista teológiára. A diszpenzacionalizmus a világtörténelmet úgy értelmezi, mint amely prófétai szakaszokon keresztül a végidőkben csúcsosodik ki.
Ebben a világnézetben az olyan eseményeket, mint a zsidók visszatérése Izrael földjére, Izrael állam létrehozása 1948-ban és az Izraelt érintő konfliktusok, a bibliai próféciák beteljesedésének jeleként értelmezik.
Fontos hangsúlyozni, hogy bár nem minden keresztény támogatja a cionizmust, a legtöbb evangélikus, baptista, pünkösdi és megaegyházi keresztény azonban – a diszpenzacionalista premillennizmusba vetett hite alapján– igen.
A keresztény-cionista politikai szerepvállalás védelmezői azzal érvelnek, hogy Izrael támogatása a szövetség teológiáját és szolidaritásukat tükrözi a történelmileg üldözött nép iránt, nem pedig háborúra történő felhívást – és hogy a prófétai hit nem fordítható le mechanikusan politikává. Az ebben a tanulmányban vizsgált dokumentált esetek azonban arra utalnak, hogy
a teológiai meggyőződés és a politikai cselekvés közötti határvonalat módszeresen elmosták.
Amikor az eszkatológia alakítja a katonai eligazításokat, és a prófétai várakozások befolyásolják a nagyköveti nyilatkozatokat, egyre nehezebb fenntartani azt az érvet, hogy a hit és a politika továbbra is elkülönül.
Ezzel szemben a protestáns, római katolikus, keleti ortodox és békeegyházak – amelyek Jézus Krisztus evangéliumokban bemutatott erőszakmentességét gyakorolják – nem támogatják a keresztény cionizmust a végidők bibliai értelmezéseiben. Dr. Chuck Baldwin, egy kiemelkedő amerikai evangélikus lelkész, aki az Alkotmánypárt elnökjelöltje volt a 2008-as amerikai elnökválasztáson,
egy 2018-as interjúban elmondta, hogy több mint 30 évig hirdette a keresztény cionizmust, mielőtt elutasította volna. Részletesen beszámolt arról a hosszú küzdelemről, amelynek során lépésről lépésre félretette azt a torz történelemszemléletet, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy elhiggyék a tanításait.
Hasonlóképpen vannak olyan zsidók, akik ellenzik a cionizmust. Köztük például az ultraortodoxok, akik úgy vélik, hogy a zsidóknak várniuk kell az eljövendő Messiásra, aki visszavezeti őket Izrael földjére. A rabbinikus gondolkodásban a Messiás (héberül Moshiach, ami szó szerint „a felkentet” jelent) az a király, aki az emberiség történelmének csúcspontján megváltja és uralja Izraelt, és ő az eszköz, amellyel Isten királysága megalapítható. A zsidó hagyomány legalább öt dolgot állít a Messiásról: Dávid király leszármazottja lesz, elnyeri a hatalmat Izrael földje felett, összegyűjti ott a zsidókat a föld négy sarkából, visszavezeti őket a Tóra törvényének teljes betartására, és nagy fináléként békét hoz az egész világra.
Ebben az apokaliptikus felülmúlási jegyzékben a díj kétségtelenül John Hagee-é, a Cornerstone Church – egy karizmatikus mega-egyház San Antonióban, Texasban – alapítójáé és vezető lelkészéé, aki a 2006. február 7-én bejegyzett Keresztények Izraelért Egyesültek alapítója és országos elnöke is. Médiabirodalma, becslések szerint több kontinensen át, 150 millió háztartást ér el. Ez a hatás teszi teológiai-politikai keretrendszerét nem pusztán egyházi, hanem geopolitikai következményekkel bíró kérdéssé is.
2023. november 14-én Hagee egy washingtoni Izrael-párti gyűlésen beszédet mondott, amelyen megerősítette, hogy Izraelnek kell eldöntenie a gázai háborút, és nem szabad engednie a nemzetközi nyomásnak. „Ti, Izrael vezetői, és csakis ti dönthetitek el, hogyan fogják ezt a háborút vezetni és befejezni. Ti döntitek el, – senki más.” S mindössze két nappal az után, hogy Donald Trump elnök elrendelte Irán ellen az „Epikus düh hadműveletet”,
a lelkész prédikációt mondott Cornerstone-templomában, egy „Isten eljövetele… Epikus düh hadművelet” feliratú transzparens előtt állva, és köszönetet mondott Trumpnak, „akinek bölcsessége és bátorsága összetörte Sion ellenségeit”.
Ezután gyorsan áttért egy ismerős refrénre, mondván, hogy az amerikai és izraeli támadás Irán ellen egy sor bibliailag megjövendölt eseményt indít el, beleértve Izrael orosz vezetésű hadsereg általi invázióját, és Jézus végső győzelmét az Antikrisztus felett, az armageddoni csatában.
A Harmadik Templom parancsa – Amikor a teológia építészetté válik
A Harmadik Templom felépítése a jeruzsálemi Templom-hegyen – azon a helyen, ahol most az Al-Aksza-mecset és a Szikladóm áll – nem egy elhanyagolható ötlet. A diszpenzacionalista végidők építészetének teológiai magjában helyezkedik el.
A keresztény-cionista tanokban a Harmadik Templom újjáépítése nem választás kérdése, hanem előfeltétel. A teológiában a sorrend egyértelmű: a templomot újjá kell építeni; az Antikrisztus meg fogja fertőzni – a „Pusztító Utálatosság”, amelyre a Dániel 9:27, a Máté 24:15 és a 2Thesszalonika 2:4 utal; indítja el a Nagy Nyomorúságot, amely megelőzi az armageddoni csatát, s ezt követi Krisztus második eljövetele.
A diszpenzacionalista evangélikusok milliói számára tehát a Harmadik Templom felépítésének támogatása prófétai hűség, nem pedig politikai előjog. Az ebben a sorrendben központi szerepet játszó Antikrisztus alakjának – az újjáépített templom végső meggyalázójának – leszármazását Bernard McGinn amerikai teológus, a végidőkre vonatkozó keresztény képzelet kétezer évén keresztül szigorúan nyomon követte, emlékeztetve bennünket arra, hogy
ami időtlen bibliai igazságként jelenik meg, az valójában egy történelmileg felépített értelmezési keret – amelyet most külpolitikaként alkalmaznak.
Az iráni kapcsolat
A Templom-hegy jelenleg a jordániai Vaqf fennhatósága alá tartozik. Az Al-Aksza-mecset és a Szikladóm azon a helyen áll, ahol Izrael a Harmadik Templomot akarja fölépíteni, s ez az iszlám szent helyeinek lerombolását vonja maga után. A Templom-hegy Izrael általi kisajátításának legfőbb akadálya Irán, mint a védelem elsődleges ideológiai és katonai garanciája, a Hamász, a Hezbollah és a tágabb Ellenállási Tengely támogatásával.
A teológiai logika tehát a következő: az iráni hatalom felszámolása eltávolítja az iszlám szent helyeit védő fő katonai pajzsot, s ez jelentősen közelebb hozza a valósághoz a templomépítés lehetőségét.
Akár tudatosan fogalmazzák meg ezt a számítást a politikai döntéshozók, akár nem,
ezen a szálon kapcsolódik össze a Harmadik Templom fölépítése és az Irán elleni háború.
2026 márciusában Tucker Carlson nyilvánosan kijelentette, hogy
„a háborúban résztvevő kulcsszereplők úgy vélik, hogy amit látunk, az olyan eseményeket fog bevezetni, amelyek a Szikladóm lerombolásával és a Harmadik Templom újjáépítésével kezdődnek”.
Még nyugtalanítóbb, hogy Carlson nyíltan felvetette az Al-Aksza komplexum álságosan Iránnak tulajdonított, megrendezett megsemmisítését. – Ezt az eshetőséget a következő szavakkal foglalt össze: „Hoppá, az irániak tették.” Bármi legyen is a forrása ennek a forgatókönyvnek, az a tény, hogy ezt egy jelentős médiaszemélyiség nyilvánosan, tömegközönség előtt mondta ki, már önmagában is olyan politikai mozzanat, ami dokumentálást érdemel.
Dokumentált intézményi jelenlét
Gershom Gorenberg történész, újságíró, A napok vége című művében, már 2000-ben dokumentálta az amerikai diszpenzacionalista eszkatológia, a zsidó templom újjáépítési mozgalma és a Templom-hegy által képviselt geopolitikai robbanás közötti kapcsolatot. Jóval azelőtt, hogy ez élő vészhelyzetté vált volna.
A jeruzsálemi Templom Intézet évtizedek óta készít rituális tárgyakat, papi ruhákat és építészeti terveket a Harmadik Templomhoz. A zsidók látogatása a Templom-hegyre mára történelmi méreteket öltött.
A jelenlegi amerikai kormányzathoz közel álló számos személyiség, köztük Mike Johnson, az Egyesült Államok Képviselőházának házelnöke, nyilvánosan beszélt Izrael prófétai sorsáról.
Netanjahu koalíciójának tagjai – különösen Itamar Ben Gvir, Izrael nemzetbiztonsági minisztere és Bezalel Smotrich pénzügyminiszter – olyan kijelentéseket tettek, amelyek Izrael kizárólagos tulajdonjogának érvényesítését jelzik a Templom-hegy fölött.
Meg kell jegyezni, hogy a Harmadik Templom felépítésének vágya nem általános a judaizmuson belül. A zsidó vallási élet – a Második Templom Kr. u. 70-ben történt lerombolása után – az ima, a Tóra tanulmányozása, és a zsinagógai gyakorlat köré szerveződött át, és közel kétezer éve fizikai templom nélkül működik. A templom újjáépítési mozgalom egy sajátos teológiai áramlatot képvisel, nem pedig egyetértést.
Az iszlám dimenzió
A muszlim világ számára az Al-Aksza mecset az iszlám harmadik legszentebb helye. Bármilyen – valós vagy vélt – fenyegetés mozgósító erővel bír, amely átlépi a nemzeti, etnikai és felekezeti határokat. Irán következetesen az Al-Aksza védelmezőjének tekinti magát, ami részben magyarázza ennek a retorikájának rendkívüli visszhangját a szunnita és a síita lakosság körében egyaránt. Ussama Makdisi történész dokumentálta, hogy a felekezetek közötti együttélés természetes volt a Levantéban, ami az importált végítélet-programok által okozott pusztítást még inkább abnormálissá teszi. Hogy az Al-Akszát fenyegető veszély most már a síita-szunnita megosztottságon túl is visszhangzik, pontosan illusztrálta 2023 novembere, amikor
Recep Tayyip Erdoğan török elnök az Iszlám Együttműködési Szervezet rendkívüli csúcstalálkozóján kijelentette: „Az Al-Aksza nemcsak palesztin ügy. Minden muszlim, az egész emberiség ügye.”
Ez azt jelenti, hogy
a Harmadik Templom kérdése nem csupán egy teológiai lábjegyzet. Ez az egyik legmélyebb törésvonal az egész összecsapásban, s szinte teljesen hiányzik az iráni háborúról szóló nyugati fősodratú média tudósításaiból.
Perzsia a próféciákban
Az Iránt övező politikai szónoklatok olyan erkölcsi sémákat használnak, amelyek vallási kereteket tükröznek.
Lindsey Graham amerikai szenátor például, gonosznak nevezte az iráni kormányt, és a háborút az igazságosság és a zsarnokság összecsapásként állította be.
Ez erősen rezonál a vallási magyarázatokkal, amelyek az ellenségeskedést a jó és a rossz közötti küzdelemként ábrázolják.
Az apokaliptikus értelmezések gyakran hivatkoznak Ezékiel próféta könyvének azon fejezetére, amelyben „Góg” által vezetett nemzetek szövetségéről ír, amely a Nagy Nyomorúság idején támad Izraelre. A modern evangéliumi értelmezésben említett ősi Perzsiát Iránnal azonosítják. S bár sok bibliakutató elutasítja ezen szövegek közvetlen geopolitikai alkalmazását, az ilyen értelmezések továbbra is befolyással bírnak.
Amikor Reza Aslan, iráni-amerikai író, szociológus megírta könyvét A fundamentalizmuson túl: Szembenézni a vallási szélsőségekkel a globalizáció korában címmel – amely gyorsan globális sikerré vált –, valószínűleg el sem tudta képzelni, hogy szülőhazája, Irán, és nem az olyan iszlám fundamentalisták, mint az Al-Kaida és a Daesh lesz az a szikra, amely lángra lobbantja a Közel-Keletet, egy Washington és Tel-Aviv által indított „kozmikus háború” részeként. Könyve mélyrehatóan tanulmányozza a muszlim világ harcosait tápláló ideológiát, és feltárja a vallási erőszakot a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban.
Az Egyesült Államokat 2001. szeptember 11-én megtámadó gépeltérítők – írja – azt hitték, hogy kozmikus háborút vívnak. Ám azzal, hogy a terrorizmus elleni háborút ugyanezzel a polarizáló retorikával itatják át, az Egyesült Államok is kozmikus háborút vív – egy olyan háborút, amelyet nem lehet megnyerni. Aslan véleménye szerint meg kell fosztanunk a konfliktusokat vallási jelentésüktől, és foglalkoznunk kell a kozmikus indíttatás mögött mindig megbúvó földi sérelmekkel.
Az igazság, az, hogy a 9/11-i támadások „meghívást jelentettek egy már folyamatban lévő háborúra – egy kozmikus háborúra, amely a dzsihádisták elméjében ősidők óta dúl a jó és a rossz erői között. Ez egy olyan meghívás volt, amelyet nagyon sok amerikai több mint hajlandó volt elfogadni”.
„Hogyan lehet megnyerni egy kozmikus háborút? Úgy, hogy nem vagy hajlandó harcolni benne” – vonja le a következtetést Aslan.
Érvelésének alátámasztására William G. Boykin altábornagy, a védelmi minisztérium korábbi hírszerzési államtitkár-helyettesének megjegyzéseit idézi, akinek az volt a feladata, hogy felkutassa Oszama bin Ladent. 2003 júniusában, az oregoni Sandyben található Good Shepherd Community Church gyülekezetéhez szólva, Boykin ezt kérdezte:
„De ki az ellenségünk? Nem Oszama Bin Laden. Az ellenségünk egy lelki ellenség, mert hívőkből álló nemzet vagyunk. (…) És az ellenség, amely nemzetünk ellen támadt, egy lelki ellenség. A neve Sátán. És ha nem hiszitek, hogy Sátán valóságos, akkor figyelmen kívül hagyjátok azt a Bibliát, amely Istenről szól. Én egy harcos vagyok. Egy nap leveszem ezt az egyenruhát, de mindig harcos maradok. És azért vagyok ma itt, hogy harcosokká tegyelek benneteket Isten országáért.”
Aslan ugyanígy támaszkodhatott volna a 2007-ben a Lausanne-i Egyetem „Allez Savoir” című folyóiratában feltárt történetre is. – 2003-ban Thomas Römer, a Lausanne-i Egyetem teológiaprofesszora telefonhívást kapott az Élysée-palotából. Jacques Chirac elnök tanácsadói többet akartak megtudni Gógról és Magógról. Két titokzatos név, amelyeket George W. Bush emlegetett, amikor megpróbálta rávenni Franciaországot, hogy lépjen be az iraki háborúba.
A támadást megelőző hetekben Bush állítólag azt mondta szkeptikus francia kollégájának, hogy „Góg és Magóg a Közel-Keleten munkálkodnak, s hogy a bibliai próféciák beteljesednek”.
Miután elhagyta az Élysée-palotát, maga Chirac erősítette meg az epizódot Jean-Claude Maurice újságírónak. Elmesélte, hogy Bush a közös keresztény hitükre hivatkozott, és kijelentette, hogy ez a harc egy isteni küldetés része.
Ezt a beszámolót Chirac alig leplezett hitetlenséggel írta le, azzal, hogy egy világvezető hogyan vallhat ilyen felszínes és fanatikus nézeteket.
Egy olyan háborúban – amelyet a befolyásos vezetők és ideológusaik ilyen keretek között fogalmaznak meg, és amelyet mindkét oldal közvéleménye is ilyen módon értelmez – Aslan magyarázata szerint
„az ellenség nem egy hadsereg és nem is egy állam, hanem maga az ördög. A csata a civilizációról szól. Az identitásunk forog kockán. Nem tárgyalhatunk. Nem adhatjuk meg magunkat. Nem veszíthetünk. És nem is nyerhetünk”.
A logikus következmény az, hogy minden valószínűség szerint elő van készítve a talaj „a vallásháborúk rettenetes új korszakára”.
Záró elmélkedések
Amikor a háborúkat isteni parancsnak tekintik, a békés megegyezés kapitulációvá, és árulássá válik. Pedig maguk a nagy vallási hagyományok is óva intenek attól, hogy a hitet fegyverré kovácsoljuk. Ahogyan a Korán is emlékezteti az emberiséget: „Ó, emberiség, egyetlen férfiból és nőből teremtettünk benneteket, és nemzetekké és törzsekké tettünk titeket, hogy megismerjétek egymást” – Korán 49:13. A vers arra emlékeztet minket, hogy a civilizációk közötti sokszínűség a megértést hivatott elősegíteni, nem pedig a szent konfliktust.
Az archívumokban léteznek feljegyzések olyan pillanatokról, amikor szakítottunk ezzel a logikával.
2009 júniusában a Kairói Egyetemen Barack Obama elnök a muszlim világhoz intézte szavait: „Azért jöttem ide, hogy új kezdetet keressek az Egyesült Államok és a világ muszlimjai között.” A beszéd tökéletlen volt, és az azt követő politika messze elmaradt az ígéretektől. Mindazonáltal bebizonyította, hogy az amerikaiak együttműködését a muszlimokkal nem kell pusztító végítéletet hirdető hiedelmeken átszűrni. Ennek a keretrendszernek az elhagyása – és a jelen tanulmányban dokumentált teológiai hadviselés párbeszéddel történő felváltása – csupán politikai döntésen múlik, és nem lehetetlen.
Az igazi veszély nem az, hogy léteznek próféciák. A veszély akkor keletkezik, amikor a politikai hatalom elkezdi azt hinni, hogy kötelessége beteljesíteni azokat.
Ahogy egy 2017-es cikkünkben írtuk – amelynek következtetését ma is határozottan megismételjük:
„El kell ismerni, hogy a »civilizációk összecsapásáról« szóló érvelés, amelyet egyesek a hidegháború vége és a »nélkülözhetetlen ellenség« eltűnése óta, folyamatosan és fáradhatatlanul ismételgetnek, úgy tűnik, elérte a kitűzött célját. Főként azok által, akik a szálakat mozgatják, és hasznot húznak a világméretű összecsapások állandósulásából. Ez az érvelés a szélsőséges tanokat valló csoportok veszélyes összecsapásához vezet, amely frissíti az »Isten bosszúja«, a »keresztes hadjáratok« és a »dzsihád« fogalmait, és olyan újakat ad hozzá, mint »krisztofasizmus« és »iszlamofasizmus«. Az események e drámai fordulatának következménye az érdekellentétek keresett és megszerzett talaján a »barbárságok összecsapása«."
A mai fokozódó nemzetközi zűrzavarban senkinek sem szabad vaknak lennie arra a tényre, hogy
„e változással járó legnagyobb veszély az, hogy a második világháború vége óta a világ a »legfőbb fegyver« – az atombomba – és más tömegpusztító fegyverek korszakába lépett…”,
és hogy a szélsőségesek minden oldalon „Kozmikus háborút” ígérnek, és buzgón támogatnak „a jó győzelméért a rossz felett”.
Néhányuk számára ez egy vallásháború, a végső háború az Apokalipszis vagy a világvége előtt, amelynek hadszínterét az egyik fél „Armageddonban”, a másik pedig „Dabiqban” képzeli el. Mindkét helyszín a Levantéban található, beleértve Szíriát, amelyet ma tűz és vér borít.
Nem őrültség azt hinni, hogy civilizált világunk képtelen más utat találni, mint ami a kölcsönösen elfogadott pusztuláshoz (MAD) vezet?”
Amir NOUR, politikai elemző legtöbbet hivatkozott kötete: SZÁZADUNK SZÖRNYETEGE (A palesztinai háború és az utolsó nyugati ember, (2025.) https://www.youtube.com/shorts/rG0kE8aCWRFranciából fordítva
*1916 októberében Sir Mark Sykes a Brit birodalom és Francois Georges-Picot Franciaország nevében titkos egyezményt kötöttek az Ottomán Birodalom közel-keleti területeinek felosztásáról.
